Nyilvános vita a Nemzeti Színház kapcsán felmerült építészeti, etikai kérdésekről

Nyilvános vita a Nemzeti Színház kapcsán felmerült építészeti, etikai kérdésekről 2000. január 18-án a XI. Bercsényi utca 28-30. Szám alatt a Bercsényi Építész Szakkollégium szervezésében

Nyilvános vita a Nemzeti Színház kapcsán felmerült építészeti, etikai kérdésekről 2000. január 18-án a XI. Bercsényi utca 28-30. Szám alatt a Bercsényi Építész Szakkollégium szervezésében

Somlai-Fischer Szabolcs Köszöntöm az érdeklődőket és a vita résztvevőit a Bercsényi építész szakkollégium által megszervezett építészeti vitán. Eredetileg, mint bizonyára látták, a plakátokon más névsort terveztünk. Akkor aktualitásban még más téma is volt. Bizonyára ha követik a napi eseményeket akkor tudják, hogy már más kérdések is felmerültek, nem csak Siklós Mária terve és így ehhez képest sokan vissza is mondták, hogy nem értek rá a vita alkalmával. Úgyhogy itt bemutatnám egyben a jelenlévőket, aki vitatkozni fognak a témáról. Most megjegyzem, hogy ez a vita nyílt, tehát bárkit szívesen fogadunk hogyha jelentkezik, akkor hozzászólhat, kérdezhet a résztvevőktől. Vargha Mihály, az Új Magyar Építőművészet főszerkesztője, Balázs Mihály építész, Magyar Bálint volt kulturális miniszter, Reischl Gábor építész, Fiala István építész, ő a Nemzeti Színház volt a kormánybiztosa hogyha jól tudjuk, Zilahy Péter író, Szalai András építész-művészettörténész. A téma bevezetőjeként szeretnénk egy rövid összefoglalást nyújtani a gondolatainkról és a kérdéseinkről. Először felolvasnék egy pályázati kiírást, amit Norvégia kulturális minisztere írt ki.

Norvégia művelődési miniszterétől, a világ építészeinek, 1999.

A millennium előestéjén nagy örömömre és büszkeségemre szolgál, hogy mint művelődési miniszter pályázatot írhatok ki az építészek számára egy nyitott versenyre, amely egy új Operaház tervezésére irányul Norvégiában. Valójában félrevezető ezt az építményt új operaháznak hívni, mivel Norvégiának nincs régi Operája. Ez lesz Norvégia első Operaháza. Nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy ez az Operaház egy monumentális épület lesz és mint nemzeti szimbólum fog beépülni a köztudatba. Továbbá az épületnek egy méltó helyszínt kell biztosítania a nagyreményű művész ambíciókkal bíró norvég nemzeti operának, a nemzeti operatársulatnak. Az is fontos, hogy az új opera ösztönzőleg hasson az opera és a balett fejlődésére az egész országban. Pályázati kiírás: egy operaház építésének a terve már több mint száz évvel ezelőtt elkezdődött és azoknak, akik hittek ebben a projektben, az elmúlt évszázad folyamán sok okuk volt a csalódásra. Ebből kifolyólag ezen projekttel szembeni elvárások különösen magasak most, hogy végezetül ez a terv újra a figyelem középpontjába került. Mint kulturális miniszter nagyon fontosnak tartom az építészek versenyek. Ez egy fontos mérföldkövet jelent a nemzeti operaház létrehozásának történetében. Az operaháznak 2008-ra kell használható állapotba kerülnie. Ez a pályázat a nemzeti operánk valóságát sokkal közelebb fogja hozni a képzelet világából a konkrét tervek valóságába és egy olyan célt fog számunkra biztosítani, amely megvalósításáért érdemes küzdeni. Ezért a világ minden részéről felkérem az építészeket, hogy fogadják el ezt a kihívást és vegyenek részt a norvég kulturális élet ezen régen várt és izgalmas projektében.

Szemerey Samu

Remélhető, hogy minél több embernél található egy ilyen fénymásolt papír, amin csoportosítottuk azokat a kérdéseket, amikről úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne együtt gondolkodni és beszélni. Két fő csoportba osztottuk fel ezeket a kérdéseket. Az egyik talán politikai, talán közéleti, talán inkább etikai kérdések és a második csoport az inkább szakmai kérdéseknek nevezhető kérdések. Nagyon nagy sajnálatunkra igazából a politikai döntéshozók részéről nagyon kevesen képviseltetik magukat, tehát nyilvánvalóan ez kisebb hangsúllyal fog szerepelni a beszélgetés során, de azért én ezeket ismertetném.

Ezt két fő kérdés köré csoportosítottuk ezeket a dolgokat. Az egyik az, hogy mitől lesz egy színház Nemzeti Színház? Tudniillik elég fontos lenne meghatározni ahhoz, mint ahogy sok emberben felmerült az a kérdés, hogy egy ilyen költségvetéssel, ennyi idő alatt, ilyen helyszínre, ilyen csatározásokkal egy Nemzetinek elnevezett színháza felépítünk, akkor az valójában nemzeti lesz-e, vagy sem? Tehát beszélni kéne arról egyrészt, hogy ki mit gondol arra, hogy egy nemzetnek a színháza az ki építheti, kinek építheti, mennyi időre szól? Illetve azt, hogy a jelenlegi projekt � ugye erről se szabad elfeledkeznünk � mennyire van átpolitizálva, mennyire nem közhasznú, illetve mennyire tekinthető egy propaganda célú kezdeményezésnek?

A második kérdés az kicsit általánosabb, amihez ez a vita kicsit ürügyként szolgál és úgy gondoljuk, hogy nagyon fontos lenne, hogy a közgondolkodásban meginduljon erről egy alkotófolyamat, aminek az eredménye lehetne az, hogy egy kicsit megváltozzon a helyzet. Tudniillik, hogy hogyan kezeli a mindenkori közélet és a mindenkori hatalom, legyen az kormány, vagy ellenzék az építészei kérdéseket, az építészet kérdését és a köztér kérdését? Úgy gondoljuk, hogy a környezet egyfelől meghatározza azt, ahogy az emberek élnek, ahogyan érzik magukat és ahogyan gondolkodnak. Ezzel szemben Magyarországon jelenleg az építészet és az építészeti tér, a köztér katasztrofális állapotban van. Nem csak az épületállománynak a helyzete és a városoknak a költségvetése miatt, hanem abból a szempontból is, ahogyan az infrastrukturálisan és a politikai gondolkodás szempontjából vissza van szorítva. Elfogadhatatlannak tartjuk azt, hogy az építészet ilyen állapotában ahogy most Magyarországon vagyunk, az építészeti kérdéseket egy mezőgazdasági minisztériumi osztályon kezelik, ahelyett, hogy az a Kulturális Minisztériumhoz tartozna, vagy akár nagyon sok országban saját minisztériummal bírnak. Ezek tehát azok a fő vonalak, amiben úgy gondoljuk, hogy a közéleti, vagy etikai részét ennek a vitának kezelni kellene és akkor mindjárt megkérem a Pétert, hogy a szakmai kérdésekről egy kicsit beszéljen.

