„Nekem a patina nem kosz” — gótikus kövek nyomában

Annak idején, amikor kőporburkolatot akartunk a vakoláshoz, két cigány fél éven keresztül törte a téglákat. Ma felraknak egy vörös műanyagot, vagy egy előre gyártott színes szalagot százas szöggel behúznak. Nincs mész, nincs víz. Hol a kézi munka esetlegessége? A manualitás embert idéző hibái? Ma nem lehet egy ilyen kis vacak, ódonságában megrekedt városrészt megtartani itt a várban. A szocializmusban, na akkor nem érdekelte az elvtársakat, mondván, „ez minket nem érint, itt a királyok laktak”. Kozár Alexandra portréja Dragonits Tamásról

Budai vár, Úri utca 19. Műemlékház. A virágmintás, süppedős perzsa szőnyegek finoman nyelik el a rádióból sugárzó mozarti muzsikát. Az óriáspálma lágyan keretezi a többezer kötetes könyvtárat, hogy az ablaknál a mindent magába szívó tekintet útját a fatőkés, Josef Baumbach zongorában folytassa. A sarokban ódonfehér meisseni kandalló a Beszkártból bontott üvegajtóval, jól jön télen, amikor a gázfűtés bemondja az unalmast. A nappali fala az alant futó Balta-köz két gótikus boltívét rejti, mi mást egy műemlékőrző építész birodalmában, hogy a következő szoba falában már valósan ugorjon szem elé kőkeretével az egykori várablak. A konyhaablakból jól látszó kockakőre kovácsoltvas lámpa íve lóg, a kamra polcain barack- és szilvalekvárok dolgos kezek munkáját rejtő hada, s már körbe is értünk az emberöltőt rejtő impozáns nagypolgári lakásban.

— Azért lehet itt nálunk körbemenni, hogy ha jön az ÁVÓ az egyik oldalról, ki lehessen menni a másikon – mondja a 94 éves, humoráról messze földön híres Dragonits Tamás, generációja egyik legismertebb képviselője, a Budai Várnegyed egykori főépítésze, e minden szegletéből a magas kultúra dicséretét sugárzó otthon tulajdonosa. A múltidézést a közeli Ruszwurm cukrászda lágyan omló sós masnija, és a fehér Rosenthal csészében gőzölgő fekete engedik útjára. A szelíden estébe forduló délutánban 94 év bőr alá vésődött pillanatai szöknek elő.

Mozdony négyezer cigarettáért

Nem maradhat ki a meséből a legendás, műegyetemi harmadik évfolyamos „kirándulás”, mely 1944 -ben a SAS behívóval veszi kezdetét, azért, hogy a győzelemre készülő Németország bebiztosítsa magát a jövő mérnökeivel, hisz képzelőerőre, alkotni tudásra, de mindenekelőtt kórházakra, lakásokra, hidakra az újjáépítés éveiben nagy szükség lesz. A száz behívott hallgatóból huszan itthon maradnak, a fölkoncolást reszkírozva. Dragonits megy. Először Breslauba, onnan 145 kilométert gyalogolva három és fél nap alatt Drezda felé, étlen-szomjan. Szegényes cókmókját rajztáblával és fejes vonalzóval húzza maga után. Még szerencse, hogy egy liter jó konyak ott lapul az útitáskában. Drezdában egy bútorkiállítás díszleteiben kapnak szállást, ágy végül is van.

A következő állomás Halle, tűzoltóiskolában alszanak. Majd a két hétig tartó vonatút Dániába. Mozdonyukat szétbombázzák, de új mozdonyt kerítenek kincsnek számító négyezer cigarettájukkal. Egy szál cigaretta nyolcvan, a német átlagfizetés ötszáz márka. Koppenhága előtt megkezdik katonai kiképzésüket, három nap, s már épp indulnának vissza Németországba, amikor elhangzik a hangszórókból a megkönnyebbülést hozó verdikt: Tyskland har kapitulaeret! Németország kapitulált! Maradnak hát Dániában, ahol Dragonits szarvasbőr papucsokat varr, tőzeget bányászik és arra eszmél, hogy borzasztó fejfájás kínozza. Most jön ki rajta a háborús feszültség. De a tenger a szállásuktól csak néhány tíz méter, minden reggel úszik a 18 fokos vízben, és csodák csodája, a fejfájás tovaillan. Azóta se tér vissza soha. Aztán Svédország következik, a majd félévnyi béreslét a telefonos, parkettás kis házban, a mező szélén tehéntrágya kapargatással.

