„Nem kell ahhoz cipésznek lennünk, hogy tudjuk, hol szorít a cipő.”

Dr. Rigó Mihály e Hegel-idézettel vezeti fel a Tisza szabályozásáról szóló újabb vitát, amelyben a korábbi kijelentéseinek tisztázása mellett fontos feljesztési lehetőségekre tesz javaslatot. 

A Szeged 2015. decemberi számában reagált egy korábbi írásomra dr. Kováts Gábor korábbi és Kozák Péter jelenlegi vízügyi igazgató úr. Mindkettőjük véleményét ezúton is köszönöm!

Előre leírom: senkit sem akarok minősíteni, sem élőt sem holtat! Többször és pontosan leírtam, hogy mit szeretnék. Jelezném: „A suszter maradjon a kaptafánál” mondás nincs egyedül. Ezzel szorosan együtt értendő másik alapigazság, a mostani írásom címe. A jelenség akkor érthető, ha e két mondást együtt kezeljük.

A cipős modellben, ha szorít a cipő, akkor a „fájós lábú” a „suszterhez” fordul, hogy javítsa meg. Én is ezt tettem, és teszem most is, amikor most is csak egy tanulmányterv elkészítését kértem és kérem a „suszterektől”. Sajnos az igazgató urak erre nem reagáltak. A színpadon két szereplő van, mint az árvizes témában is. A „fájós lábú” használó a szegedi társadalom lehet, lehetne, a „suszter” pedig a szegedi vízügyi szakember gárda. Nagyra becsülöm a helyi vízügyi mérnökök tudását, ők igazán jó „suszterek”. Visszakereshető: minden dolgozatomban rájuk alapozva szeretnék jó megoldást a szegedi gondokra.

A „suszter” nem tudja, hogy „cipője” mely lábakat nyomja, hiszen minden láb más, azaz vannak itt még vízügyi szempontokon túl egyéb szakmák szempontjai is, kérem meghagyni azt a jogot a szegedi laikusoknak (= nem vízügyi mérnöknek, hanem orvosnak, tanárnak, gyógyszerésznek, …), hogy a „cipő” szorítását jelezhessük, azaz véleményt nyilváníthassanak.

Van vélemény, ha megismerhetik a lehetőségeket. Van ilyen helyzet másutt is. Nem lehet véletlen Georges Clémenceau állítása: „A háború komolyabb dolog annál, hogy a katonákra bízzuk.” A katonák is kellemetlennek érezhették azt, hogy a lenézett civilek megzavarták a játékaikat.

Állítom most is, hogy jó a közúti analógiám, mert az árvíz sem más, mint egy kapacitás gond. Árvíz idején a víz nem fér el a mederben, több van belőle, mint amennyi elférne. A szegediek által jól ismert út a 43 sz. főút, Szeged és Makó között. Ennek kamionforgalma Románia csatlakozása után szinte évek alatt megnőtt, amely miatt súlyos gondok keletkeztek a kamioncsorda által sújtott településfüzéren. Nem volt mese, növelni kellett a viszonylat kapacitását!

Az egyik megoldás az lehetett volna, hogy a szegedi Nagykörúton a mostani útburkolat fölé többszintes autópályát építünk, azaz egy hossz-irányú hidat, mellyel a mai sávszám 2-3 szorosa lett volna, a 2-3 szintes út vihette volna gond nélkül a megnövekedett forgalmat. Sajnos van ilyen is a világban, nem légből kaptam. A baj csak az volt, hogy a Nagykörút mellett van egy város, mely ezt nem bírta volna el. Jött a másik megoldás! Nem ugyanazon a helyen bővítünk kapacitást, hanem egy új sávban, a városon kívül. Ez lett az M43 autópálya. Egy út helyett két út, egy folyó helyett két folyó. Mindenféle energetikai magyarázkodás nélkül.

Egy kívülálló két szekértábort lát, ráadásul mindkettő kiváló vízügyi szakemberekből áll. Más szakmáknál is léteznek hasonló törésvonalak, melyek állóháborúkhoz is vezethetnek. Az egyik vízügyi szakember csoport istene a gát. A gát, melyet szerintük a világ végéig lehet és kell magasítani. Engedni sem akarnak arról beszélni, hogy ezzel gondok vannak. Szegeden a Juhász Gyula-szobor mellett, a legújabb partfal részeként mutatja be a vízügy nekünk, laikusoknak, hogy az árvízszintek folyamatosan magasodnak, tehát nincs mese, magasítani kell a gátakat is. Még a város közepén is. A gátmagasítás a gát magasítása akkor is, ha nem földből, hanem alumíniumból készül. Elvi baj is van: hiszen a gát magasítása miatti gondokat nem lehet a gát újabb magasításával megoldani. Einstein szerint „Nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket.”