Nagy Péter Sándor

Nos, hát röviden azok a szakmai felvetések, amelyeket a Nemzeti Színház kapcsán fontosnak tartok a következők. Alapvetően ezek a kérdések a magyar építészet nemzetközi kontextusbeli helyzetét vannak hivatva vizsgálni és úgy érezzük, hogy a hazai szakma nem kapcsolódik szervesen a nemzetközi építészeti történésekhez és igazából sem elméletben, sem gyakorlatában nem is vesz róluk tudomást. Noha, ez az európai kulturális életbe való bekapcsolódásunknak meglehetősen alapvető része lenne. Magyarországon nincsenek nemzetközi pályázatok. Lehet, hogy nem is voltak, illetve amennyire mi emlékezni tudtunk, nem tudtunk erre példát találni. Pedig Európa szinte minden országában minden jelentősebb épületnél magától értetődő dolog. Egy-egy ilyen épület, amelyekről beszélünk, amelyekről szó van, akár évszázadokig hatással van egy város kinézetére és egyáltalán a környezetünkre és igazából innentől kezdve meglehetősen kézenfekvő volna, hogy azt adjuk meg a városoknak, ami a lehető legjobb. Egy nemzetközi pályázat pedig egy-egy ilyen esetben biztosítaná a tervek sokszínűségét, a világ gondolkodásába való beleágyazódását, a rosszízű provincializmus, az egyoldali műegyetemi szemléletben gyökerező szűklátókörűség helyett. Azonkívül van egy ilyen alapvető válasz, amit ennek a kérdésnek a megfogalmazásakor azonnal szinte biztosra tudtunk venni, hogy úgy érezzük, hogy a magyar építészek félnek ettől a megmérettetéstől és úgy gondoljuk, hogy nem kellene félniük a magyar építészeknek a nemzetközi megmérettetéstől, és úgy gondoljuk, hogy a fentiek, vagyis egy-egy nemzetközi pályázat igen jó eszköz lenne arra, hogy a szakma el tudja helyezni magát egy tágabb kontextusban és lehetőséget teremtene ezzel saját magának, hogy egy magasabb színvonalon művelje a szakmát. És akkor most át is adom a szót a vitázóknak és a moderátornak. Köszönöm.

Ordasi Zsuzsa

Jó napot kívánok. A Nemzeti Színház építése kapcsán, problémáik kapcsán a pályázat kapcsán jöttünk össze, de mint kiderült, már a hallgatók előszavából is, vagy bevezetőjéből is, hogy a Nemzeti Színház az egy ügy, amelynek minden egyes aspektusa különféle indulatokat vált ki, politikai indulatokat, kulturális indulatokat nagyon-nagyon sok dologban, amiről beszélnünk kell a Nemzeti Színház kapcsán. Ők maguk is két részre osztották ugye a kérdésköröket. Az egyik a Nemzeti Színházhoz kapcsolódó konkrét kérdések, a másik pedig általánosabban a szakmát és a szakmai etikai kérdéseket firtató témakör.

Azt gondolom, hogy kezdjük a Nemzeti Színházzal és néhány bevezetőt szót úgy gondolom, hogy muszáj mondani. Magyarországon négy Nemzeti Színház van. Van Miskolcon, Szegeden, Pécset és Győrben. Budapesten is van, 1837 óta, illetve 1840 óta nevezik Nemzeti Színháznak, még sincs Nemzeti Színház. Négy pályázat volt 1800-as évektől kezdve. Nem valósult még sem egyetlen pályázat győztes épületének a megépítése sem. Az utolsó, ami tudjuk, hogy 1997-ben volt, az utolsó pályázat győztes tervének az építése elindult, de az építést leállították. Fölmerül az első kérdés amit a hallgatók is már föltettek, van-e szükség ma Budapesten Nemzeti Színházra és milyen legyen ez a Nemzeti Színház? Még mielőtt a vita résztvevőihez fordulnék, két idézetet szeretnék elmondani. Az egyiket Koltai Tamásnak, a Nem csak nemzeti ügy című cikkéből, a Színháznak az 1998. januári számában jelent meg. Következőképpen szól: �A Nemzeti Színház fölépítése jelzés lehet, amely megálljt parancsol a kultúrát leértékelő szemléletnek. A Nemzeti Színház fölépítése paradoxon ez is, nem a nemzeti befelé fordulás, hanem az europakonform nyitottság szimbóluma. A Nemzeti Színház nincs kiszolgáltatva az ideológiának, a politikának, a színházon kívüli eszméknek. Egyedül és kizárólag esztétikai színvonala minősíti.� A másik ehhez kapcsolódó hozzászólás ugyanebben a számban, a Színház 1998. januári számában Magyar Bálint mondta: �A magyar Nemzeti Színháznak ahhoz, hogy igazán magyar színháznak lehessen tekinteni, európai színháznak kell lennie. A kérdés tehát Magyarországon, ma építsünk Nemzeti Színházat, 2000-ben aktuális?�

Magyar Bálint

Köszöntöm Önöket! Magamhoz ragadom a szót, mert itt némi tanácstalanság volt, hogy a libasor az azt jelenti, hogy ilyen sorba kell menni, vagy nem, de jelezték, hogy nem. Szóval mitől nemzeti egy Nemzeti Színház? Nem olyan értelemben van szükség Magyarországon Nemzeti Színházra, amilyen értelemben a múlt században, vagy éppen az e század közepén, vagy az eddig eltelt időben, hiszen a múlt században a Nemzeti Színház eszméje az azt jelentette, hogy a német színjátszással a német színjátszás mellett magyar nyelvű színjátszás is legyen és ennek legyen intézménye. A későbbiekben, az e században a Nemzeti Színház mint a különböző színtársulatok közül a legjobb társulat, a legnagyobb társulat, a legnagyobb művészi teljesítményeket felmutató társulatként jelent meg. Ebben az értelemben mindkét koncepció meghaladott és elavulttávált, tehát Nemzeti Színházra nem ilyen értelemben volt szükség. Nemzeti Színházra bizonyos értelemben építészeti értelemben és egy újfajta társulatszervezés szemléleti értelemben volt szükség. Magyarországon színház volt utoljára ha jól tudom a győri színházat építették és előtte még jó néhány évtizeddel korábban a 10-es, 20-as években építettek színházat. Tehát színház-technikailag, színpad-technikailag is kőbe zárva egyfajta színházi stílust testesítenek meg Magyarországon uralkodó színházak. Az alternatív, modern színjátszás jelentős részben olyan kis pincehelyiségekben, egyéb terekbe szorul, és elválik élesen a hagyományosan az olyan típusú épületektől, amelyeknek színházaknak nevezünk ma Magyarországon.