FŐTI, provokáció és statikavizsga

Csak véget ér a háború, az építészhallgatók is hazajönnek végre, keresztfélév, az abszolutórium megvan, munka is kerül a FŐTI-ben, a Fővárosi Tervező Intézetben, mely 49-ben alakul azzal a céllal, hogy Budapest műemlékeit feltérképezze, a háború sújtotta várost helyreállítsa. Dragonits jó helyen van. De a statika vizsga, igen bizony, egy lány miatt, akivel az apja által ráhagyományozott ismeretségi körből hosszasan leveleznek, majd találkoznak, három évet várat magára. 

— Még azt a csúf tréfát is megtette velem, hogy amikor én a levelek alapján már-már szerelemes lettem belé, küldött magáról egy fényképet. Bár ne küldött volna! Odavoltam, mert a fényképen egy csúnya lány volt! Később kiderült, másvalaki fotóját küldte, szépséges volt, csak provokálni akart.
Végül meglesz a statika vizsga.

Sűrítés következik, ugrálunk az időben, a múltidézésben is. FŐTI, KÖZTI, VÁTI. Mára szinte elfeledett nevek. Műemlékek mindenhol. Harc foggal-körömmel az utolsó tégláért is.

— Az Esztergomi Bazilika homlokzatát tíz évig tataroztuk. Ott álltam az állványon és kőről kőre haladva vizsgáltuk meg, mi mehet, mi maradhat. Nekem a patina nem kosz. Minél többet megőrizni a múltból — mindig ez volt a jelszavam. Egyszer együtt ebédeltem a bíboros úrral, péntek volt és isteni túróscsusza. Mondom is neki, bíboros úr, hogy van ez, hát lehet pénteken szalonnát enni? Nem csak halat? Megcsináltam a siklósi vár épületének homlokzatát, a sárvári és az egervári várat. Az egervárit nagyon szerettem. Kívülről gótikus téglaépület, belül barokk enteriőr. Most persze azt is megváltoztatták, minden régit kidobtak belőle és azt mondják, ők állították helyre. A keszthelyi balatoni múzeumot is én fejeztem be Györgyi Dénes engedélyével.

Menteni a nádfedeles falusi házakat

A VÁTI volt a nagy időszak a vár nagyhatalmú tervfőmérnökével, Meczner Lajossal. — Abban az időben még tisztelték a tervezőt – állapítja meg szarkasztikusan. Az évek során a VÁTI műemlék szekciója 75 főre nő, Dragonits irodavezető lesz. Az egész országban dolgoznak.

— Itt dolgozott Makovecz Imre nyolc éven keresztül műteremvezetőként az egész körével. Később aztán nem volt olyan jó köztünk a viszony, mert mindig mondtam neki, Imre, neked az a bajod, hogy tanítani akarsz. Márpedig aki egyéniség, az nem fog követni, aki meg követni fog, az epigon lesz. Nagyjából ez is történt. Az Imre csodálatos formaművész volt, de a funkciót és a részleteket nem tartotta fontosnak.

Ezekben az években zajlik Sopron műemlékrészének helyreállítása. A Dunántúl összes kastélyát és kúriáját is ekkor mérik fel és tesznek javaslatot helyreállításukra, darabonként hatezer forintért tervekkel, fotókkal. Szerelemből. Pedig odautazni is drágább akkoriban. Mindezt a Velencei Charta fogságában, melyről Dragonits azt gondolja, alapjában jó szándék vezérli, de mint minden dogma, ez is rossz. És persze meg kell küzdeni a 60-as évek vasbetonkultúrájával.

Ezzel esik egy időbe a Balatoni Regionális program. Ahogy a Várban Dragonits mindig helyi lakos volt — a helyreállítási munkák során megtörtént, hogy másfél évig le sem ment a városba — a Balatonnál mindig balatoni, hisz féléves korától a mai napig Balatonberényben nyaral. Itt a nádfedeles, régi, falusi parasztházakat próbálja megmenteni a tereprendezés során. Sajnos csak néhányat sikerül, köztük saját nyaralójukat.

A KÖZTI-s érában maszek munkák is adódnak szép számmal.

— Borzasztó dolog — jön a töredelmes vallomás — ketté, hárommá bontottuk a szép nagy pesti lakásokat. Elrontottuk őket. 43 lakást választottunk le. Egyszer feltűnt nekem az egyik ilyen feldarabolásnál, milyen értelmes az egyik lakó. Később tudtam meg, hogy Bibó István. De muszáj volt megcsinálni a kitelepítések miatt. A feleségemet is kitelepítették, de őt visszahoztam. Írtam egy levelet a Belügyminisztériumnak, hogy két hónapja házasodtunk össze, ne válasszanak már el tőle.

