Néhány nap Japán régi és új fővárosában
Helyszíni tudósítás Kiotóból és Tokióból, az idén ötödik alkalommal megrendezett 100% Design kiállításról. Tószegi Zsuzsanna írása.
Kiotóról dióhéjban
Az idegen jól teszi, ha érkezése előtt nemcsak a turistacsalogató leírásokból tájékozódik Kiotóról, hanem a hétköznapi utcaképet is megnézi műholdas felvételekről – így nem éri csalódás, mert aki abban a hiszemben érkezik, hogy a város a világhírű templomokon, főúri palotákon kívül is tetszetős, nagyot téved. Nem lehet szépnek mondani sem a belváros magas házakkal övezett utcáit, sem a régebbi házakból álló negyedeket. A hihetetlen mennyiségű, otromba villanyvezetékkel szabdalt utcakép meglepően szegényes, a régi faházak európai szemmel nézve elképesztően kicsik és meglehetősen kopottak. Érdekes volt látni, hogy nemcsak a faházak, hanem a közéjük ékelődő tégla- és betonépületek előtt is kötelezően ott állnak a piros tűzoltóvödrök, bár az ember elgondolkodik azon, ha tűz van, vajon mennyit érhet a vödrök alján poshadó 3-4 liternyi víz?
A legszűkebb belvárost kivéve mindenütt látható brutális villanypóznák és -vezetékek alaposan megkeserítik a fotós életét: főleg a házak között álló kisebb-nagyobb templomokat, szentélyeket egyáltalán nem lehet ezek nélkül megörökíteni. (Igen, hallom az ellenvetést: képszerkesztő programmal milyen egyszerűen el lehet tüntetni a képről a zavaró elemeket – de hol marad akkor a hitelesség?)
Kiotó a XI. századtól a XIX. század közepéig az ország fővárosa volt, innen eredeztethető a város japán neve: „a fővárosok fővárosa”. Kiotónak óriási szerencséje, hogy a II. világháború megkímélte felbecsülhetetlen értékű műemlékeit. Az USA ugyan tervbe vette a város elleni atomtámadást, de végül – a gazdag kulturális örökségre tekintettel – mégsem ide dobták le az atombombát. E döntésnek köszönhetően Kiotóban mind az 5200 templom és szentély megmaradt. Túlnyomó többségükre már teljesen ráépült a rohamosan növekvő város, de a legjelentősebbek közül jó néhány a várost ölelő dombok lábánál, a természet közelségében található.
A régi császárvárosból a XXI. század elejére másfélmillió lakosú, forgalmas, urbánus település lett, amely Oszakával és Kobéval együtt Japán második, illetve a világ kilencedik legnagyobb agglomerációjának, a több mint 19 millió lelket számláló metropolisznak szerves részét alkotja.
A város bevételeinek igen nagy hányada a turizmusból származik. Évente sok millióan érkeznek az ország különböző tájairól, hogy meglátogassák a legfontosabb műemlékeket. A japánok 2007-ben az ország második legszebb városának választották régi fővárosukat. Minden évben több százezer külföldi látogató keresi föl Kiotót, hogy elzarándokoljon a világhírű épületekhez. A hírnévhez bizonyára hozzájárul, hogy 1994-ben az Unesco a Világörökség részévé nyilvánította Kiotót.
A városkép meghatározó elemeit nem a templomok adják. Hiába találjuk itt Japán legnagyobb, legmagasabb, legrégibb stb. templomait, nem ezek, hanem az 1964-ben épült, 131 méter magas Kyoto Tower uralja a város látképét közel s távolból. A hófehér, karcsú torony sötétedés után, díszkivilágításának köszönhetően érvényesül igazán. A Kyoto Tower a közelében lévő, 400 éves Higashi Hongan-ji templommal csak percekig láttatja együtt magát – a templomok ugyanis erőteljes falak és hatalmas, zárt kapuk mögé rejtőznek, amint leszáll az este. Sötétedés után nem a templomok csendjében, hanem a hétköznapi élet forgatagában kell az időt tölteni Kiotóban.
