Néma és propaganda
Filmvetítést és házbejárást ígért a CEU társintézménye, az OSA.
Megérkezésünkkor az idegenvezető, aki egyben az archívum levéltárosa, rögtön tudatta, hogy alig pár perce kérték föl a program lebonyolítására. Mint levéltáros körbevezethet minket az épületben, a filmvetítések sem maradnak el, de építészeti szempontból nem ő a legalkalmasabb személy arra, hogy bemutassa a Goldberger-házat. Nem is tette. Ellenben végig jártuk a levéltár minden egyes zugát. Megtudtuk többek között, hogy a CEU társintézményeként működő, nyílt társadalom archívumot Soros György hozta létre, vállalva azt, hogy ötven évig támogatja és fenntartja az intézetet. A bárki számára fellelhető, kutatható anyagokat két csoportba lehet osztani, emberi jogi dokumentumok, illetve a hidegháborúval foglalkozó dokumentumokra. Ez utóbbi kiterjed a volt szocialista blokk valamennyi országára. A Szabad Európa Rádió kutatóintézetének anyagait találhatjuk meg itt, interjúkat, hírügynökségek adatait.
Miután kis híján elvesztünk a labirintusszerű levéltárban, következtek az emeleti olvasó- és tároló szobákat. Meglepetten tapasztaltuk, hogy sehol egy fénymásoló (a Szabó Ervinhez szoktunk), ellenben van szkenner és le is fényképezhetjük anyagainkat. Munkánk befejeztével pedig digitális adathordozón haza is vihetjük azt. Hú, ez tényleg a CEU társintézménye. Miután kigyönyörködtük magunkat a 21. század technikáin, megkezdődött a filmvetítés. Az öt rövid filmből álló vetítés első két darabja egy-egy némafilm volt. Előbbi 1956-ból, a második 1957-ből, szovjet katonák által forgatott, még soha nem vetített darabok. Szétlőtt Budapest, aggódó arcok, éhező emberek- hang nélkül fokozottan drámai. Hosszú sorok egy élelmiszer elosztó előtt, a várost újra felépítő munkások, szürke hétköznapok, fénytelen tekintetek. Lépten-nyomon újságot olvasók, leginkább férfiak. A kamera ráfókuszál egy szalagcímre: „Az elmúlt hónapok harca, kié legyen a gyár, a föld”. Megrendítő felvételek, sajnos az nem derül ki, hogy pontosan kinek készítették a katonák. Maguknak? Megrendelésre? Honnan került elő? Nem derülhet ki, mert akinek bevezetőt kéne tartania a filmek előtt, sajnos nem ért rá eljönni. Maradunk homályban.
Nincs időnk ezen bosszankodni, máris folytatódik az előadás, méghozzá három, negyedórás, úgynevezett kísérőfilmmel. Azaz, amikor még a mozik, a hivatalos vetítés előtt, leadtak egy –egy kisfilmet is. A művek a hatvanas évek közepéből származnak, erősen propagandisztikusak. Mönich László rendezésében először „Az én városom” c. rövidfilmet láthattuk. Az 1959-es film, melyet a Magyar Filmhíradó rendezője készített, Budapestet mutatja be. Jelképezve egy családot, először egy férfi, majd egy kisfiú, egy nő és végül egy csecsemő (!) lelkendezik a lehetőségek és a boldogság városáról. Megtudhatjuk például, hogy 1959-ben a Lőrinci Fonóipar egyik munkásnője, ráérő idejében divatbemutatókra jár, a nőket ekkoriban egyébként is leginkább csak a divat érdekli. A gyerekeket természetesen csak a játék, mindenki biciklizik, rollerezik, szabadság és öröm úton-útfélen. A csecsemő számunkra érthetetlen okokból lelkendezik a nagyszerű, épülőben lévő panelek láttán, ha pedig ezt is unnánk hát irány a Vidámpark vagy a Mézes Mackó. Ezt az irányvonalat követte a másik két film is. A „Találkozás Budapesttel”, illetve „Az újjászületett Budapest” úgy tűnt, leginkább az itt élőket próbálta meggyőzni arról, hogy mennyire élhető és szabad is ez a város. És az is kiderült, hogy a hatvanas években megvalósult a teljes egyenlőség, a film kísérletet tesz annak bizonyítására, hogy nincs különbség munkások, diákok és mérnökök között. A közönség fiatalabb tagjai remekül szórakoztak a blődli, hazugságokkal teledűzdelt kisfilmeken, mi annál kevésbé.
szöveg és fotók: Biczó Gabriella
