Négyszögletű szotyolamező
Ai Weiwei a kínai kortárs művészet kulcsfigurája, a pekingi Madárfészek tervezésében való részvételével vált ismertté, de többek között ő készítette a „pótszobrot” is, mikor a dán Kis hableány Kínába utazott. Legújabb installációját Markó Barbara mutatja be nekünk. Most a Tate Modernben hozott létre egy százmillió porcelánszotyolából álló mezőt – amit azóta a mérgező porcelánpor miatt le is kerítettek a nagyközönségtől.
Ai Weiwei installációja a Tate Modernben
Az elmúlt hetekben vezető kulturális hírként jelent meg a sajtóban, hogy Ai Weiwei Tate Modernben felállított installációját elzárták a közönség elől. A százmillió porcelán napraforgómag ugyanis nem állta ki azt a fokozott igénybevételt, amelynek egy-egy forgalmas múzeumi nap kitette. A levegő megtelt mérgező porcelánporral - a művészet veszélyes, de a Tate Modern végül körülkerítette a grandiózus szotyolamezőt.
Ai Weiwei a kínai kortárs művészet kulcsfigurája - a nevét akkor jegyezte meg a szélesebb közönség, amikor megjelent a pekingi olimpia ikonikus stadionjának tervezőstábjában. Bár a kínai olimpia ellenzőjeként hallatta a hangját, a Herzog&DeMeuron iroda munkáját művészeti vezetőként segítette a Madárfészek néven ismertté vált épület tervezése során - elmondása szerint azért vállalta a megbízást, mert rajong a designért. Ai Weiwei konceptművész, munkái nem törődnek a hagyományos műfajok - építészet, design és képzőművészet - határvonalaival. A Tate Modernben ismét találkozik Ai Weiwei és a Herzog&De Meuron páros - a turbinacsarnokban felállított installáció teljességgel átalakítja az egykori üzem alsó szintjének lépékét.
A porcelán napraforgómagok jól körülhatárolható mezőt alkotnak, egybefüggő, puha szőnyeggel borítják a Tate padlóját. A megnyitóról készült fotón Ai Weiwei a magasba szór egy marék magot, gyerekek fogócskáznak a szotyitengerben, ami azonnal szürreális játszótérré vált, amint birtokba vették. A játékosság mellett akár a fenséges fogalma is felmerülhet, amikor az installációt nem egészében nézzük, hanem százmillió önálló műalkotásként – ugyanis minden egyes mag kézzel készült, miniatűr szobor. Ha nem lenne olyan lenyűgöző az összkép, akár didaktikusnak is mondhatnánk Ai Weiwei művét; a szotyolamező távolról nézve szürke szőnyeg, közelről minden egyes alkotóeleme egyéniséggel bír, ez a metafora könnyen érthető a kínai népről alkotott sztereotípiára is. A művész a projekthez hatszáz dolgozó munkáját vette igénybe két éven keresztül, akik kínai porcelán egyik legfontosabb központjában, Csingtöcsenben égették ki és festették be a napraforgószemeket. Ez első pillantásra sziszifuszi munkának tűnik – de vajon mennyivel több értelme van annak a sok felesleges árunak, amely a kínai ipar olcsósága miatt a piacra kerülhet. Igaz, Ai Weiwei az egyik legősibb kínai kézműves hagyományt idézi meg – ezzel kérdőjelezi meg az értékes és értéktelen, tömeggyártás és egyedi termékek automatikus szembeállítását. Eszünkbe juttatta a japán ételszobrászat tradícióját is – a hamis fogások japán éttermek kirakatában élethű pontossággal utánozzák a friss ételeket – hamis mivoltuknak köszönhetően akár éveken át megőrzik frissességüket. Sőt, további olvasatokat ad a műnek, ha megjegyezzük, hogy a napraforgómagok alkotta mező a Tate Unilever által szponzorált sorozatában jelent meg – a napraforgómag, pontosabban az olaj pedig olyan alapvető alapanyag, amire a sok termék épül a hatalmas cég portfoliójában.
Az alkotás nagyravágyó, mégis minimalista – számtalan asszociáció ébredhet bennünk, és ami a legérdekesebb, hogy Ai Weiwei nagyon kíváncsi ezekre. A mű részét képezi az alkotó nyitottsága, nem hagy magunkra a véleményünkkel, felállított egy fülkét, ahol videóra rögzíthetjük, mit gondolunk a százmillió porcelán napraforgómag alkotta installációról.
Ha valaki most lép a Tate Modern turbinacsarnokába, a körbekerített, szigorúan őrzött installációt láthatja, ami talán még kísértetiesebb és földöntúlibb látképet ad, mint a játszótérré változtatott szotyimező. A biztonsági okokból felhúzott kerítés teljesen új értelmet adott a munkának, ugyanis a mű kiegészül azzal a távolsággal, ami közé és a néző közé ékelődik. Amikor e cikk szerzője odalépett a kerítéshez, nehezen tudta legyőzni a vágyat, hogy valamit bedobjon a magok közé, vagy átlépje a kötelet és befusson a szotyitengerbe. A múzeum felsőbb szintjéről visszatekintve világossá vált, hogy ez a vágy másokban is felébredt, viszont nem mindenki tudott ellenállni – a szotyolamező közepén ugyanis egy nagy lendülettel behajított újság lapjai hevertek.
Markó Barbara