Nemzeti Színház építésénél, pályázati kiírásánál az egyik szempont az volt, hogy az a fizikai tér ami keletkezik, az ne bebetonozása legyen egy aktuális, éppen létező színházi stílusnak. Ennek volt az egyik legfőbb mozgató eleme az, hogy valóban mobil, mozgatható, a színpad és a nézőtér viszonyát állandóan átalakítható fizikai tér keletkezzen. Ez az egyik igénye volt, indoka volt annak, hogy Budapesten található sok színház mellett miért lenne szükség egy újnak az építésére. Ehhez képest ugyanakkor ennek megfelelően átalakult volna az a színházi színtársulati koncepció is, ami hagyományosan ugye a Nemzeti Színház kérem Magyarország legjobb színészeinek a gyülekezőhelye. Ez a Nemzeti Színház ez egyben egy fesztivál központ is lett volna abban az értelemben, hogy a befogadó színháznak és az állandó társulattal rendelkező színháznak egy keveréke lett volna. Lényegében az az igazgatói pályázat, amelyet Bálint András benyújtott és a melyet elfogadtunk, az ezt a koncepciót valósította meg. Tehát a nemzeti ebben az értelemben egy modern, XXI. századi elképzelést tükrözött, szakítva bizonyos értelemben a hagyományos színházszervezési intézményi formákkal és szakítva bizonyos értelemben azokkal az építészeti megoldásokkal is, amelyek a hagyományos színházakat jellemezték. Nemzeti nem attól nemzeti egy színház, hogy egy múlt századi, vagy egy e század közepi mintát követ, hanem hát az én szememben azért lehetett volna annak nevezni, mert egy új mintát alakít ki. Természetesen felvethető, hogy miért kell ezt Nemzetinek hívni, lehetne éppen egy új színházat is építeni. Erre az egész egyszerű válasz az, hogy egy ilyen méretű beruházáshoz, egy ilyen méretű kulturális befektetéshez nem minden időpont alkalmas, nem minden időpont megfelelő, hogy ehhez költségvetési támogatást lehessen szerezni. A millecentennáriumi megemlékezéseknél felmerült az, hogy lényegében programfinanszírozáson és felújításokon kívül más nem nagyon történt. Felmerült akkor, hogy a millenniumi megemlékezésekre való felkészülésnél új intézmények és kulturális intézmények is szülessenek, jöjjenek létre. Modern Magyar Művészeti Múzeum, Kortárs Irodalmi Központ, tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum felújítása és átalakítása, Mai Manó Ház. Ezek különböző nagyságrendű beruházások és létesítmények lettek volna, ezek közül a legjelentősebb az a Nemzeti Színház lett volna, amelyet 2000-2001-re kívántunk felépíteni. És akkor a többi kérdésről most nem beszélek, majd ha rátérünk.

Ordasi Zsuzsa

A millenniumi ünnepségekre is tervezték a Nemzeti Színháznak a felépítését. Most akkor aktuális, hogy az államalapítás ezer éves évfordulójára is tervezünk egy Nemzeti Színház felépítését. A hallgatók részéről is fölmerült a kérdés, miért kell egy Nemzeti Színház, egy színházépítés, egy korszerű, majd a XXI. században is működő színház építését átpolitizálni?

Magyar Bálint

Elnézést, olyan értelemben ez nem átpolitizált, hogy nem a választási kampány idejére időzítettük ennek a színháznak a felépítését. De hát lényegében nem egy választási beszéd tribünjét terveztük volna meg, hanem nyitva hagyva, ami hát be is következett, egy kormányváltás lehetőségét, egy megfelelő időpontra való felépítés. Az, hogy bizonyos eseményekre épülnek egyébként kulturális intézmények, ezt fel lehetett volna vetni a múlt századi millenniumi megemlékezések esetén is, ahol maga ez az alkalom lehetőséget teremtett arra, hogy ezzel új kulturális intézményt hozzanak létre. Ilyen értelemben nem átpolitizált, nem napi politikához kötődő, hanem egy bizonyos megemlékezéshez kötődik ez a dolog. A tervek között egyébként szerepelt az egyik elképzelés, egy szent korona alapú színház lett volna. Eléggé az jelentette volna az átpolitizálást, hogyha a millenniumi ünnepségekre ez a terv nyerte volna el a pályázatot. Nem nyerte meg, hanem egy Bán Ferencnek egy rendkívül modern alkotása nyerte meg a pályázatot.

Reischl Gábor

Elnézést, az eredeti kérdésre nem lehet még válaszolni, hogy van-e szükség Nemzeti Színházra? Azért kérném, hogy térjünk vissza, mert egyrészt nem tudom, - itt építészhallgatók és építészek ülnek � hogy az építész ilyen dologra tud-e válaszolni, mint aki feladatot old meg. Ugye kapok feladatot, hogy tervezzünk színházat, tervezzünk áruházat és így tovább. Most nyilvánvalóan kicsit kiélezem a dolgot. Tehát én nehezen tudom megállapítani. Tulajdonképpen én magam, most a Magyar Építészkamara elnöksége státuszban vagyok itt, nem az, ki akart volna tervezni Nemzeti Színházat építészként. Ugyan gondolkodtam annak idején erről. Tehát nem is kell, de most mégis kell, mert a tőke úgy akarja a tőkekoncentráció, hogy legyen a Duna parton Nemzeti Színház. Ha pedig a tőkekoncentráció azt akarja, hogy legyen Nemzeti Színház, akkor az építészeknek feleletet kell tudni adni, hogy tudunk-e tervezni most 2000-ben Nemzeti Színházat. Amúgy volt nemzetközi tervpályázat Magyarországon 1965-ben a híres Nemzeti Színház tervpályázatán, ahol jó apán elnökölt annak idején. Ugyan ha jól tudom a szocialista táboron belül volt ez nemzetközi és egy lengyel és magyar építész lett megosztva második díjas. És még hogy legyen, vagy nem, Gobbi Hilda elrejtette azt a százezer forintos taposóaknát, ami burjánzik azóta és ez bizonyos szempontból ugye mindig felvetődik, hogy na mi van a pénzzel?