A másik vízügyi szakember csoport eszménye az árapasztó csatorna. Ők azon fáradoznának, hogy létesüljön egy párhuzamos folyószakasz, majd a kettő között osszuk el a vizet. Még egyszerűbben: ha a víz nem fér el egy mederben, akkor legyen még egy!

A két szekértábort két nagy szaktekintéllyel lehet fémjelezni.  Az első táborba tartozik Vásárhelyi Pál. Korában a Tisza uralta az Alföldet, de a vízzel járt területek csökkentésére kényszerítette a vizes szakembereket a mezőgazdaság profitéhsége. Jó áron el lehetett adni a búzát, kellett a termőföld. Vásárhelyi gátak közé szorította a Tiszát és előállította a gátak örökös emelésének igényét. A másikat pedig Vedres Istvánnal, Szeged Széchenyijével, aki már 1830-ban – sok évvel a Tisza-szabályozás előtt - leírta Vásárhelyivel mindenben ütköző nézetét. Vedres egy mérnöki élettapasztalatot írt le, hiszen élete végén fektette le árvíz elleni elveit! Ő a Tiszával párhuzamos mesterséges „Tiszát” javasolt kialakítani, az eredeti Tiszával közel párhuzamosan, a Tisza bal oldalán. Balról ugyanis sok kisebb folyó ömlik a Tiszába, melyek vizét is a Tiszának kell elvinni. Sokszor ezek a többletvizek okoznak bajt. Vedres szerint nem okoz árvizet a Tiszán az a víztömeg, mely nem jut el a Tiszába, hiszen a bal oldali folyók előbb értek volna az árapasztó csatornába, mint a Tiszába – ilyen egyszerű, így végül a tiszai gátakat sem kell emelgetni.

A 2015-ös Vedres – év éppen azt emelte ki rendkívül fontosnak, hogy Vederes nem maradt meg a kaptafánál. Egy földmérő színdarabot írt, városházát tervezett, erdősített, mintagazdaságot létesített szükségesnek tartotta magyar tudomány intézményének felépítését! Borzalmas, ugye! Ha ott maradt volna, az idén nem lett volna okunk Őt ünnepelni!

Az igazgató urak véleményét megismerve nem nehéz az olvasónak eldönteni azt, hogy Ők melyik szekértábor hívei, de ezzel sincs bajom. Számon kérik rajtam az igazgató urak a konzultáció elmaradását a megnevezett szakemberekkel. Az olvasó fantáziájára bízom: nem borítékolható-e az előre az, hogy az első szekértábor szakemberei mit mondtak volna egy második szekértáboros javaslatról? Én pedig nyilván bűnös vagyok, mert a második szekértábor szájíze szerinti megoldást vetek föl, felidézve egy híres szakember közel 200 évvel ezelőtti véleményét.

Megtaláltam Vedres véleményét és erre szerettem volna a szegedi társadalom figyelmét felhívni. Írásom eredeti címe: „Szemben Vedres elveivel”, melyet sajnos a Főszerkesztő úr módosított a „Vitában”-ra, holott az egész folyamatban pont a vita maradt el, csak kinyilatkoztatásokat hallhattunk egy megoldásról, mely jó lehet egy olyan osztrák vagy német városban, mely beszorult a folyójával a hegyek közé, de Szegeden más a helyzet.

Nem emlékszem ugyanis arra, hogy a két alapvetően eltérő irányzatról, a két lehetséges megoldásról, a kapacitáshiány kétféle megszüntetési módjáról, bármelyik vízügyi szakember tájékoztatta volna a szegedi döntéshozókat és a szegedi társadalmat.

Mára az első szekértábor képviselői is kénytelenek voltak elismerni, hogy az eredeti Vásárhelyi-terv hibái miatt kell egy Új Vásárhelyi-terv, melynek elvei szöges ellentétben állnak az eredeti elvekkel és éppen annak hibáit igyekszik kiküszöbölni. Ezeket az elveket nem én találtam ki a partvonalon kívül. Két teljesen más filozófiáról van szó! A vita sem új keletű, hiszen Kováts igazgató úr is leírja: Vásárhely Pál idő előtt halt meg egy koncepcionális vitában, melyben a saját igazát védte a „nemtelen” támadásoktól. Milyen lehetett az a korabeli vita, melybe belehalt az egyik vitázó? Én elvekről írtam. 

Mivel aktív életemben közutas mérnök voltam, nyilván nincs árvíz elleni gyakorlatom, melyet Kozák igazgató úr be akar rajtam vasalni, de szakterületi alapismereteim azért még lehetnek. Kérem, ne állítsa az ellenkezőjét. A Műegyetem azonos karán képezik ugyanis a kétféle mérnököt, így voltak, vannak bizonyos közös tantárgyai a vizeseknek és az utasoknak. Arról nem is beszélve, hogy a szegedi vízügy egyik híres főmérnöke erdőmérnök volt. Nekem is van ilyen diplomám is.

