New York, Stop!

Megállítható-e a világ egyik legnagyobb városának rohanása? 27 képzőművész 14 országból megpróbálta, úgy tűnik, sikerrel.
Bojti András üvegszobrász New York-ban járt, s részt vett a nemzetközi művészeti műhelymunkában

Megállítható-e a világ egyik legnagyobb városának rohanása? 27 képzőművész 14 országból megpróbálta, úgy tűnik, sikerrel.
Bojti András üvegszobrász New York-ban járt, s részt vett a nemzetközi művészeti műhelymunkában.

2006 októberében, a Triangle Artists’ Workshop művészei összezárták magukat New York, DUMBO-hoz címzett Brooklyn negyedében. Az egykori ipari negyed most nagy változásokon megy át. A Down Under the Manhattan Bridge Overpass elnevezésű, vagyis a Manhattan Híd felüljárója alatti terület New York egy pontosan körülhatárolható része. Napjainkban jó pénzű befektetők sorra vásárolják fel a volt raktárépületeket, és készítik elő a „terepet” egy új lakó és szálloda épületegyüttes átadására. Az East River partja helyenként máris a város kedvelt pihenőparkjainak sorába lépett. A Brooklyn Bridge Park kedvenc zarándokhelyévé vált a házasságkötés örömében magukat fényképeztető pároknak. Itt bukkannak fel a semmiből a legújabb kulturális szervezetek, stúdiók, galériák, színházak és a kortárs művészetek egyéb képződményei. Ezt a környéket, bár már nem sokáig, de még meg tudják fizetni a városban élni kívánó művészek.

 

A szűk bejárat felől átvágva a provizórikus, közös étkezőkonyha képződményen, a többnyire paravánokon alkotó kollégák közötti, zeg-zugos ösvényen lehetett a terem végében kapott alkotói területemre jutni. A két utcát összekötő, belső sétány egy hatalmas, fémredőnyös, kamionos berakodó kapunyíláshoz vezetett. Ez a bizonyos külvilághoz való kapcsolat tette speciálissá számomra a kapott teret.

Ezen a ponton visszalépnék az időben. Pontosan egy évvel korábban a Magyar Szobrász Társaság kiállításán vettem részt, New Jersey, Hamiltonban. Ekkor vittem magammal egy kis darabot egy speciális üvegszál paplanból, amivel akkor még számomra is csak tudatalatti terveim voltak, így nem is tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért lett a poggyászom része akkor. Mindenesetre egy évig, lassan épült bennem egy hatalmas installáció képe és annak finomabb részletei. Ezzel a légiesen lebegő anyaggal egy illúzionisztikus téri jelenséget kívántam építeni. Szerettem volna egy olyan meditatív téri állapotot modellezni, amely egyrészről a legszélsőségesebb módon „kültéri”, sőt transzcendens világot invitál az architektonikus beltérbe, és fura módon a belteret demonstráló tárgyat száműzi a külvilág felé.

 

Olyan installált térkompozíció élt bennem, mely minden körülmények között erőteljes hatást gyakorol környezetére, ugyanakkor nem harsány trendiségével, hanem talán némi intellektuális együttgondolkodással és érzésekkel manipulál. Így jutottam el a mindannyiunk számára legkevesebb konkrétummal rendelkező jelenséghez, a túlvilág fogalmához. Akarva-akaratlanul, bevallva, vagy tagadva de rendre fel-felbukkan gondolkodásunkban ez a misztikus világ. Azt gondolom, hogy már az erről való képzelgés is valamiféle irreálisan kizökkent állapotot generál. Így indultam neki az installáció megépítésének. A szükséges anyagokat a szervezők javaslatára magunkkal vittük, hiszen New York nem az olcsóságáról híres. Így egy újabb, számomra is hihetetlen jelenség kapcsolódott a mű készítéséhez. Egy több mint 30m³ nagyságú installáció anyagai, szerszámai egyetlen közepes méretű bőröndben utazták át az óceánt. Lehet, hogy nem a materialitás az elsődleges a képzőművészet bizonyos területein? Lehet, hogy a mű a bőröndből kinőve túlnyúlik a hétköznapi pragmatizmus buta útvesztőin, lehet, hogy felül tud emelkedni a mérhetőn és végre a szellemi részese lesz?