Zilahy Péter

Én úgy látom, az első kérdésre, hogy mitől lesz egy színház nemzeti, és mivel hogy Magyarországról van szó, egy eminensen magyar mitől lesz egy színház? Én a hagyomány felől közelítnék. Szerintem Budapest lényege a rombolás és az újjáépítés. Kevéssé olyan európai város van, amit ennyire elpusztítottak és újra felépítettek. Budapest tele van ezekkel a régvolt épületekkel, illetve a meg nem épített tervekkel. Számomra ezek a meg nem épített terek épp úgy állnak, mint ahogy a színdarabok is léteznek előadás nélkül. Tehát Budapest sokkal több, mint ami a felszínen látható. A Nemzeti drámája a magyar építészet drámája. annál sokkal több, nem csak a magyar építészet, ez a színház abszolút rólunk szól szerintem, ami sajátságosan magyar az pontosan ebben a történetben, az pontosan az épület meg nem építésének a története, kálváriája. Efölött szerintem nincs mit szégyenkezni. Szándék és tehetség mindig megvolt és a Nemzetiben a különleges épp ettől a hiánya. Tehát a jelenléte ettől állandó. Ha felépítettük volna, már régen a kutya se törődne vele. Ez szerintem a világ talán legtervezettebb épülete. Ki az, aki nem tervezett még Nemzeti Színházat a teremben? Ettől úgy gondolom, hogy Budapest elképzelhetetlen Nemzeti Színház nélkül. nemzeti Színház van, végigjárta az egész várost, minden fontosabb csomóponton ott kísért. Volt már a Deák téren, volt az Erzsébet téren, a Kálvin téren, az Astoriánál mind a négy sarkon és középen is, a Vígadónál, az Akadémiánál, az Erzsébet-híd mindkét oldalán. Tehát szerintem a Nemzeti Színház van, sőt hát úgy tudom, hogy volt egy terv, hogy ott helyezzék el, ahol a leendő korona, az az épület lesz, ahol a koronát fogják tartani. Tehát a korona történet itt visszajön és hát ha felépítenék a Nemzeti Színházat, akkor valószínűleg pontosan a nemzeti hagyományon esne csorba hogy nem építjük föl, de ebben az esetben a korona vehetné át ezt a szerepet, most, hogy útjára indult a� Tehát az az épület, amit már leromboltak és meg sem épült és a koronát fogja tartani. Tehát a Nemzeti Színház lényege az nincsen. Ettől magyar, ennél magyarabb már nem lehet és ez a lehetőség� és ezek a tervek. Szerintem erről szól, szerintem a Schwajda ötlete is, hogy a Margit szigetet meg kell hosszabbítani, tehát egy ilyen Atlantis. Ez is gyönyörű része ennek az egésznek. Szerintem ha felépülne, akkor megtörne ez a hagyomány, illetve szerintem mindenki tervezzen tovább Nemzeti Színházakat. Ezek a tervek ugyan úgy részévé válnak a városnak és én olyan Magyarországon szeretnék élni, ahol minden épület alkalmas lenne a korona elhelyezésére.

Szalay András

Ez nekem tetszik. Van egy kollegám, akivel amikor ezeket a Nemzeti körüli vircsaftokat beszélgettük a büfében, ahol egyoldalú műegyetemi szemléletben gyökerező szűklátókörűség van, ezért még számolunk, akkor ő mondta, hogy javasolná, vagy az volna az igazi, hogy ezt a meg nem épülő Nemzeti Színházat egy stáb állandóan tervezné. És ebből csak kihalásos alapon lehetne kikerülni. Mondott neveket is, azt én most nem mondok, de ez nagy könnyebbség lenne sok vonatkozásban. Tehát bizonyos házak így nem épülnének meg. Tehát ezt lehet ezt a projektet fejleszteni, én ezzel egyetértek.

Vargha Mihály

Azt hiszem tényleg világbajnokok vagyunk ebben a dologban, ugyanis az a helyzet, hogy Budapesten máig nem épült Nemzeti Színház, de kettőt már leromboltak. Tehát ezt kell tudni ehhez, hogy 1837-ben megnyílt a Pesti Magyar Színház az Astoriával szemben a Kerepesi út, akkor úgy hívták, annak a sarkán, még a városon kívüli teljesen civilizálatlan terület volt. Tehát ez Pesti Magyar Színházként nyílt meg 1837-ben és ez 1840-ben lett Nemzeti Színház, tehát nem úgy épült meg, mint Nemzeti Színház. Akkor ez úgy épült meg, hogy óriási harc volt a Földváry Gábor alispán és a Széchenyi között, hogy hol is épüljön, mi is épüljön és győzött a Földvári, a Grassalkovich által adományozott telekre épült meg ez a színház. Azután ezt a színházat 1808-ban bezárták. Akkor a Nemzeti Színház átköltözött a Blaha Lujza térre, a Népszínház épületébe. Ez a Népszínház ez 1875-ben épült. A Fellner és Helmer bécsi építészpáros tervezte, az egyik korai munkájuk volt. Ez zenés színháznak épült, ez tulajdonképpen egy Operettszínház volt Népszínházként, tehát a népszínművek előadására, de ez a társulat a század elejére csőbe jutott és egy kicsit ilyen panama ízű dolog volt azt, hogy a Nemzeti Színházat oda átköltöztetik és ezzel tulajdonképpen kártalanították ezt a csődbe jutott társulatot. És akkor ez lett a Nemzeti Színház, amiről úgy emlékeztek meg akkor a színészek, hogy abba az őrült hombárba kellett átmenniük játszani. Tehát át kellett valamilyen módon alakítani ahhoz, hogy egyáltalán drámai előadásokat lehessen benne tartani. És hát történetesen ez volt az a Nemzeti Színház, amit 1965-ben fölrobbantottak. Tehát a második színház Budapesten, második lerombolt Nemzeti Színház, miközben nem épült Nemzeti Színház. tehát egy kicsit keserves ez a dolog azt hiszem és ezért mondom azt, hogy valószínűleg világbajnokok vagyunk ebben a dologban. És hát ezek után én nem tudok mást mondani, mint hogy a helyzet ott tart, hogy két színházat leromboltak, akkor most két színházat kéne fölépíteni ehelyett. Tehát a javaslatom azt, hogy az Erzsébet téren meg kell építeni azt a kész tervet, ami megvan, a gödör ott áll. Az építkezés leállítása óta nem történt vele semmi, tehát azt hiszem, hogy elég könnyű lenne ezt az építkezést folytatni. Ez lehetne egy új Budapesti Fesztiválszínház és a délpesti területen például egy új zenés színházat lehetne építeni, hogyha tényleg a tőkekoncentráció segít abban, hogy ott valami kialakuljon. Erre például nagyon jó példa Berlin, Potsdamer Platzon az az új beépítés, ahol a multiplex mozival szemben egy új zenés színház van. Nem tudom, hogy sokan látták-e a jelenlévők közül. Köszönöm szépen.