Az esti nyüzsgést leginkább a kiotói vasútállomás 1997-ben épült, üveg-borította, hatalmas épületében lehet megtapasztalni. A városi közlekedés fő csomópontja Japán legnagyobb vasútállomása, amely alatt a metró fut, az utcaszinten az autóbusz-állomás ontja az utasokat, de a legnagyobb utasforgalmat a shinkanzen és három másik vasútvonal bonyolítja le.
A Hiroshi Hara által tervezett tizenöt emeletes épületegyüttesben két bevásárlóközpont, egy nagy szálloda, mozi és számos iroda is otthont kapott. Néhány adat, amely érzékelteti az épület méreteit, és talán magyarázatot ad az 1,2 milliárd dolláros építési költségre. Az épület kívülről 70 méter magas, 470 méter hosszú, alapterülete 238 ezer négyzetméter, az átrium magassága 60 méter.
Az átadás óta eltelt évtizedben a kiotóiak már hozzászoktak a sötétszürke monstrumhoz, amelynek különösen a déli oldala kiáltó ellentétben van a város építészeti hagyományaival. Aki először ezt a szinte teljesen sima, semmitmondó, gigantikus homlokzatot látja, nem is érti, a méretein kívül mit kell csodálni az épületben. Az északi homlokzat már jóval változatosabb, de a tervezői fantázia az épület belsejében érvényesül igazán. A hullámzó üveg-fém féltető, a kilenc emelet magasságba emelkedő mozgólépcsők, a nyitott tetőterasz, ahonnan vastag biztonsági üvegek mögül lehet gyönyörködni a város látképében, már jobban érzékelteti a tervező szándékát.
Hirosi Hara első látásra a kínaiaktól átvett kiotói városszerkezetre: a párhuzamosan futó, egymást derékszögben metsző utcákra rímelteti az épületet, de építészeti koncepciójában filozofikus célokat is megfogalmazott. A hatalmas létesítmény tervezése során a reneszánsz Mátrix bonyolult rendszerére legalább annyit gondolt, mint a Kiotó fölött lebegő égi rétegekre, amelyek a déli fal monolit üvegfelületén csaknem változatlanul tükröződnek vissza, de az északi oldal mozgalmas felszínén ezerféle szögben különb s különbféle változatok reflektálódnak. Az építész szerint egy idő után a városlakók, a naponta munkába járók számára a hely jelentősége az anyaméhéhez hasonlítható: az emberek itt naponta élik át a megérkezés, az alagútból a világba, fénybe való átlépés élményét.
Tokió, vasárnap
A Kiotó és Tokió közötti távolság közel 600 kilométer – ezt még a leggyorsabb nozomi shinkanzen is 2,5 óra alatt küzdi le. Érthető okokból a csodavonat este 9 és reggel 6 óra között nem jár, de ha az idevetődő idegen a szűkre szabott nappalokat a lehető legjobban akarja kihasználni, akkor más megoldást kell keresnie. Komoly idő- és költségmegtakarítást lehet elérni, ha valaki a menetrend szerint közlekedő éjszakai busszal megy a régi fővárosból az újba. Fele annyit kell fizetni, mint az expresszvonatért, megtakarítható egy éjszakai szállás ára, és aki tud, még alhat is útközben. Éjfél előtti indulás, kora reggeli érkezés – hurrá, nyertünk egy egész napot!
Az már csak hab a tortán, hogy Kiotóból Tokiónak abba a Shinjuku nevű városrészébe is megy távolsági busz, ahol a szakmai úticél, a 100%Design kiállítás található. Ennek kiderítése az internet segítségével nem került sokba: aki egyáltalán nem ismeri Japánt, benne Tokiót és Kiotót, 15-20 óra intenzív internetes keresgélés árán az is megtalálja ezeket az információkat.