Úgy tűnik, vannak olyan egybeesések, amik valamiféle szellemi egységet teremtenek a legkülönbözőbb kultúrákon nevelkedett befogadók között.
A nemzetközi alkotócsoport tagjai, valahogy az egymásra utaltság és még ki tudja miféle okokból izgultak, érdeklődve, egymásnak tanácsokat adva, de a szuverenitást maximálisan tiszteletben tartva közeledtek a kollégák munkáihoz. Valahogy, mindenkinek fontos lett, hogy az egy térben létrejövő, de önálló művek, egy nagy közös végeredményként minél értékesebb szellemi egységként jelenjenek meg. Ahogy az a csoportlélektanból jól ismert, hamar kialakultak a ki nem mondott viszonyrendszerek.

Szakmai és személyes megtiszteltetésnek éreztem, amikor a New Yorkban élő koreai származású, hatalmas kompozíciókat két réteg átlátszó ragasztó szalag közé álmodó, Hee Jung Cho engem választott, ha szakmai kérdései voltak. Hatalmas függönyként belógatott, árnyék kompozíciókat készített. Finom jelzésekkel tudtuk egymásnak tudtára adni, jó szándékú kritikáinkat John Rasimus-szal, a svéd grafikussal, Roberto Coromina-val, a spanyol installáció-művésszel, vagy a szép és mindenkire odafigyelő Malado Baldwin, amerikai festő lánnyal. Hallgatagon is sokat mondó volt a létezése és munkája a Kanadában élő iráni Mana Rouholamini, festőlánynak. Tiszteltük őrült „másságával” együtt is az „objet trouvé” összeragasztott, beszélő szörnyetegével mindenkit mosolyra fakasztó, Richie Budd amerikai kollégát, és a szinte lebegően poétikus, falról a földre installáló, fanyar humorú, Samantha Donnelly-t, Nagy-Británniából. Együtt izgultunk a világ minden sarkán felbukkanó, törékeny, konceptuális művésszel, a brazil Laura Belem-el, és mindannyian tiszteltük a hihetetlen türelemmel készített miniatúrák, anyagkeverő kollázsművészét, az amerikai, Jim Morris-t.

 

 
Sokféle érzékenység lebegett ebben a nemzetközi légtérben, és mindenki érezte, hogy erre az időre, és talán későbbre is kialakult valami összekötő kapocs közöttünk. Valahogy magunknak, egy elképzelt közönségnek, és egymásnak is készítettük a műveket. Önszervező módon, egy szép napon mindenki, aki akarta, elmesélhette az őt körülállóknak, hogy mi a szándéka, mik a nehézségei, gyötrelmei a munkájával, és próbáltuk tanácsokkal továbblendíteni a mélyponton. Fantasztikus ereje volt az egymás munkájához való, empatikus közeledésnek. A praktikus tanácsadások is ezen a szűrőn át érkeztek meg. Nem kis feladat, egy egészen más alkotói attitűdöt tiszteletben tartva, alámerülni egy másik személyiség titkos világába, és avval azonosulva a segítségére lenni. Lehet, hogy a mai világ is rászorulna valamiféle nemzetközi workshop-ra!?

A szervezők pontosan tudták, hogy egy ilyen múlandó műfaj, mint a képzőművészeti műhelymunka csak akkor éri el célját, ha a kortárs művészeti management is részesévé válik. Gondosan megszervezték a több alkalommal is sorra kerülő művészeti fórumokat, hol a művészet-politika, hol a stíluspolitika témakörében. Témáink például a demokrácia és a kiválasztás a művészeti életben. A fórumokon beszélgető társaink voltak, többek között a new york-i, New Museum of Contemporary Art, a Brooklyn Museum of Art, valamint a MOMA kurátorai, illetve a los angeles-i Angela Hanley Gallery, és a Visual Arts Center direktorai. A workshop időtartama alatt folyamatosan bukkantak fel galériavezetők, kritikusok és művészeti újságírók, akikkel a baráti és szakmai gondolatainkat is kicserélhettük.

