neo-survivalism : a Bécsi utcai projekt a Tálalóban

Engedjék meg, hogy kivételesen ne eseménybeszámolót írjak, hanem megosszam Önökkel a KÉK által szervezett beszélgetésen eltöltött két órát követően felmerülő gondolataimat. A beszélgetés főszereplői a fejlesztők voltak, akik először ültek le a szakma nyilvánossága előtt beszélgetni Bécsi utcai elképzeléseikről. Kár, hogy nem ezzel kezdték akkor, amikor kitalálták az egészet. Helyette először egy tervtanácsi bemutatkozásra került sor, amiről az epiteszforum.hu közölt tudósítást, s ahonnan a szakma nagy része tudomást szerzett a tervezett beruházásról.

Engedjék meg, hogy kivételesen ne eseménybeszámolót írjak, hanem megosszam Önökkel a KÉK által szervezett beszélgetésen eltöltött két órát követően felmerülő gondolataimat. A beszélgetés egyértelmű főszereplői a fejlesztők voltak, akik először ültek le a szakma nyilvánossága előtt beszélgetni Bécsi utcai elképzeléseikről. Kár, hogy nem ezzel kezdték akkor, amikor kitalálták az egészet. Helyette először egy tervtanácsi bemutatkozásra került sor, amiről az epiteszforum.hu közölt tudósítást, s ahonnan a szakma nagy része tudomást szerzett a tervezett beruházásról.

Az ominózus tervtanácsi beszámolót követően érkezett hozzánk Dobai János levele, öt Ybl-díjas építész tiltakozó állásfoglalása a Bécsi utcai fejlesztések, leginkább a Chemol lebontása ellen. Ehhez 2010. július 15-én programoztunk egy kis aláírásgyűjtő ívet, amit a nyár közepén egy hónap alatt közel háromezren, a mai napig 4659-en írtak alá, pedig már rég nincs is szem előtt itt az epiteszforum.hu-n. A Budapest Belváros dossziéban, ahol az üggyel kapcsolatos anyagokat gyűjtjük, a mai napig negyven cikk sorakozik, és minden bizonnyal ezek száma nőni fog, ahogy az ügy továbbgyűrűzik, mert tovább fog gyűrűzni. Ebben biztos vagyok. Politikai, hatalmi síkra terelődik a kérdés, hogy szabad-e magánbefektetőknek Budapest szívében öt nem mindenki számára egyértelműen védett - időközben saját tulajdonba került -, de sokak szerint értékes házat lebontani és a helyére mások szerint meg valami klassz dolgot építeni.

A biztosítékot a szakma, s leginkább a volt iparterveseknél az vágta ki, hogy a Chemolt is el akarják bontani, s a beszélgetésen kiderült, Csipak Péter - elolvasva Ferkai András könyvét is - nem érti, hogy ez a ház miért olyan fontos a szakmának, és hogy ha annyira jó ház, akkor miért kellett húsz évvel ezelőtt elég drasztikusan átalakítani. Akik valaha is tanultak építészettörténetet tudják, a Chemol nem olyan ház, amit a közízlés szerethetőnek tartana, és tény, hogy nem tudjuk elmagyarázni, hogy miért érdekes és miért fontos ez a ház, miért kellene védeni, s az eredeti állapotához közeli, s talán még annál is jobb állapotban megőrizni.

A szakma és a közízlés érzékenysége, nyelve és műveltsége között óriási szakadék tátong. Ezt a szakadékot a sok évtizede lefojtott, a köz- és középfokú oktatásból kiebrudalt vizuális kultúra nevelés és -képzés hiánya mélyíti napról napra. Ha például a közízlést Lantos Ferenc művészetpedagógiája formálta volna az elmúlt évtizedekben, mindenkinek magától értetődő lenne, hogy a hatvanas évekből nem csak a Beatles korszakalkotó, hanem az azzal szoros kulturális kapcsolatban álló Chemol is fontos, nekünk mindenképpen. De az, hogy ez a kulturális kapcsolati háló a Beatles és a Chemol között hogyan jön létre, mi az, ami összeköti őket, megfejthetetlen a nagyközönség számára.

