Non Standard Architecture

Kapitány András „lehetetlen” konstrukcióit a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézete hallgatóinak amindenitt című installációival állították párhuzamba. A látogató számára a kapcsolat távolról sem egyértelmű, a megfejtéshez a tárlat címe ad kulcsot.

Az Ernst Múzeum Non Standard Architecture című kiállítása egy első látásra meglepő párosításon alapul. Kapitány András „lehetetlen” konstrukcióit a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézete hallgatóinak amindenitt című installációival állították párhuzamba. A látogató számára a kapcsolat távolról sem egyértelmű, a megfejtéshez a tárlat címe ad kulcsot.

 

Bár Kapitány András 3D-s animációs programmal készített, M.C. Escher rajzai által inspirált képsorozatai az építészek tervezőasztalán készülő térbeli szerkezeti rajzokat idézik, ugyanakkor a befogadó azok racionális összefüggései helyett inkább olyan dekonstruált, szétrobbant struktúratöredékeket észlel, melyek fölött valamiféle új erő kezd eluralkodni. Ez az új erő azonban még nem teremtett új rendet. Pusztulás és keletkezés egyidejűségét sejtjük.

 

 

A művész így ír munkái kapcsán: „Szerettem volna tudni, hogy a síkban elképzelt Escher rajz hogyan építhető meg a háromdimenziós térben. Megépíthetők-e egyáltalán? Mivel a számítógépes program lehetővé teszi a gravitáció kiiktatását, így ebben a virtuális térben akár egy vékony oszlop is elbírhat egy emeletet. Persze ez csak ilyen speciális helyzetekben alkalmazható, mint modell.” Azokat a jelenségeket is kutatta „a számítógép határain belül, amelyek szimulálják azt, hogy miként válik egy építészeti konstrukció szoborrá (…) a virtuális térben.” Mint írja, a számítógépes program lehetőségeit maximálisan kihasználta, így az „újabb parancsot már képtelen volt végrehajtani. A tehetetlenség abban nyilvánult meg, hogy a program önállóan hozott létre vertex pontokat ebben a virtuális térben, és ezeket véletlenszerûen összekötötte. Ezáltal egy teljesen új konstrukció létrejöttének lehettünk szemtanúi.” A kvázi alkotópartnerként alkalmazott program tehát bizonyos értelemben önállósult, s új – bár alapvetően irracionális – struktúrát alkotott.
Az alkotói technikák, médiumok, a művészet különféle „tartományainak” áttűnéséről van szó, miközben a végeredmény, maga a kép, festőivé válik, a színek, formák, térhatások gazdag, szinte tobzódó világa tárul elénk. A mű ezzel nyeri el többszörös – a sztenderdekkel szakító – jelentését. Talán ez sarkallta Kapitányt arra, hogy műveit festményként és plasztikaként is megalkossa.

 

 

Az amindenitt közös címen kiállított installációk szintén olyan művészi kísérletek, melyek az épített környezet mélyebb értelmű elemeit, jellegzetességeit vizsgálják. A magasra emelt füves mező és a padlóra – azaz jelképesen a földfelszín alá? – helyezett, locsolókannákból álló „rét” különös asszociációkat kelt a természet és az ember, illetve a dimenziók és a funkciók viszonyáról. A falból „kinövő” kúpszerű formák a térhatárokat élő organizmusként értelmezik. A különböző téri-anyagi minőségekkel kapcsolatos gondolatokat hív elő az, ahogy a fal fehérsége betűk formájában csorog le a parkettára. Bizonyára egész sor interpretációs lehetőség kínálkozik még, de az biztos, hogy Kapitány és az egyetemisták művei – így együtt – újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagítják egymást.

szöveg, fotó: HP