 

Ebben az alkotói környezetben kezdtem a Mennyország/Heaven című installációm megépítéséhez. Mint mondtam, mentálisan folyamatosan készültem erre a feladatra. Az óceán fölött repülve úgy láttam, hogy a kompozícióm elemei között és fölött közelítjük meg földi célunkat. Az alattunk, körülöttünk feszülő, gyönyörű felhőpaplanokról fotósorozatot készítettem. Ezek nyomatai a mű inspiratív részeként kerültek az oszlopokra. A kapott hatalmas, fehér falfelületet érintetlenül hagyva a kompozíció hátterévé minősítettem. Az installációt a faltól elválasztva a térbe mozdítottam, így a hatalmas terem részévé tettem. Valóban, a művészeti produktomokkal belakott ipari csarnok végében, messziről is jelentkezett az új „lakó”. Valahol szemmagasságban, vízszintesen feszítettük térbe, a 2x3 méteres üvegszál paplant. A fehérből felfelé zöldülő különös páraréteg egyszerre megváltoztatta a tér értelmezését. A lebegő sáv hirtelen a csendet varázsolta a térbe. Ezt mondjuk nem volt könnyű megteremteni, mert az utcáról kétpercenként jelentkeztek a sípolva tolató kamionok és a vaskonténerekbe pakoló munkagépek "finom" háttérzajai. A mű hátterébe függőlegesen egy speciális, kék réteget függesztettünk, mintegy az ég kékjét megidézve. A vízszintes, hatalmas réteg alatt, egy-egy finom és leheletvékony zöld illetve felhőszerű újabb réteget helyeztünk el, láthatatlan szálakon a térbe függesztve. A kompozíció alatti padlón a fenti elemek geometrikus darabjai, illetve a speciális művészeti anyagok raktárában szerzett műhó fehér szálaiból álló részletek jelentek meg. A kék háttér és a felhőréteg közé került az ember jelenlétére utaló, lebegő, női üvegtorzóm. A közeli hatalmas redőny felnyitásakor – de mert kellően elgyötört ipari nyílászáróról van szó, így még csukott állapotában is – beengedte az East River felöl örökké fújó szelet. Ez azután ingyen gondoskodott pihekönnyű felhőrészleteim állandó repüléséről, mozgásáról. Hatalmas mobil installációként, állandóan változó látvánnyá lett tehát a mű. A kompozícióról látszólag leszakadó, de mégis annak szerves részét képező folytatása egy, a helyszínen poliuretán habból készített szék imitációm volt. Ezt a megszokott fogyasztói környezet reprezentánsaként kívántam a perspektivikus eltávolodottság állapotába száműzni. Az eredeti tervem szerint mindezt a redőnyön túli világban, az utca túloldalán álló homlokzatra vezető függesztő szálak kifeszítésével képzeltem el. Kellő engedélyek hiányában azonban végül is a nagy belmagasságot kihasználva az épületen belül maradva oldottam meg a számomra nagyon fontos feladatot. A térben tovább fordulva egy, a vasbetonbontás félbehagyott állapotát rögzítő, goromba téri szituációban folytattam a kompozíciót. A Triangle Arts Association vezetőinek biztató együttgondolkodása adott kedvező lelki környezetet a tér teljes belakásához. Az említett téri környezetben sikerült erőteljes kontrasztként egy, a semmiben lebegő felhő-lépcsősort építenem.