Shinjuku eső utáni, napsütéses reggelre ébredt október 31-én. A szálloda környéki utcák tele voltak fiatalokkal, akik láthatóan nem alvással töltötték az előző éjszakát, és bódultan kóvályogtak valamely ismeretlen úticél felé. Az egyforma vörös színű hajkoronát viselő, zilált ruházatú, kábult fiúk, lányok külseje és viselkedése kevéssé emlékeztetett a japánokról alkotott sztereotípiákra. Talán mégis jobb lenne nyugodtabb, biztonságosabbnak tűnő környéket keresni?
Nosza, menjünk a Shinjuku National Gardenbe! Vasárnap lévén ott biztosan sok természetimádó japán helybéli múlatja az időt. Gyorsan szögezzük le: ez az előfeltevés is hamisnak bizonyult. Október utolsó napján langymeleg szellő, szelíd napsütés örvendeztette az ember lelkét. Ebben a gyönyörű időben a hatalmas, természetközeli, kies parkban jóval több hajléktalan, mint ahány biztos hajlékból érkező és oda hazatérő ember tartózkodott. A játszótéren három külföldi család csemetéi virgonckodtak, néha átsuhant a színen egy-egy kerékpáros, de egy maroknyi sétáló, üldögélő ember csak a park bejáratánál volt látható. Hol vannak ilyenkor a tokióiak? A kérdés idő- és tapasztalat-hiány miatt megválaszolatlanul marad – az viszont tény, hogy délután a Shinjuku vasútállomással egybeépült bevásárlóközpontban iszonyú tömeg tolongott. Szerencsére a 12. emeleten volt egy csöndes zug, ahonnan a szemközti épületet még le is lehetett fényképezni. Néhány órás kutakodás után kiderült, mi a neve a különös, selyemgubóra hajadzó épületnek: Mode Gakuen Cocoon Tower. Az 50 emeletes, 204 méter magas felhőkarcoló a moszkvai Lomonoszov Egyetem után a világ második legmagasabb oktatási épülete, 2006-2008 között építették, tervpályázati kiírásában egyetlen feltétel szerepelt: ne legyen négyszögletes.
„Zöld dizájn” Tokióban
Az idén 24. alkalommal rendezték meg a " Tokyo Designers Week" rendezvénysorozatot, amelynek zászlóshajója a "100% Design Tokyo" kiállítás volt, amelyhez satellit-rendezvényként csatlakozott a konténer-kiállítás, valamint az egyetemi hallgatók seregszemléje.
A 100% Design kiállítás ötödször kapott helyet Tokióban. Az idei rendezvény mottója, a frappáns "Love Green" nehezen ültethető át magyarra (szó szerinti fordításban talán "szeresd a zöldet"), de mindannyian értjük, mit jelent: olyan termékeket, amelyek valamilyen szempontból kapcsolatban vannak a környezetvédelemmel, az újrahasznosítással, a fenntartható fejlődéssel.
A kiállításra vezető, zölddel szegélyezett, szívalakú kaput Judson Beaumont hulladék fadarabokból építette föl. És annak ellenére, hogy a kiállítás katalógusában megszólaltatott tíz híres dizájner közül Gwenael Nicolas úgy nyilatkozott, nincs hiteles definíció a "zöld dizájn" kifejezésre, Matthew Hilton a „zöldet” szimpla marketing kifejezésnek titulálta, Shigeru Ban pedig arra mutatott rá, hogy még nincs valós tartalma a divat által fölkapott fogalomnak – a kiállítás kézzel foghatóan és szemmel láthatóan arról tanúskodott, a fiatalok nemcsak értik, de be is tudják mutatni "zöld" termékeiket.
