Négy építészeti tanulság, amihez még csak épületek sem kellettek

Az építészet a mindenkori politika, gazdaság és társadalom pragmatikus szolgálójaként követi az eseményeket – olvashatjuk a Sosemvolt Budapest c. kiállítás bevezetőjében. És tényleg. Tervezett könyezetünk jóval többről szól a formák virgonc fodrozódásánál, a nyílászárók szigorú ritmusánál, vagy éppen az alkotói szándéknál.

Minden épület jel és jelentés, szimbólum és történet – tükör, ami kultúránkról ad képet. Éppen ezért érdekes eljátszani a gondolattal, hogy milyen városban élnénk, miképpen hangolnánk újra hétköznapi létezésünket, ha a kútba ejtett tervek megvalósultak volna. Például sci-fi utópia fogadná Kelenföldön az utazókat, a Széll Kálmán téren felüljáró kanyarogna, az Astorián pedig gigantikus, fejükre ejtett fagylalttölcsérek terpeszkednének. Csak nehogy kiderüljön a fantáziálás során, hogy a fiókban maradt koncepciók több tanulsággal szolgálnak, mint azok, amik végül megépültek! 

Konceptuális fázisban maradt tervekből messzemenő következtetéseket levonni talán nem a legbölcsebb vállalás. Ugyanakkor annyi parttalan zsörtölődés, polgári felháborodás, tömegközlekedés során jelentkező akut agyérgörcs forrása volt már egy-egy elbaltázott budapesti épület, koncepciótlan városfejlesztési beruházás, hogy a múltba révedés izgalma mellett a kritika igénye is felbuzog bennem. A kiállítás több, mint 170 tervvel, makettel és fotóval járja körül, hogy milyen építészeti vágy- és rémálmok születtek a város jövőjét illetően – de milyen mintázatok rajzolódnak ki a tárlaton bemutatott munkákból? Négy pontban igyekszem összefoglalni a szerteágazó, egymással szoros kölcsönhatásban létező jelenségeket, amik hol a magyar néplélek, hol a hazai designkultúra, hol pedig a politikai realitások lenyomatai. Aztán lehet, hogy ezek korántsem a valóságról, csupán személyes beállítódásomról, szubjektív olvasatomról árulkodnak, de bárhogyan is legyen: játsszunk el a kritikával! Abból baj nem lehet… 

Épületek vannak, nem város

Úgy tűnik, az építészek figyelme történeti kontextusban (is) inkább az épületekre vetül, kevésbé a városi szövet aktuális kérdéseire. Budapest égető problémáira – a városmag pusztulásától kezdve a megfizethető albérleteken át az agglomeráció duzzadásáig – természetesen nincsenek magától értetődő építészeti válaszok, viszont a várostervezési jövőkép, az átfogó urbanisztikai koncepció hiánya joggal lenne számon kérhető politikai és szakmai értelemben egyaránt. Ez a hiátus a kiállítás anyagában is visszatükröződni látszik, az ad hoc módon „ledobált" felhőkarcolók, toronyházak és egyéb tervezett képződmények plasztikus példái az önmagukban létező építészeti megoldásoknak, javarészt kizárólag formai és primer felhasználói regisztereken mérhetőek. Az 1992-es Széll Kálmán téri rekonstrukció elképzelése megvilágító erejű példa: a tér eredetileg aligha lett közlekedési csomópontnak szánva, pláne Buda egyik legnagyobbikának, ennek ellenére a koncepciókat – megmásíthatatlan kiindulópontként – az autós forgalom menedzselése ritmizálja. Önmagában szimbolikus, hogy még az ideák szférájában sem jelent meg egy élhető, emberi léptékű, zöld Moszkva tér képe. Hasonló a helyzet a Gellért-hegy beépítésére tett különböző javaslatokkal: fürdőbővítés vagy luxushotel, az élni vágyó, pihenő polgár valahogyan hiányzik az összképből. Ha éppen nem autók, akkor üzleti célok kerülnek a fókuszba – ismerős történet.

Óvatosan duhajkodunk

Ha már az ideáknál tartunk: a bemutatott tervek között elenyésző számban láthatunk spekulatív vagy kritikai megközelítéseket. Az elmúlt évekből egyetlen kísérleti koncepciónak sikerült kilépnie a szűk szakmai körökből, a kiállításon is szemlézett Gellérthegyünk c. tervnek. A Paradigma Ariadné a Citadella úrjahasznosítására kiírt ötletpályázatra nevezett egy rendhagyó munkával, elképzelésük szerint a Citadella elbontásából és a szobor beolvasztásából keletkezett anyagból véletlenszerűnek tűnő, sehonnan sehová vezető lépcsősorokat emeltek volna a hegy különböző pontjain. Az online térben aztán menetrendszerűen érkezett az értetlen felháborodás – mintha már a szabad fantáziálgatás is kínzó korlátokba ütközne.