Ordasi Zsuzsa

Nemzeti Színház nem épült, de pályázat folyamatosan van, mint hallottuk. 11-ben volt egy pályázat, amelynek a nyertess pályaművét még 35-ben is meg akarták építeni. Ma más a kontextus, más a helyzet, 2000-van, vagy 1997-ben volt az utolsó pályázat. Szakmai kérdések következnek. Ki vehet részt ezen a pályázaton? Az 1911-es pályázaton csak magyar építészek vehettek részt. Már 1901-ben tiltakoztak a kormánynál a Nemzeti Színház kapcsán, hogy külföldiek ne vehessenek részt pályázaton. Ez a Helmer ellen volt egyértelműen, tehát csak magyar építészek vegyenek részt. Az építészektől kérdezem, hogy van még ma ilyen törvény, hogy Magyarországon magyarországi pályázaton csak magyar építészek vehetnek részt, vagy Magyarországon csak magyar építészek építhetnek? Tehát lehetséges egy nemzetközi pályázatnak a kiírása egy magyar Nemzeti Színház épületére?

Fiala István

Egy technikai kérdésről van szó. Igen. Annyit kell tudni, hogy a két pályázatnak mások a szabályai. A nemzetközire a Nemzetközi Építész Szövetségnek a szabályai vonatkoznak, míg a hazaira a hazai szabályok. Semmi más különbség nincsen. Némi anyagiak természetesen.

Ordasi Zsuzsa

Tehát Nemzeti Színházra lehet Magyarországon nemzetközi pályázatot kiírni.

Fiala István

Természetesen igen.

Ordasi Zsuzsa

Nemzetközi meghívásos pályázatot, vagy nemzetközi nyílt pályázatot?

Fiala István

Bármilyet. Döntés kérdése.

Ordasi Zsuzsa

És mik a kritériumok ahhoz, hogy valaki ezen részt vegyen?

Fiala István

Ha hazai a pályázat, akkor természetesen magyar állampolgárok vehetnek részt rajta, ha nemzetközi a pályázat, akkor bárki, aki ezen el kíván indulni. Nyilván persze a pályázati kiírás ezt finomíthatja.

Ordasi Zsuzsa

A magyar pályázat, vagy csupán magyar pályázat ellen szól, hogy Magyarországon mint hallottuk is, nem épült új színház a 70-es évek vége óta. A győri az utolsó, azóta nem épült színház. Tehát Magyarországon nincs olyan építész, akinek színházépítési gyakorlata lehetne. Viszont olyan nagyon erősek már a nemzetközi szabályok, kötöttségek, kritériumok, hogy gyakorlatilag ez minden építészre vonatkozik, akár magyar, akár külföldi. Tehát kérdés az, hogy magyar építészek akkor bárki részt vehet ezen. Nincs semmiféle előjoga, vagy privilégiuma annak, akinek volt már valami köze színházhoz.

Fiala István

Hadd legyen szabad az ellen véleményt mondanom, hogy magyar építészek mint ahogy nincs színházépítési gyakorlatunk mert nem épült színház, ez egy nagyon rossz logika. A magyar építészek bármely területen fölveszik a versenyt bármely nem magyar építésszel. Tehát önmagában ez nem lehet kritériuma hazai vagy nemzetközi pályázat között. Egyébként � lehet hogy elfogult vagyok, lehet, hogy talán nem annyira � az előző pályázat, a 97-es elég világosan bizonyította, hogy a hazai építészek ezt a feladatot igen magas színvonalon meg tudják oldani. Tehát nem volt semmi ilyen jellegű még gyanú se, vagy ez komolyan fel se vetődhetett ez a fajta vélemény, hogy nincs gyakorlata. Tehát nem tudja megoldani magyar építész.

Magyar Bálint

Ugye fölmerül az a kérdés, hogy az előző pályázatot miért nem nemzetközi pályázat volt, de mielőtt rátérnénk erre a jelenlegi helyzetre ami most van, azért bármennyire is a magyar tradíciónak az a lényege, hogy nincsen Nemzeti Színház, a mozgalom minden, a végcél semmi, ugye ezt ismerjük már valahonnan, tehát egy permanens Nemzeti Színház építési mozgalom az, amit az ország megvalósít. Azért meg kell nézni, hogy a két kísérlet között vannak-e különbségek és én azt hiszem vannak. Ami véleményem szerint 98 ősze óta a Nemzeti Színház ügyével történik, az egyszerre egy politikai, szakmai és erkölcsi botrány, mindegyik értelemben. Mára én azt hiszem ebben a teremben nem kell bizonygatni azt, hogy azok az indokok, amellyel azt az építkezést leállították az Erzsébet téren, azok nem valós, hazug, tisztán politikai indokok voltak. Nem volt valós az az indok, hogy a helyszín alkalmatlan arra, hogy ott színház épüljön. Nem volt valós az az indok, hogy ennél sokkal olcsóbban, fele áron meg lehet másutt építeni, mert olyan színházi tartalommal nem építhető meg és nem valós az az indok sem, ami közbe fölmerült állandóan, hogy ez nem rendelkezik egyfajta konszenzussal.