Schulek-alkotás, amiből egy van

A budai várnegyed rekonstrukciójára, a műemléképületek megmentésére külön fejezetet lehetne szentelni a történetmesélésben. Talán Dragonits is erre gondol akkor, amikor egy helyütt így fogalmaz: nem azzal vagyok a legelégedettebb, amit megcsináltam, hanem azzal, amit megakadályoztam. Furcsa, kifordított életmű — gondolhatnánk. Vagy amikor azt mondja, a VÁTI féle munkáknak mára nincs nyoma, mert az OMF, az Országos Műemlék Felügyelet vette őket egy idő után gondozásba. De ha Dragonits nincs, akkor a Mátyás-templom falait befestik fehérre.

— Akkor kapta meg Zádor Mihály a templom belső rekonstrukcióját. Na most ez a jóember azt találta mondani, hogy a belső fal egy csiricsáré vacak, én meg azt mondtam, fehérre meszelni bármit lehet, ez viszont egy Schulek-alkotás, amiből egy van!

A 60-as, 70-es, 80-as években persze a műemlékmentés mást jelentett, mint manapság. Ma az üzleti szempontok döntenek. A várban ugyanis három féle lakbér van. A szociális, amit akkor állapítottak meg a régi időkben, amikor beköltözött a lakó, az önköltséges, ami annyi, amennyibe kerül, és a piaci, ami az előbbi többszöröse. Van itt tehát gazdasági potenciál.

— Ma új korszak van, a műemlékvédelmet másként látják, és másként is történik a gyakorlatban. De azért ne feledjük, a gótikus kő akkor gótikus kő, ha a gótika idejében dolgozták meg, nem pedig akkor, ha én azt ma akarom imitálni, vagy emlékeztetni arra, milyen volt egykor.

Belemelegedünk, mondhatnám borongunk tovább. De Dragonits nem borong.
Mi lehet az ideológiai, filozófiai mögöttes? — feszegetem a miértet.

— Semmi! E mögött nincsen semmiféle filozófia. Miért változik a divat? Arra sincs ésszerű válasz. Mi ez? Fennhéjázó neobarokk? Parvenük olcsó parádézása? Dehogy. Egyszerűen ma az emberek másképp gondolkodnak. Ma nem stílus van, hanem látvány, tudja? Logika, gyorsaság, garancia. Ezek a jelszavak. Itt a várban, mindent, ami régi, elbontottak és újonnan átfaragva tettek vissza. A régi kőburkolatokat, amelyek tele voltak kopással, patinával, elszállították teherautókkal. Ma van egy terepasztal, és arra házacskákat állítanak.

De tényleg nem a keserűséget érzem, inkább a rezignált, belenyugvó derűt, melyben ott rejlik azért a bizonyosság: semmi nincs hiába. Minden egyes megmentett kő mementó.

— Mára már nem fáj. Ez egy másik generáció, másképp gondolkodnak. Nem értik, kik vagyunk és mit akartunk. Nem elrontani akarják, csak nem értik. Végül is megéltem én már a Horthy-korszakot, a Rákosi érát, majd a Kádárékat is. Az új mindig vitte a régit. Annak idején, amikor kőporburkolatot akartunk a vakoláshoz, két cigány fél éven keresztül törte a téglákat. Ma felraknak egy vörös műanyagot. Vagy egy előre gyártott színes szalagot százas szöggel behúznak. Azt mondják, gyári garancia. Ez ma a homlokzatfestés. Nincs mész, nincs víz. Hol a kézi munka esetlegessége? A manualitás embert idéző hibái? Ma nem lehet egy ilyen kis vacak, ódonságában megrekedt városrészt megtartani itt a várban. A szocializmusban, na akkor igen, akkor nem érdekelte az elvtársakat, mondván, „ez minket nem érint, itt a királyok laktak”.

Nekünk ez volt a jó. Ekkor tudtunk dolgozni. A hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvas években is volt központi laboratórium, asztalos és lakatos műhely, akkor még a segédmunkás is szakember volt. Ma ezek nincsenek. Voltak régészek, szakértők, szakemberek. A műemlékvédelem nem volt hatóság. Ők csak javasoltak. Amikor magukhoz vonták az engedélyezési eljárást is, na akkor romlott el az egész. Akkor nyílt tér a korrupciónak.

A szó folyna tovább, úgy érzem, végtelenül, de szerencsére Dragonits a Vár rekonstrukciójának történetét „… Szemtanúság …” című könyvében már megírta. Most azonban újra ki szeretné adni némi módosítással. De a szemtanú is tévedhet – mondja tárgyilagos cinkossággal.

Elfogy a sós masni, a kávé a Rosenthalból. Mozart zongoraversenye és a gótikus kövek megmaradnak. Utóbbiak, ha nem is látszanak mind egy szálig, mi, s az utókor műveltebb része, azért tudunk róla.

Kozár Alexandra