Az egyetemisták használt evőpálcikákból, ping-pong labdákból, hullámkartonból, PET-palackokból és más újrahasznosított alapanyagokból készült foteleket, virágtartókat, ülőpárnákat, lakásdíszeket és további ötletes, fiatalos tárgyakat mutattak be a kiállításon.
A hallgatók szabad ég alatt rendezett kiállítása nemcsak a felvonultatott tárgyak szellemessége miatt tett rám mély benyomást. A két ott töltött napból az elsőn kellemesen langyos idő volt, a második napon viszont végig szakadt az eső. Az egyetemisták esőkabátban, ázva-fázva, mégis mosolygósan, kedvesen várták az érdeklődőket.
A szabadtéri kiállításon különleges élmény várt a messzi Magyarországról érkezett látogatóra. A konténer-kiállítók közé egy nemzetközi pályázat eredményeként bejutott néhány részvevő között nagyon nagy öröm volt látni az rendezvény egyetlen magyar kiállítóját, a fiatal építészekből álló Atelierarchitects háromfős csapatát a "Call me green" címmel bemutatott, szellemes installációjukkal.
A dizájn-hét rendezvénysorozat alatt a járókelők egy ikonikus tárggyal találkozhattak Tokió egyik utcájában. A néhai famatuzsálem hatalmas törzséből kialakított alkotás Serene (Nyugalom) néven vált ismertté. A tárgyat a szoborszerű bútorairól ismert kanadai művész, Brent Comber tervezte, aki a bútoraihoz és tárgyaihoz azokat a cédrus-, éger- és fenyőfákat használja föl, amelyeket útépítés, erdő-felújítás vagy építkezés miatt amúgy is kivágtak. Brent Comber számára fontos, hogy olyan anyagokból készítsen tárgyakat, amelyeknek történetük van. Ha a feldolgozott fából kiérződik a fa élete, az emberek ellenállhatatlan vágyat éreznek a fa megérintésére – és Brent hisz abban, hogy ez által az érintés által az emberek a természettel is kapcsolatba kerülnek.
Brent Comber néhány bútorát is kiállította; köztük a kifejezetten ifjú hölgyek számára készült, légiesen könnyed komódját, amely nem a megszokott lábakon áll, hanem „spagetti-vállpántokon” függ.
Ennél is játékosabb az alsó és felső részt két óriási rugóval összekötő fiókosszekrény, amelynek felső része egy pillanatra sem állt egy helyben: a látogatók szüntelen jövés-menése egyfolytában mozgásra késztette. Szó se róla, a művész alkotókedve töretlen: a kiállítási standon állva is rajzolta terveit a jegyzetfüzetébe.
Visszatérve a mágikus érintésre: a hulladékfából készült fürdőszobabútor sima felületének érintését még hetekkel később is föl lehet idézni. Szavakkal nehéz leírni azt a taktilis élményt, amelyet a feltűnően szép tárgyak váltottak ki, mágnesként vonzva, hívva a látogatót: simogassál, érintsél meg! De ezt a mély benyomást tovább fokozta az a látvány, ahogy a speciálisan kiképzett fafelületek kerekded formáit megsokszorozta a kívül négyzet, belül kör alakú, préselt üveg mosdó.
A kiállítás kiemelt vendége, Bécs városa a Spot On Wien cím alatt mutatkozott be. A hagyományos és újszerű formákat egyaránt felvonultató használati tárgyak mellett a napenergia felhasználására szolgáló új innovatív megoldások váltották ki a legnagyobb érdeklődést. Az osztrákok által prezentált tárgyak közül a legismertebb a Katharina Mischer és Thomas Traxler által kitalált és megtervezett “The Idea Of a Tree”, egy csakis napenergiával működő gépezet, amelyet már több kiállításon bemutattak. A “HEI Solar Light Champ 190” LED égői szintén a napenergiát hasznosítják. Az elegáns oszlop-formájú világítótestek felső részére hengeres alakban szerelik a napelem-cellákat, a LED-ek a felső hengernél kicsit karcsúbb oszlop mellett körben, főleg lefelé világítanak – egyszerre csökkentve az áramfogyasztást és a fényszennyezést.