Maga az Erzsébet térnek a kiválasztása a színház céljára egyébként úgy történt, hogy azt kerestük meg, hogy mi az a terület, amellyel leginkább egyet tudnak érteni a különböző döntéshozó intézmények, vagy éppen csoportok, legyenek politikai pártokról, azoknak szakértőiről, fővárosi önkormányzatról, kerületi önkormányzatokról szó. El lehetett volna képzelni a Nemzeti Színházat másutt is Budapesten. El lehet képzelni ezen a területen is, ahol most fölépítik a Nemzeti Színházat. Másfajta problémákat vet fel, de nem igaz, hogy az a helyszín nem megfelelő. Ugyanígy nem igaz az az állítás, hogy itt költségvetési jogok állítottak le egy ilyen építkezést. Tehát ilyen értelemben ezen túlvagyunk. Ez egy politikai botrány, ami egy kurzusnak a politikai stílusára jellemző és ez a stílus az előző döntéshozatali folyamatban nem volt jellemző, nem egyszerűen egy politikai időpontra kívántuk ezt a színházat felépíteni. Ami amellett szólt, hogy nem nemzetközi pályázatot írunk ki, az bizonyos értelemben ugyanakkor az időnek a nyomása egyfelől, másfelől pedig az volt, hogy lehetőséget lehessen teremteni a hazai építészek számára. Elvileg én is el tudtam volna képzelni azt, hogy nemzetközi pályázat legyen. Lehet azt mondani, hogy adott esetben egy kicsit bátrabbnak kellett volna ehhez lenni és helyesnek tartottam volna nemzetközi pályázat kiírását is. Ugyanakkor, hogy ez a pályázat egy nyílt, nem meghívásos pályázat keretében történt kiírásra és 71-en adtak be érvényes pályamunkát erre a pályázatra ez azt jelentette, hogy ez egy rendkívül fontos és hasznos pályázat volt és a magyar építészet történetében talán egyedülálló tömegű értékelhető pályázat érkezett. Ráadásul a nyertes pályamű kiválasztása az egy nagyon nagy konszenzussal történt, hiszen egy 15 fős bíráló bizottságból 14-en helyezték első helyre Bán Ferenc munkáját, a 15. személy második helyre helyezte és az az egyébként 50 fős külön szakértői gárda is gyakorlatilag ezt a pályamunkát tartotta a legmegfelelőbbnek és a legelfogadhatóbbnak. És itt egyetértek a nemzeti jelleg az nem genetikailag kódolt egyébként, a Lánchíd nem genetikailag magyar, a Nyugati pályaudvar nem genetikailag magyar és lehetne sorolni mindazt, ami egy város, vagy egy országnak a nemzeti jellegét később erősíti. Egy nemzetközi pályázat során ugyan úgy lehetett volna olyan épületegyüttest vagy épületet tervezni vagy felépíteni, ami Magyarországon nemzeti szimbólummá tudott volna válni, mint ahogy én azt hiszem egyébként, hogy Bán Ferenc terve ilyenné tudott volna válni. Most ha lezárjuk ezt a politikai kérdést és erről tényleg nem kell tovább sokat beszélni. Leállították ezt az építkezést, értelmetlenül szerintem, károsan, többletkiadásokkal és hazugságokban maradva, hiszen most ezt a 10 és fél milliárdos összeget amit rá akarnak idézőjelbe fordítani az új Nemzeti Színházra, vagy egy olyan színházat építenek fel, amely semmilyen módon nem felel meg a XXI. századi követelményeknek, vagy pedig el fogják valamilyen módon mahinálni és az ingatlan árába elrejtik azt a különböztet, ami a 10 és fél milliárd és egy tényleges Nemzeti Színház felépítése között kel. De két kérdés fennmarad és az rendkívül fontos. A szakmai és az erkölcsi kérdés. Arról van szó, hogy egy politikai hatalom, egy aktuális kormányzat jogszerűen leállíthat egy ilyen építkezést mondva azt, hogy vállalja annak a politikai kockázatát, hogy a választóknak ez tetszik-e vagy nem, alkalmaznak-e majd idézőjelben retorziókat később, vagy nem a választások során. De ugyanakkor a szakmának és ez a vita és a helyszín ez lényegében arról szól, hogy szembe kell nézni azzal, hogy egy kormányzat meg tud-e mindent csinálni a szakmával. Meg tudja-e azt csinálni8 egy szakmával, hogy egy pályázat, amelyen 71-en részt vesznek, lényegében nem csak a győztes, nem csak a nyertes Bán Ferenc pályaművét dobja a szemétbe és értékeli le azt a 16 egyéb további díjazottat, hanem lényegében hát kirekeszti azt a 71-et is, akik egyáltalán pályázatot adtak be, hogy egy újfajta eljárási mód az valójában egy olyan technikát vezetne be, amelyben egy leosztási rendszerként, egy uram-bátyám viszonyként lehet kiosztani ilyen középületek felépítését Magyarországon. És amikor építész hallgatók arra gondolnak, hogy a jövendő életükben milyen módon lehet megrendelésekhez jutni, itt igenis hihetetlen szerepe van a kamaráknak, az építész kamarának. Ellenáll-e egy olyan politikai gyakorlat kialakításának, amelyben verseny és pályázatás nélkül fényévnyire vagyunk a nemzetközi pályázat kérdésétől. Még csak azt se tudjuk rendesen, hogy a hazai építészek azok adott esetben fair versenyfeltételekkel pályázhatnak-e ilyen beruházások lebonyolítására, tervezésére, vagy pedig valamilyen módon elfogadja azt, hogy azért, mert időközben a törvényeket megváltoztatták a kormányváltás után oly módon, hogy a tervezésben a korábbi kemény feltételeket a pályáztatás során nem kell teljesíteni. Tehát a maguk klientúrájára szabnak törvényi hátteret, hozzájárul-e az építészi kamara, föl tud-e egy civil szervezet azért, hogy ennek a gyakorlatnak elejét vegye és ellenálljon ennek a dolognak. Ez nem pusztán pártpolitikai kérdés. Politikai pártok által meg nem nyerhető kérdés önmagában. A kérdés az, hogy adott esetben egy kormányzat le tudja-e darálni a legkülönbözőbb civil szervezeteket. Itt az építész kamarának egy egyedülálló lehetősége van e tekintetben. Valóban elmondhatja az építész kamara, hogy nem dolgom az, hogy eldöntsem, hogy kell-e Nemzeti Színház, vagy nem. Nem dolgom, hogy eldöntsem, hogy azt miből fogják felépíteni ha a kormányzat, vagy az úgynevezett tőkekoncentráció ezt kierőszakolja. Nem dolgom az, hogy eldöntsem azt, hogy hol épül fel. De dolgom az, hogy a hazai építészeknek egyenlő esélyeket biztosítsak arra, hogy részt vegyenek egy ilyen vállalkozásban. Ez valójában a dolga. És itt döntési helyzetben van. És ugyan fontos dolog az, hogy egy magyar átokként vázoljuk föl azt a Nemzeti Színház építésének a történetét, ezzel az átokkal megpróbáltam személy szerint szakítani, megpróbáltunk egy olyan eljárást biztosítani, amely nem Fiala Istvánnak a környezetéből jelölte ki a tervezőt, megpróbáltunk egy olyan eljárást biztosítani a színigazgatók kiválasztásánál, ahol meghívásos és nyílt pályázat kombinálásával gyakorlatilag a jelenlegi kormánybiztos is megvolt hívva, egyébként tíz főt hívtunk meg, hogy mindenkinek választ kelljen adni, hogy egyáltalán akar-e pályázni a színigazgatói posztra és egyébként nyitott volt a pályázat. Megpróbáltunk tiszta viszonyokat teremteni ebben az ügyben. És úgy érzem, hogy addig a pontig, amíg a Nemzeti Színház eljutott, ezek a tiszta viszonyok fennálltak. Ilyen értelemben ha lehet, akkor szakítottunk bizonyos hagyományokkal és helyesen szakítottunk. A kérdés az, hogy miért kell ezeket is felrúgni, miért kell ezektől is eltérni és hogy hol van az az erő, ami ellen tud ennek állni: A kamara az elkövetkező időben jelentős döntések elé néz. Olyan értelemben jelentős döntések elé, hogy asszisztál-e, belefolyik-e abba a dologba, hogy a törvények mit tesznek lehetővé, azok a törvények, amelyeket most változtattak meg a saját képükre, vagy megpróbál szakmai, erkölcsi kritériumok szerint is diktálni a kormánynak és azt mondani, hogy bár a törvények, az általatok megváltoztatott törvények lehetővé teszik azt, hogy ne legyen teljesen korrekt ez az eljárás, de szerintünk egy ilyen kiemelt létesítmény, egy ilyen potenciális nemzeti szimbólum felépítésének az esetében talán más szabályokat kellene alkalmazni. Az igazi kérdés szerintem ez.