A programszerű politikai elfojtások ellenére az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek is tartogattak néhány experimentális kivételt: Istvánffy Mária Mozgó pályaudvar c. alkotása a Kelenföldi pályaudvar rekonstrukciós tervpályázatára készült 1971-ben, egy hatalmas, lineáris, „perisztaltikus gépezetté" alakította épületkomplexumát, futurisztikus, sci-fibe hajló víziója minden tekintetben szakítani kívánt a kor berögzült megoldásaival. Üdítő színfoltot jelentenek Tálos Gyula látványtervei is (1948, 1951, 1957, 1962), aki iparművészi hátterének köszönhetően sokkal lazábban állt az építészeti kérdésekhez. Az ő tervei nemcsak az aprólékossággal kivitelezett grafikai részletek miatt figyelemre méltók, hanem azért is, mert láthatólag épületek szövetében gondolkodott, meglévők és újak összjátékában. Európai szemmel nézve egyébként kultúridegen formakinccsel dolgozott, ami szintén egyfajta ritkaság számba menő kísérleti hangnak számított.

Városvezetés végelgyengülésben

Frissen ejtett seb Budapest szövetén a MOL Campus. Számos vita és kritika témája volt (és még lesz is) a 143 méter magas toronyház, ami végül a nyilvánvaló politikai és gazdasági akaratnak hála megvalósulhatott, hiába problematizálták urbanisztikai megfontolásból a Kopaszi-gát ellehetetlenítését, a historikus városkép agresszív újrarajzolását, a budai hegyek sziluettjének öntörvényű abuzálását, vagy éppen a primer esztétikai és fenntarthatósági kérdéseket. De hogy jön ide Magyarország legmagasabb irodaépülete? A tárlat több olyan tervet szemléz, amik szintén nem felelnének meg a történeti városképet szavatoló szabályozásoknak, ezek közül Kismarty Lechner Kamill tölcsértornyai az Astorián és Michel Macary 140 méteres gránittűje a Népstadion mellett mind elbuktak a városvezetés ellenállása miatt. Visszatérő lázálom tehát egy-egy ilyen épületmonstrum elszabadulása, képzelet és valóság között a különbség csupán annyi, hogy a MOL-torony esetében sikerült a szabályozást hozzágörbíteni a politikai akarathoz, és hozzátoldani (minimum!) 53 métert az aktuális határértékhez. Finoman szólva is kétes értékű diadal.

Halálra ítélt Duna-korzó

Nemrég hunyt el Finta József, a Duna-korzó két meghatározó luxusszállodájának, a Marriottnak és az InterContinental Budapestnek a tervezője. A sajtóban ismét előkerült a sétányt leuraló épületek ügye, megbolygatva az építész felelősségének kérdéskörét. A MOL-torony példája is azt sugallja, hogy kellő politikai és gazdasági akarat könyörtelenül megvalósítja a kitűzött célokat, de a tárlat érdekes lábjegyzetekkel gazdagítja ezt a diskurzust is. Schaefer Ferenc 1963-as újjáépítési tervében például a ma ismert városképhez mérten is drasztikusnak tűnő hoteltornyokat vizionált a Duna partra, zavarbaejtő módon hasonló urbanisztikai anomáliákat vetített elő, mint amikkel a mai napig kénytelenek vagyunk együtt élni. Mindezek tükrében hatványozottan szomorú látni Friedrich Lóránd megközelítését, aki a háború utáni Vigadó tér rendezéséhez kompletten eltávolította a villamospályát, a megnyíló teret teraszokkal bővítette, a parkosítás mellett pedig a folyóval közvetlen kapcsolatot teremtő lépcsősort tervezett. A munka hiába szerepelt az 1933-ban megrendezett Budapest városépítési problémái című tárlaton, hiába előzte meg Schaefer terveit harminc évvel, érzékeny, emberközpontú javaslatai sem akkor, sem később nem kerültek meghallgatásra.

Habár az alcímekben szereplő „tételmondatokkal" minden bizonnyal könnyen lehet vitába szállni, ahhoz viszont nehezen férhet kétség, hogy a Sosemvolt Budapest önmagában fontos, már-már banális tanulságokkal szolgál. Egyfelől a múlt feldolgozása termékeny táptalaja lehet a szárba szökkenő ideáknak, másfelől a továbblépéshez szükséges tanulságok mindannyiunk kárára maradnak az asztalfiókban, ha nem válnak láthatóvá, nem emelkednek a szakma, a döntéshozók és a társadalom tudatosságába. Ellenkező esetben a történelem köszöni szépen, és mechanikus módon – tornyok, irodaházak és hotelek formájában – újragyártja önmagát. Szóval egy szó mint száz: jó volna több ilyen kiállítást látni.