Ez egy helyzet, amiért lehet az építészeket hibáztatni, tenni tehettek volna már valamit, legalább kiabálhattak, odaállhattak volna a művészetpedagógusok mellé, követelhettek volna a NAT-ban nagyobb részesedést a művészeti tanulmányoknak, netalántán az építészeti kultúrának. A szakmán belül is nagy változásokat éltünk meg az elmúlt húsz évben, a techno-bürokrata (építész)mérnök képzés felől nagyot léptünk egy sokkal érzékenyebb, problémamegoldó (design)képzés felé, amit persze mind a mai napig sok kritika ér, s ami generációs konfliktusokat is kavar a szakmán belül. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy ma már annyi más sebből is vérzik a szakma, hogy a szakmai képzést megelőző oktatásra valóban kevés figyelem marad. De tudtommal itt is történnek már lépések, mert évről évre egyre nagyobb problémát okoz az intézményekbe - az ultra-kakofón vizuális környezetekből - beáramló fiatalok kulturális felkészületlensége.

A csütörtök esti beszélgetés azonban más miatt volt érdekes számomra. Csipak Péter egy apró megjegyzésére lettem figyelmes a beszélgetés vége felé (nem vártam meg a végét, a hangfelvételről is hiányzik), amikor arról beszélt, hogy Elekes Andrással ketten találták ki az egész Bécsi utcai projektet. András hét évig az ING Ingatlanfejlesztő Kft. country manager-eként vezette a céget, s amikor csatlakozott hozzá, úgy döntöttek, hogy „ezek az ingatlanok, ez az elhelyezkedés megérdemli azt, hogy a világ három legkiválóbb, leghíresebb, legfoglalkoztatottabb építészirodáját pályáztassuk meg, és küldjük el az építészeti programtervünket, amit együtt fogalmaztunk meg Andrással. A három iroda közül az egyik a Jean Nouvel, a másik a Renzo Piano, a harmadik Norman Foster irodája volt. Renzo Piano elfoglaltság miatt nem vállalta a munkát, Jean Nouvel és Norman Foster közül mi Norman Fostert választottuk.”

Ebből az derül ki, hogy az ötlet, hogy mi legyen ott, milyen program valósuljon meg, Elekes András és Csipak Péter ötlete, amire az építészek terveket készítettek. Mivel minden építészeti tett alapja a program, a funkció és a lépték meghatározása, ez az a pont, ahol – véleményem szerint – korábban jól bevált fejlesztői gondolkozási rutin (és ROI számítási elv) kezdett el működni, amit valószínűleg az ambiciózus vállalás – üzletileg is nagyon sikeresen valami nagy és jelentős nyomot hagyni - hevülete is táplált.

Ehhez partnerre találtak a helyi politikai és szakmai vezetésben, valamint Yuli Oferben, aki az Inventech Central Hotels Ltd. meghatározó részvényese. A Globes (Israel's Business Arena) 2010. augusztus 4-i cikke szerint Yuli Ofer igen optimista, cégét, az Inventech-et a Főutca projekt teljesen más helyre fogja pozicionálni, mivel ez a projekt a rendkívüli növekedés és profit lehetőségét adja. A teljes fejlesztés 190 millió euró (cca. 52 milliárd forint) értékű, amiből az Inventech befektetése 6,9 millió euró, s ezzel a projekt 25%-ának tulajdonosa lett. Ofer úgy véli, hogy „ma nincs ehhez hasonló, vagy befektetésre jobban alkalmas projekt egyetlen másik európai nagyobb város belvárosában sem. Magyarország mély válságban van, és mindenki nagyon óvatos. Bankhitelt majd csak szakaszosan adnak a budapesti hatósági engedélyektől függően, és az Inventech saját befektetését garanciákhoz kötötte. Az üzletrész alacsony ára leginkább a magyar gazdasággal kapcsolatos negatív érzelmet fejezi ki [...]” - írja a Globes.

