„Nem bánjuk, ha lassan haladunk” – New Generations: LLRRLLRR
A páneurópai építészeti platform, a New Generations együttműködésével a következő hónapokban kéthetente bemutatjuk a 2021-es Velencei Építészeti Biennále Magyar pavilonjában kiállító 12 építészeti praxist. Ezúttal az észt Laura Linsi és Roland Reema által alapított, kétlaki LLRRLLRR kerül sorra, az építészeten túlmutató ideákkal.
Az LLRRLLRR építészirodát Laura Linsi és Roland Reema alapította 2016-ban. Az Észtországban és az Egyesült Királyságban működő stúdiót a vernakularitás alkalmazkodóképessége inspirálja kutatáson alapuló művészeti és építészeti projektjeinél. A két alapító tapasztalatai ma már az akadémiai munkára, kiállítások megvalósítására, szerkesztői és kurátori projektekre, valamint épületek és közterek tervezésére is kiterjednek.
A New Generations interjúját ezúttal is eredeti, manifesztum-szerű formátumában közöljük az Építészfórumon.
1. Nagyobb célt találni, mint az építészet
Már az észtországi építészeti tanulmányaink előtt megismertük egymást, így nem igazán mondható, hogy az építészet hozott volna össze minket. Azt hiszem, ebben a felismerésben van valamiféle kritikai szabadság. Az ötleteinket, gondolatainkat személyes élményeken, az életünkön keresztül fejezzük ki. Az építészet, bár nagyon fontos, de csak egy az eszközök közül – és nem a közös munka célja. 2016-ban meghívást kaptunk a részvételre a 15. Velencei Építészeti Biennálén, ez nagy szerepet játszott abban, hogy a kulcsszövegeinkből és elképzeléseinkből projekt és praxis váljék.
2. Kizoomolás a valóságba
Visszatérő mondásunk, hogy mindenben meg kell látni a lehetőséget. Egy olcsó részlet vagy köznapi anyag is használhatóvá válik odafigyeléssel, fókuszálva. Jó dolog egy részlettel foglalkozni akár már azelőtt, hogy a környező tér elnyerte volna végleges formáját; előbb kitalálni, hogyan találkoznak az anyagok, és aztán lépni tovább a nagyobb méret felé. Magyarán az általában használt kintről befelé haladás, a „bezoomolás" megfordítható, sőt, nagyon hatékony lehet. Használjuk az iskolai oktatásnál, de az épületekkel, installációkkal, kiállításokkal való munka során is, mivel a megbízóink ezáltal meg tudják tapasztalni a döntéseik eredményét, a való életben, taktilis módon.
3. Digitális munkakörnyezet és archívum
Észtország és az Egyesült Királyság között megosztva dolgozunk, amihez egy rendszerezett online szerver elengedhetetlen. Jellemzően ketten dolgozunk együtt diákokkal, más építészekkel vagy művészekkel. Szeretünk kézműves módon dolgozni, skiccelni, kollázsokal, modelleket, anyagokat használni, így az íróasztal gyakran átalakul műhellyé, és aztán vissza. Ennek a fizikai eredményei aztán elvesznek, elfelejtődnek, akárhol is legyünk – ugyanakkor rászoktunk arra, hogy beszkenneljük a vázlatokat és a könyvekben látott referencia-ötleteket, és van ezekből egy digitális könyvtárunk. Nagyon élvezzük a különféle médiumoknak ezt a változatosságát, egyfajta állandó flow-érzésként.
4. Egy összetettebb megközelítésmód felé
Nem voltak magas elvárásaink az építészlétet illetően; mindig is inkább szivacsnak tekintettünk magukra, amely magába szívhat különféle munkakultúrákat és módszereket. Nagyon tanulságos felmérni pro-kontra helyzeteket: a nagy cégek és a szabadúszás, az akadémiai lét és a gyakorló építészek lehetőségeit, ügyeit... A művészekkel, galériákkal és múzeumokkal folytatott közös munka pedig remek lehetőség az ötletek tesztelésére. Csak mostanában kezdtünk válogatni a projektek között, azaz lassan kiérlelni saját pozíciónkat, a saját „valóságunkat". A mi generációnk gyakran érzi magán az újdonság, az innováció és az eredeti állítások kényszerét; a világ összetettségét megtanulni, ebbe az irányba pozicionálni magad lassú fejlődési folyamat. De nem bánjuk, ha lassan haladunk előre.