Szemerey Samu

Megejteném az első közönségbeli és egyben hallgatói hozzászólást. Kicsit úgy éreztem, hogy kicsúszik a vita abból a témából, amiről úgy éreztük, hogy eredetileg beszéltünk volna, de most ezzel a hozzászólással végül is nagyjából visszakerült oda, ahonnan kiindultunk. Néhány dologban hallgatóként és mint közönség szeretnék hozzászólni a dologhoz. Úgy gondolom, hogy nem kéne ezt a dolgot olyan mértékben elpolitizálni, hogy most itt egymás torkának ugorjanak az egymással esetleg szembenálló felek. Azért hívtuk össze ezt a vitát, hogy együtt gondolkodjunk, nem egymás ellenében gondolkodjunk és hogy valamilyen eredményre jussunk ezáltal, amit esetleg a kamara, egy politikus, egy építész fel tud használni annak érdekében, hogy ezt az ügyet előbbre vigye. Mindenképpen egyetértünk, illetve én személy szerint egyetértek egy csomó mindenben az előző hozzászólással. Kezdve a kamarának a számomra, számunkra teljesen érthetetlen jelenlegi tehetetlenkedésétől egy pár dologig. Viszont nem érzem kevésbé felelősnek, hogyha már politikáról van szó az előző kormányt abban, hogy nem nemzetközi pályázatot írt ki, tudniillik szerintem ahogy már többen is említettük, és gyakorlatilag ebben mindenki egyetért, hogy milyen jelentőségű ez az intézmény, ez az épület, ilyen esetben nem nagyon lehet időre és esetleges félelmekre hivatkozni amikor arról beszélünk, hogy miért nem írtunk ki, vagy miért nem lett az előző alkalommal tehát 97-ben nemzetközi pályázat kiírva. Szerintem ebben az esetben pontosan ezek azok a faktorok, amiket nem igazán lehet, szabad, etikus, figyelembe venni. Viszont továbbra is fennáll az a kérdés amit megerősítenék a hallgatók részéről, vagy akik itt jelen vannak, és saját magam részéről, hogy nem véletlenül olvastuk fel az oslói nyilatkozatot és az oslói pályázat kiírást, ha nem a politikusok� Tehát az egyik kérdés az, hogy miért nem lehet ezt ma megtenni Magyarországon ha Norvégiában meg lehet tenni, amikor ugye a szakma szerint is, a politikusok szerint is a magyar építészek van annyira kompetens és van annyira erős, hogy ez egy ilyen kihívásnak megfeleljen és tényleg értetlenül állunk hallgatóként - ezt nem csak a magam nevében tudom mondani, mert elég hosszú viták előzték meg ezt a mostani beszélgetést - azelőtt a semmittevés, vagy nagyon keveset tevés előtt, amit a kamara produkál ez előtt az engedékenység előtt. Valóban egy szakmának a megalázásáról van szó és ebben az esetben kevésnek tartjuk azt, amit a szakma tesz ezzel kapcsolatban. Köszönöm.

Reischl Gábor

Hadd szólaljak hozzá egy kicsit. A mai nyugati probléma megoldási technikáknak, metodikáknak két útja van. Az egyik útja az úgynevezett vesztes-vesztes pozíció, a másik útja a nyertes-nyertes pozíció. Pillanatnyilag Európában ez a kétfajta út létezik a problémamegoldásoknál. Harmadik út nincs, mert az úgynevezett nem európai út, most nem az elcsépelt európai szóval akarok itt játszadozni. A Nemzeti Színház ügye, itt volt Vargha Mihály részéről egy szép történeti áttekintés, az nem tavaly óta, vagy nem tavalyelőtt óta, hanem mennyi, száz éve, vagy százötven év óta vesztes-vesztes pozíció. Tehát mindenki vesztett. Vesztett a programkiíró, a színházi szakma, az építész. Én az építészt mindig oda hátra teszem. Nem annyira lényegesek az építészek szerintem. Azoknak meg kell oldani a feladatokat. A nyertes-nyertes pozíció arról szól, hogy egy kommunikációs eszközt hozunk létre és egy-egy teljesen megoldhatatlannak tűnő feladatot, ami úgy össze van gombolyodva és olyan hosszú átpolitizált, vajúdásnak kitett és így tovább, és így tovább - sok szót lehetne mondani - akciót elkezd az ember a nyertes-nyertes pozícióba kibontani. Ez azt jelenti, hogy a két fél, amelyik egymással szemben ül, egy adott pillanatban, egy adott környezetben, egy adott történeti háttérben, mert ugye ha most kamaráról volt szó, kamaraelnökség és�

Annak idején mondom Ybl Miklós sem határozta meg az Operaháznak a programját. A program az más szakmának a kérdése, a színházi szakmának és így tovább. Meghatározott akkor és meghatározottabb helyszínt, pláne nagyon determinált helyszínt, akkor már lehet, hogy két olyan pozitív morzsánk van, amiből az építész szakma tovább tud menni és feleletet tud adni a kérdésre.

Ordasi Zsuzsa

Maradjunk egyelőre az építészeti területnél. Hogyha az építésznek kell felépíteni a színházat, jó eldönti a kormányzat, az ország vezetője, a vezetői a hozzáértők, hogy hol legyen a színház elhelyezve. De az építészeti aspektusban mégis csak egy kamara, meg az Építész Szövetség az, amelyiknek az építész szakmát képviselnie kéne.

