Nyilvános monologizálás
Egésznapos építészeti fellépés-sorozat keretében többnyire pesszimista, érzelgős, a szakma problémáira alig-alig reflektáló szónoklatokat hallgathattunk végig a Construma Nemzetközi szakkiállítás konferenciáján.
Az érzelmi megközelítés nem volt meglepő, hiszen a két részre tagolt konferencia első etapja a Construma szakkiállítás április 12-i napján a kissé fellengzős „Értelem és érzelem az építészetben” címet viselte. A vitaindító előadást Vadász Györgyre bízták, aki szenvedélyesen, személyes életéből és irodalmi, bibliai idézetekből építette fel mondandóját. Konkrétumok híján, metaforákkal teletűzdelt beszéde csupán utalásszerűen érintette az építészetet, illetve az építészetben rejlő érzelmi motivációkat. Szándékosan tette ezt, ahogyan fogalmazott: „Az építészet számomra szerelem. A szerelméről pedig nem beszél az ember.”
Ekkor már sejthetővé volt, hogy itt bizony vita nem fog kibontakozni. Az ebben a blokkban megtartott kiselőadások mindegyike személyes, az előzőekre egyáltalán nem, vagy alig reagáló monológok hosszú sorából állt.
Az egyórás ebédszünetet követő „Építészet és társadalom” címet viselő blokk jóval izgalmasabbnak ígérkezett. Reményeink hamar szertefoszlottak.
Finta József ugyanis előre megírt szövegét olvasva, rendkívül pesszimista, a társadalmat lekezelő, a jövőt siralmasnak feltüntető helyzetet vázolt. Az akadémikus szerint az építészet és a társadalom semmilyen párbeszédben nincs egymással. A vizuális alulképzettséget az oktatási rendszerünk egyik legsúlyosabb hibájának látja. Ezzel valószínűleg nagyon sokan egyetértünk. Évek óta tényként kezelik a szakemberek, hogy a gyerekek az óvodában még igen sok időt töltenek rajzolással, legózással, de később elvesztik az érdeklődésüket. Finta József az építészet és társadalom közötti szakadék erősödését látja, a komoly építészeti szaklapok hiátusában, ma csupán „giccses, satnya lapok vannak” a piacon. Nem tisztem az építészeti lapok ilyetén osztályozása, azt azonban nem értem, hogy a „komoly” építészeti szaklapok mennyiben szólnának a nagyközönséghez, mennyiben alakulna ki párbeszéd, vagy inkább az építészekhez szólna, megerősítve a - számomra túldramatizált- építészet és társadalom egymásnak feszülését. Finta szerint jól példázza a társadalom és az építészet egymásnak feszülését a Nemzeti Színház ügye. Azaz, míg az építész szakma teljes mellszélességgel elítélte, addig az emberek „vándoroltak csodálni” a színházat. Nem tudhatjuk, hogy az emberek miért álltak kígyózó sorokban a Nemzetinél. Kevésbé valószínű, hogy magát az épületet csodálták. Sokkal reálisabb az a magyarázat, hogy hosszas huzavona után felépült egy színház, amire az emberek, talán pont a politikai csatározások miatt kíváncsiak voltak. Miért lenne baj, hogy az ebben a városban élők elmentek és megnéztek egy épületet, amit annyi vita előzött meg? Pontosan a Nemzeti kapcsán került a közbeszédbe az építészet, és az embereket valóban érdekelte, hogy hol, mennyiből és milyen épületben kap majd helyet az ország elsőszámú színháza.
Fegyverneky Sándor, országos főépítész már jóval optimistább felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy párhuzamos igazságok vannak. Felhívta a hallgatóság figyelmét azokra a civil kezdeményezésekre, amilyen például a Gödör, vagy a fiatal építészek által létrehozott, izgalmas Kortárs Építészeti Központ.
A közönség soraiból Eva M. Amichay kemény kritikával illette a felszólalókat. Csakúgy, mint mi, a városgazdász is a vitát, a problémák felszínre hozását hiányolta. „Nem a politikától kéne mindig várni a megoldást, hanem egy adott közösségnek kellene valamit tennie.”- fogalmazott.
szöveg és képek: Biczó Gabriella