Az üzleti életben egy ilyen bejelentés növeli a cég részvényeinek értékét, egy rendkívüli profittal járó befektetés híre bizakodással tölti el a részvényeseket, s messziről a Bécsi utcai projekt pedig igen jó befektetésnek tűnik. Az, hogy ezt mi itt belülről hogyan ítéljük meg, indifferens. Az, hogy mi mit gondolunk városszerkezetről, bontásról, forgalomcsökkentésről (320 új parkoló!), épített örökségről, közterületről, használhatóságról, mindegy. A lényeg, hogy a projekt kivételesen nagy durranás lesz, mert ma Európa egyetlen másik nagyvárosának szívében sem tudna egy ilyen megvalósulni. (Vajon miért?) A magyar fejlesztők kitalálták, elindultak, hogy megvalósítsák, s nem nagyon értik, hogy miért ez a nagy ellenkezés. Könnyű arra hivatkozni, hogy itt nem szeretik a fejlesztőket, mert míg ők nem jöttek, addig senkinek nem fájt, hogy milyen állapotban vannak ezek a házak.

Sajnálatos, de hozzáteszem egyben érthető is, hogy amikor két tehetséges és spekulatív aggyal megáldott ember kitalál egy nagyszabású programot, vizionál egy jövőképet, akkor nem azzal kezdik, hogy megszondázzák, hogy amit kitaláltak, azt majd hogyan fogadják a projekt kulturális környezetében, érdekük szerint a projekthez nem kötődő emberek mondanak-e bármit, ami hasznukra lehet. Ha mondjuk engem hívtak volna fel (persze, minek is?), szívesen elmondtam volna nekik, hogy úgy tűnik, a nagy projektek időszaka egyelőre(?) lejárt. Más szelek fújnak, a válság, amiben benne vagyunk, strukturális válság és más stratégiákat kell találnunk a "fejlődésre", ami sokkal inkább a túlélésről - a fennmaradásról - szól, mint fejlődésről.

Ahogy Gerald Celente, egy mostanság még külföldön is egyre ismertebb amerikai politikai ateista trendkutató fogalmazott, a neo-survivalism a kor kihívása. Celente jó fej, a gazdasági válságot is előre látta, és még nagyon sok mindent bátran kinyilatkoztatott egy egyre eufemisztikusabb, mellébeszélőbb és kaotikusabb médiakörnyezetben. Szerinte például a meglévő gazdasági rendszer sokkja újraindítja a híres amerikai találékonyságot, és a csökkent vásárlóerejű közönségnek majd a termékek „technológia szegényeknek” típusú új csoportja jelenik meg. Hasonlóan, ahogy az internet, ez is villámgyorsan népszerű lesz, s képzett, de munkanélküli geek-ek, fejlesztők és feltalálók olyan termékeket és szolgáltatásokat fognak tervezni és bevezetni, amelyeket az utóbbi időben anyagilag lecsúszott nyugati vásárlók meg tudnak fizetni. Figyelve a híreket, belőlük is egyre több van.

A 2008 őszi hirtelen sokk után legalább még egy évig a magyar építész szakma megélhetése – ami marionettbábuként lóg az ingatlanfejlesztés, az meg a bankok kezében - nem nagyon érezte meg a tovagyűrűző válság hatását, ami mindig kicsit csillapítva és mindig kicsit késve jelenik meg távol a centrumoktól. Itt speciális helyzetünket színezik sajátos belső válságaink, periférikus helyzetünkből és történelmi múltunkból adódó gazdaságszerkezeti adottságaink. Majdnem mindegyik nagy projekt megállt vagy kivár.