A partfal tervezői, építői, beruházói mind kiváló szakemberek, eszemben sincs őket becsmérelni! Ők nem tehetnek arról, hogy tőlük ki és mit rendel meg. Ők a megrendelt dolgot gyártják le, a beavatkozási koncepció eldöntése után. Ők semmiről sem tehetnek, mert ők már csak az után léptek be a folyamatba, amikor valaki meghozta a döntést arról, hogy az első szekértábor elvei szerint kell haladni. Én a vétleneket nem hívtam a csatába, kérem, más sem tegye.

Kozák igazgató úr behozta az energetikai elvet, holott én kapacitáshiányról írtam. Semmi köze e kettőnek egymáshoz. Az energiákhoz csak annyit írok, hogy Szeged alatt a Tisza akkor is Tisza volt, amikor a mai Gyálaréti – Holt Tisza helyén folyt és akkor is, amikor ezt az öblöt egy egyenes, új mederrel levágták. A javaslatom egy előbbihez hasonló mederhossz rövidítés lenne.

A „cikk szerzője nem vette a fáradságot”, hogy belemenjen a részletekbe – kapom az újabb vádat! Fel sem merül, hogy szándékosan nem akart „suszter” lenni? A cikk szerzője kér kidolgozni egy tanulmánytervet, de nem akarja azt elkészíteni! Ez nagy különbség! Ráadásul a feladatot ugyanis a vízügyi jellegnél komplexebbnek érzem, melynek tisztességes megoldásához kevés egyedül a vízügyi szakma. Egy zeneműhöz zenekar kell, mert egy hegedűssel nem lehet egy zenekart pótolni. Tessenek elhinni: együtt eredményesebbek lennénk! Kisajátítani nem érdemes a témát.

Kérem, készülhessen egy tanulmányterv!

Azt is gondolom, hogy Kozák igazgató úr kissé alulbecsli a költségeket. Szerintem ezt nem lehetne távlatosan megoldani 90-100 milliárd Ft-ból. Nem is baj. Szeged épületállománya ennél sokkal nagyobb érték. Mentsenek meg bennünket az égiek egy esetleges második nagyárvíztől. Minimalizálni kellene a Szeged melletti szakasz kockázatát. Mivel itt túl nagy a tét, az árvízi csatát nem Szeged belvárosában kellene megvívni, hanem a városon kívül. Ott a hely is nagyobb lenne az egyre nagyobb gátaknak. Az említett összeg csak Szegeden számít nagynak, a fővárosban egyáltalán nem! Mi is Magyarország vagyunk még.

Semmi gond az azzal, ha az árapasztó csatornában az alulról duzzasztás miatt emelkedik a vízszint, hiszen a városon kívül emelkedne! Javaslom ezt kijelentgetések helyett korszerű szoftverrel modellezni.

Kozák igazgató úr színpadias felszólítására közlöm, hogy nincs árvízvédelmi gyakorlatom, bár ez az igazgató uraknak nyilvánvaló. Tudom, hogy ilyennel az Igazgató úr rendelkezik, de úgy tudom, hogy sajnos Ő sem rendelkezik árapasztó csatornás gyakorlattal. Valószínű ezért viszonyul elég ellenségesen az árapasztó csatornához.

Tisztelt Igazgató urak, ne velem, hanem Vedres Istvánnal tessenek vitatkozni! Én csak a hírhozó vagyok. Úgy tűnik, hogy a fejlett világ nem dobta el az árapasztó csatorna gondolatát. A 2015. decemberi Mérnök Újságban olvasható a Műegyetem fiatal doktoranduszai által írt cikk a maláj fővárosban elkészült árapasztó csatornáról. A főváros két folyóját kötötték össze egy alagúttal, melynek segítségével szükség esetén az egyik folyó árvizét átengedik, átvezetik a másik folyóba. Nem emelték tehát az egekig a folyók gátjait, mert ott van mellette egy város! Megint a Vedres-féle kétfolyós elképzelés!
Mellesleg: a csatorna, a cső 13 m átmérőjű és kettős funkciójú. Árvízmenetes időben a középső szakaszába beengedik egy autóút forgalmát.

Látunk ma egy első szekértábor szerinti megoldást. Nézzük meg a másik szekértábor elvei szerint ugyanezt miként lehetne megoldani. Javaslom ezt akkor, ha a kért tanulmánytervből még az is kiderülhet, hogy a mainál nincs jobb.

Kérem az igazgató urakat, támogassák a tanulmányterv elkészítésére tett javaslatom, mindannyiunk érdekében!

Szeged, 2015. december 18.

Végül: Szándékom ma is az, hogy ez az ügy legyen közügy, és kaphasson teret a józan ész is. Mint látható a témában még a nagy vizes mérnökök sem értenek egyet. Remélem, hogy nem leszek a Világ ellensége! Bízom benne, hogy kapok még véleményt, mielőtt elkezdődhet a probléma korunkhoz illő megoldása.

Szeged, 2016. január 28.

Dr. Rigó Mihály