A Store Muu csapata a Green Drawer projekttel vett részt a kiállításon. A "kint is vagyok, bent is vagyok" elvet megvalósító "zöld fiókok" hol az épületen kívül, hol belül szolgálják a lakókat: amikor besötétedik, a virágágyás beköltözik a házba, a fűvel bevetett "fiókot" is betolják a házba, hogy bent a friss füvön lehessen ücsörögni. A Japán egész életét meghatározó helyhiány megoldására a Store Muu további szellemes tárgyakat is tervezett: például olyan kerékpártartót, amely a bicikli nyergében ülve egyúttal asztalként is szolgál.
A Good Design kitüntetést már korábban elnyert funaction tervezője Tetsu Kataoka. Az általa tervezett székpárna nagyban növeli a komfortérzetet a kárpitozás nélkül készült, meglehetősen hideg székeken. Az ülőpárnákhoz a FISBA innovatív termékét, a 100%-ban PET palackokból készült alapanyagot használják föl.
Ugyancsak újszerű alapanyagból, kompozitból készült a japán nevű, de svájci illetőségű arushi ülőalkalmatossága, amely a környező sok-sok lámpa fényét hol visszatükrözte, hol elnyelte, de csak annyira, hogy látszódjék az anyag érdekes szín- és szerkezetvilága. Mint Gregory Glanzmann igazgató elmondta, csak japán piacra dolgoznak. A vállalkozás neve a japán célközönség számára a régi és az új együttélését üzeni.
A „Japan Brand” kiállítási területén a hagyományos formavilágot továbbéltető, míves kivitelű ülőbútorokat, edényeket, fából készült retikülöket, valódi selyem öltözék-kiegészítőket, dísztárgyakat is láthatott a nagyérdemű.
Az egyik konténer két négyzetméternyi területén termő rizs növényt és a japánok számára létfontosságú rizsfogyasztással kapcsolatos tárgyakat mutatott be a kiállító, aki az édesanyja által termelt biorizst is kínálta eladásra.
A Tuneyuki Fujioka által tervezett, regisztrált védjegyként bejegyzett FunFam termékcsaládot a "fun family" kifejezésből képezték. A kiállításon szereplő tálca és evőeszköz-együttes célja, hogy megtanítsa az egészen ifjú uraknak és hölgyeknek, hogyan kell úriemberként és úrihölgyként viselkedni – vagyis, hogyan kell az európai evőeszközökkel étkezni. A tálalást segítik a tálcán kiképzett mélyedések, amelyek megmutatják, hova kell helyezni a kanalat, a villákat és késeket, az evőeszközök alatt lévő kis ikonok pedig azt, melyik evőeszköz való a leves, a zöldség, a hal fogyasztására.
Egy "zöld dizájn" kiállításról természetesen nem hiányozhattak a japánok legendás virág- és növényszeretetének meg- és kiélését szolgáló tárgyak. A fotón Seki Tomomi és Hirata Keisuke „Drip Drop” névre keresztelt virágtartó-kompozíciója látható. Az európai agy képes felfogni a különleges virágtartó esztétikumát, de a kavics-víz-virág-együttes mély szimbolikájának megértéséhez jóval több tudás kellene a meglévőnél... Még inkább elgondolkodik egy más kultúrában felnőtt ember, mennyire más lélek és indíttatás kell ahhoz, hogy az alkotók a Drip Drop üzenetét ekképpen fogalmazzák meg: A növények, virágok lebegnek a legördülő cseppekből apró tavacskává összegyűlő víz felszínén. A vízcseppek egy szerelmespár könnyei, melyeket akkor hullatnak, midőn egymás szemébe nézve hatalmába keríti őket a szerelem bizonyossága.
Dr. Tószegi Zsuzsanna