A Globes vagy bármelyik másik relevánsnak tartott üzleti kommunikációs csatorna hatással van a részvények árának alakulására, a piaci szereplők értékének meghatározásában. Mivel ma már az érdekeltek egyre türelmetlenebbül várják a válság végét, minden apró pozitív jelnek óriási a médiavisszhangja. A ön-megtévesztés fura mókuskerekében, a kommunikációs térben egyre nagyobb súlya van a látszatnak. Óriási a tét és megnőtt a veszteség valószínűsége, a biztosítékok ellenére is. Az amúgy is bizonytalan európai gazdasági környezetben egy magyarországi befektetés még kockázatosabbnak tűnik, egy politikus jó vagy rossz kijelentése már-már nevetségesen gyermetegnek tűnő hisztérikus reakciókat – szélsőséges áringadozásokat, értékeléséket - tud kiváltani. A makrogazdaság rövid idő alatt bonyolultnak tűnő, látványos változásokon ment át, ma már – talán nem tévedek nagyot - nyugodtan beszélhetünk 2008 előtti és 2008 utáni korszakról. S ez utóbbi nagyon másról szól, mint az azt megelőző.

Nincs kizárva, hogy a Bécsi utcai projektet Csipak Péter és Elekes András még egy 2008 előtti korszak tapasztalataiból és üzleti vízióiból kiindulva találták ki. Az ötlet akkor biztos zseniálisnak tűnt. Elekes Andrást több éves sikeres ingatlanfejlesztői múltja is erre predesztinálta, ebben profi. Mindent grandiózus léptékre pozicionáltak, mind a programot, mind a kommunikációt tekintve, ismerve a korszak alapképletét, hogy a projektet ismert sztárépítésszel könnyebb lesz bevezetni és vonzóvá tenni. Ez részben be is vált, a gépezet beindult, az eltelt idő alatt a hógolyóból lavina kezd lenni. Nehéz megbecsülni, de most talán a lejtő felső harmadában-felében tartanak, ahol már nem nagyon lehet ezt a folyamatot megállítani vagy az irányát megváltoztatni, bár talán még most sem lehetetlen, ha kicsit elfogulatlanabbul számításba veszik a potenciális veszteségek mértékét. Mert úgy tűnik, a veszteségek elkerülhetetlenek.

A kérdés az, hogy mennyire szerettek bele saját ötletükbe, mit visel el egy befektető, aki 47,5 millió euró értékű tulajdonba kb. hetedáron vásárolta be magát (1,8 milliárd forint értékben), mennyit költöttek már eddig is a projekt előkészítésére stb., hogy most megérje nekik újragondolni az egészet, rugalmasan alkalmazkodva a villámgyorsan megváltozott makrogazdasági környezethez. A kérdés az, hogy vajon van-e mozgásterük, és/vagy terveztek-e egyéb alternatívákat, képesek-e újrapozicionálni a programot, vagyis a szcenárió-gondolkodás szerint van-e radikálisan más, B tervük? Mondjuk sokkal kevesebb bontással, okosabb és korszerűbb, a körülményekhez jobban alkalmazkodó, kisebb programmal. Ez számomra a nagy kérdés. Nem kellene félreérteni a tiltakozásokat és az ellenvéleményeket, mert azok soha nem a dolgok ellen vannak, hanem értük, bár ehhez kell egy kicsi keleti bölcsesség és fölülemelkedés, hogy a lényeget tekintve megértsük, függetlenedve a konkrét helyzet konkrét szereplőitől.

A fejlesztőknek két dolgot kellene újragondolniuk, amivel sajnos nem tudtak előre kalkulálni. Az egyik a külső környezet változásából ered, s arra irányul, hogy a nagy projektek kockázata hatványozottan megnőtt, s tudnak-e váltani és kisebb léptékben gondolkozni. A másik az, hogy nem számoltak azzal, hogy a magyar kulturális kontextus sokkal tradicionálisabb, ha tetszik maradibb, kevésbé trendkövető, ami sokak szemében nehézkességként, egyre növekvő lemaradásként csapódik le.