 

Az elkészült műveket egy szerencsés egybeesésnek köszönhetően, több ezer ember láthatta. A Triangle Artists Workshop záróeseménye épp a DUMBO Arts Festival-lal egy időre esett. A raktárházak és ipari épületek környékét hömpölygő tömeg lepte el. A galériák, az utcák, de még speciális kialakítású kamionok is a képzőművészek és a művészet kedvelők terepévé vált. Ez az amúgy rohanó, new york-i lakosság járta a mi csarnokunkat is. Fantasztikus volt ennek a vég nélküli, alkotó-befogadói párbeszédnek az életszerűsége és emberközelisége. Folyamatosan beszélgettem a már „sokat látott és tapasztalt” közönség képviselőivel.
A nemzetközi műhely úgy tűnt, hogy képes volt megállítani a rohanó városlakókat. Óriási meglepetésként ért, hogy az egy évvel korábban, New Jersey-ben megismert, kiváló amerikai szobrász, Isaac Witkin lánya, váratlanul elém toppant, régi ismerősként kiabálva, hogy „Andras, Andras”. Nyakamba ugorva jelezte örömét, hiszen egyike vagyok azoknak, akik imádott édesapjával, Henry Moore egykori asszisztensével, utoljára találkoztak, annak hírtelen halála előtt. Azon az őszön a kiállításunkról (Magyar Szobrász Társaság kiállítása a Grounds for Sculpture-nél) forgattam filmet Hamiltonban, és Witkin-t meglátogatva kamerára rögzítettem az ő tanyasi, műtermi életét. Izgalmas és változatos szakmai pályafutásáról szóló önvallomását kedvenc olasz éttermében, együtt elfogyasztott vörösbor mellett rögzítettem filmre, leánya, Nadine szerint az utolsó filmre. Boldogan öntötte ránk, no nem a bort, hanem Henry Moore-ral, tanárával, Anthony Caro-val, és David Smith-el való kapcsolatát felidéző jókedvű meséjét.

 

A reakciókból leszűrve úgy láttam, hogy a „Heaven” lehetővé tette, hogy a látogatók a saját elképzelt mennyországukat, egy pillanatra megélhessék. Megálltak, és leginkább a meditációhoz hasonlatos nyugalomban tudtak egymással és saját magukkal kommunikálni. Volt olyan jólöltözött üzletember, aki az installációhoz mellékelt, falra függesztett, írott gondolataimat szerette volna hazavinni. Azt, meglepő módon mindenki beismerte, hogy tisztában van életmódja abnormalitásával, és a mű beletalált egyik legfontosabb lelki válságába.

Valóban New York, vagy a világ bármely utcáján, egymás mellett elrohanva, nem derül ki, hogy nagyon sok közös érték van a gondolkodásunkban, még akkor is, ha komoly életmódbeli különbözőségek jellemeznek bennünket.
Különösen érdekes volt a legfrissebb generáció ösztönös reakciója a műre. A workshop után Barry Parker, amerikai szobrász-professzor meghívására előadást tartottam a Philadelphia University of the Arts hallgatóinak és professzorainak. Az egyik szobrászhallgató srác közreműködésével az egyetem videó szakán, az előadáshoz, egy rögtönzött filmet állítottunk össze a new york-i installációmról frissen forgatott anyagból. A korábbi nemzetközi workshop-okon szereplő, vízen úszó üvegszobraimról (Freedom, Virtual Bridge, Past or Future) vetített filmjeim után, elvileg lejárt volna az előadásra szánt időm, de a hallgatóság sajátos eszközeivel jelezte, és megszavazta, hogy szívesen hallgatja és látja további beszámolóimat. Ott az egyetem termében létrejött valami nemzetek és korosztályok feletti szellemi közösség. Úgy gondolom, hogy ezzel a gondolati attrakcióval lett teljes a New Yorkban elkezdett installáció. Természetesen mindez csak indítása lehetett egy izgalmas szellemi kalandnak.

Szöveg és képek: Bojti András üvegszobrász, filmrendező-operatőr, földönfutó

• Bojti András weboldala: www.bojti.epiteszforum.hu