A kulturális centrum-periféria viszonyok elemzéséből kiindulva viszont ez egy sokkal egyszerűbb képlet. Hiba volt nem számolni vele, mert ez a hely durva ignorációja. Nagyon sok szempontból érdemes lett volna elemezni még a programalkotás során a  kulturális kontextust, érzékenyen és finoman belenyúlva lehetett volna olyan programot kreálni, ami nem veri ki a biztosítékot. Ehhez viszont antropológiai kutatások és elemzések segíthették volna a fejlesztőket, aminek hiánya – ahogy a szakma és társadalom kommunikációjában megnyilvánuló diszkrepancia  sem csak a szakma – itt sem csak a fejlesztői oldal hibája. A fejlesztők egy másik és a tényleges valóságtól egyre inkább eltávolodó világból szerzett tapasztalatok és számítások alapján kezdtek el agyalni, s a beszélgetés során az volt a benyomásom, hogy nem értik, miért ez az óriási felháborodás. A válasz nagyon egyszerű: a többség ösztönösen érzi, hogy ez a projekt egy idegen test és nem idevaló.

Könnyű ilyen helyzetben farkast kiáltani mindkét oldalon, könnyű elbeszélni egymás mellett, ahogyan szerintem a beszélgetés során végig ez történt. A Bécsi utcai történet egyértelműen megmutatja a magyarországi szabályozási rendszer, a közösségi érdekek képviseletével megbízott struktúrák erózióját, aktatologatós, felelősséghárítós, könnyen kijátszható túlbonyolítottságát. Az is látszik, hogy a fejlesztői ambíció túlzottan magabiztos, egyelőre vak és rugalmatlan, nem érti, hogy nem azzal van a baj, hogy fejleszteni akar, hanem azzal, hogy hova, mit és hogyan, a léptékkel és a programmal.

A tiltakozók pedig – persze beleértve magamat is – csak azt látják, hogy excel táblázatokba rejtett számításokkal alátámasztott profitérdekek elementáris erővel nyomulnak át a mások által szentírásként betartatott szabályok tömegén, városszerkezeten, örökségen, otthonon, lakóhelyen, mindenféle már régóta belénk sulykolt fenntarthatósági, forgalomcsillapítási és egyáltalán, a fogyasztói társadalom negatív hatásait csökkentő elvekkel szembemenve.

Öt ház bontása és helyükre egyetlen óriási pláza, hotel és irodakomplexum építése ma már nem trendi, helyette kicsi, rafinált, réspiacokat megcélzó, Budapest centrális földrajzi helyzetét kihasználó kreatív program kellene, olyan hibrid építészettel, ami az örökség és az új között különleges, sehol máshol meg nem ismételhető megoldásokkal rukkol elő.

A nagy dobás, a nagy lehetőség valóban ott van ebben az öt házban, de nem pont úgy, ahogy most a fejlesztők képzelik. Személy szerint én annak drukkolok, hogy legyen fejlesztés, Csipak Péter és csapata legyen sikeres és ne kezdjen el egy olyan giga beruházást, ami mind kulturális mind pedig üzleti szempontból vesztésre áll. Aki mer, az nyer. Itt ez hatványozottan igaz. Aki mer a világgal együtt fordulni, aki követi és látja, hogy tényleg lényegi (paradigma?) változás közepette vagyunk, aki mer a régi metódusok helyett újban gondolkozni, az nyer.

A Bécsi utca lose-lose helyett könnyen lehetne win-win szituáció is, ha mernek a fejlesztők fiatalosabban, korszerűbben, ökológikusabban, kortárs terminológia szerint gondolkozni. Mert az, amit most elképzelnek, az a múlt, még mindig az amerikai nyolcvanas évek - a Dallas - ezredforduló környékén megvalósuló nagy álma. Fölösleges a múltat megépíteni és bízom benne, hogy még nem késő a változtatásra. De nem láthatok bele, nem tudhatom, hogy ténylegesen mekkora mozgástérrel bírnak, így mindaz, amit gondolok, csak egy a sok személyes vélemény illetve benyomás közül. 

Pásztor Erika Katalina