Fiala István

Ha szabad egy picit visszakanyarodnék egy szakmai kérdéshez, illetve etikai kérdéshez. Nagyon fontos része ez a mai megbeszélésünknek. A szakmai kérdés lehetne a helyszín. Nem nagyon szerencsés dolog az, hogyha a helyszínnel kapcsolatban nem a hozzáértők, hanem a döntéshozók mondják ki az első szót anélkül, hogy komolyan megkérdeznék a hozzáértőket. Nagyon nehezen vagyok meggyőzhető és gondolom így sokan vannak, akik azt hiszik, vagy gondolják szívvel-lélekkel, hogy az Erzsébet-téri helyszín rosszabb bármilyen kontextusban, mint ez a Duna-parti helyszín. A másik - visszakanyarodnék kicsit a nemzetközi, vagy hazai pályázat ügyéhez - Bán Ferencnek a terve egy nagyon erős mezőnyből, gyönyörű tervek közül fejmagassággal emelkedett ki és megint tessék azt mondani, hogy elfogult vagyok, de nem vagyok az ebben az ügyben, nem csak az európai, de a világ építészetének a legfrissebb áramlataiba illeszkedett. Legfájóbb az egész történetben az, hogy ennek az épületnek megkezdődött az építése és ez az építészeti érték ez nem valósulhatott meg Magyarországon. Nem valósulhatott meg egy olyan építészeti érték, amire méltán lehettünk volna büszkék, ha megvalósul. Az etikai kérdést pedig ebben a dologban abban látom egyrészt, hogy a tervpályázat óta a magyar építészet, a kamara és a szövetség is elsősorban a szövetség dolga lenne persze ez, ezt a tervet valamely okból - én merném mondani, hogy bizonyos mértékig féltékenyégből, irigységből - agyonhallgatta. Legalább akkor, amikor az épület nem valósult meg és biztossá vált, hogy nem valósul meg, talán illett volna ennek az épületnek az építészeti értékeit méltatni. Azért mondom, hogy legalább akkor, hiszen addig mindenki arra várhatott, aki kritikával komolyan foglalkozik, hogy majd akkor érdemes az épületet bírálni, ha megvalósul, de hát lehetett tudni, hogy nem valósul meg. Akkor a magyar építészet elkövette önmaga ellen azt a harakirit, hogy ezt az alkotást ezt besorolta a többi meg nem valósult alkotás közé. Vállat vont és azt mondta igen, mi építészek arra valók vagyunk, hogy egy feladatot teljesítsünk. Ezt a feladatot így sikerült teljesíteni, a következő feladatot majd újra megpróbáljuk teljesíteni és itt van a következő pályázat, a magyar építészek természetesen készen állnak. Ha nemzetközi lesz akkor természetesen a nemzetközi szaktársak is készen állnak és teljesíteni fogják a feladatot. Csakhogy az építészet ettől én hiszek benne és nagyon remélem, hogy így van, egy picit több, értékteremtés is és akkor, amikor ez az épület nem épült meg, akkor megint legyek elfogult, akkor bizonyos értelemben értékrombolás történt. Még majd szeretnék ebben az ügyben, de most kicsit zárásul, hogy ez a rombolás aztán hogyan teljesedik ki, hogy az V., kerületi önkormányzat - talán van aki tudja, talán van aki nem - erre a helyszínre úgy módosította a szabályozási tervét, hogy ennek a gödörnek a befejezése nem kerülhet a park szintje fölé. Azt hiszem, hogy ezt nem kell részletezni, aki építész az pontosan tudja, hogy ez a döntés ami rendeleti formában megjelent, ez dicstelen temetése egy értéknek. Köszönöm szépen.

Ordasi Zsuzsa

Ideális esetben két pályázatot kell kiírni egy ilyen nagy beruházás esetében. Az egyik a helyszín mint ahogy 1911-ben volt, amikor a Lajta Béla nyert és a másik pedig maga az épület. Itt a helyszínt meghatározták, ez a Deák-téri, Erzsébet-téri helyszín ez már régóta felmerült. Itt a kérdés az, hogy a mostani, az új pályázat esetében a kamara hogyan fogadhatja el azt, hogy az építész szakmának a véleményét egyáltalán ne vegyék figyelembe. Még mielőtt a Péter hozzászólna, itt volt a közönségből egy jelentkező.

Roth János

Én ehhez a civil szervezet dologhoz szeretnék hozzászólni, nem kifejezetten az előttem szóló hozzászólását folytatva. Tehát nem a színházról, annak építészeti kérdéseiről, hanem inkább a kamaráról és a civil szervezet kérdéseiről van szó. A kamara nem civil szervezet. A kamara egy közjogi szervezet és éppen az előző kormány tette ezt lehetővé és pont az a probléma, hogy a kamarának a parlament által létrehozott és állandóan újra létrehozott törvények mezsgyéjén kell működni és ezt a törvényes működést kérik tőle számon. Ezt azért mondom, mert teljesen egyetértek Magyar Bálint ex miniszter úrral, hogy itt arról van szó, hogy erőből törvényeket más fél év alatt úgy megváltoztattak. Ez alatt értem a közbeszerzési törvényt, értem a teljesen új tervpályázati törvényt, ami ezt a közjogi, ezt a törvényességi talajt próbálja meg kihúzni a kamara alól, hiszen az köztudott, hogy a kamara amióta a Nemzeti Színház leállítása megtörtént, mindig is ellentétben állt és mindig is azt hangsúlyozta, hogy ez politikai döntés, nem pedig szakmai döntés. Itt a véleményem szerint arról van szó és itt térek vissza a Nemzeti Színház kérdéséhez, hogy Nemzeti Színház kapcsán nem illik így viselkedik. Nem illik törvényeket így megmódosítani. Ez nem ildomos, ez nem szokás. Ez egy szakma arcul csapása, hogyha úgy akarjuk kihúzni egy szakma alól a platformot, hogy éppen erőből törvényeket változtatunk meg. Ennyit szerettem volna mondani.

Zilahy Péter

Már korábban szerettem volna, csak most valamennyire reagálnék az előttem elhangzottakra. Tehát az etikai kérdésre is, a két megoldásra, vagy a Harmadik utas a halál és a botrányra is. Tehát megint csak a hagyomány felől közelítve a botrány az már a századfordulón is fennállt. Ugyanezek a kérdések foglalkoztatták a magyar építészeket, hogy egyrészt ne közvetlen megbízással, vagy közvetlen megbízással legyen tervezve a Nemzeti Színház, illetve hogy nemzetközi, illetve akkor még nem is nemzetközi, hanem az osztrákok kizárásáról szólt, akikkel egy országban éltünk akkor. Tehát hogy akkor a magyar építészeti szakma mint céhes védelmet kívánt a nemzetközi pályázattal szemben. Tehát az alapvető kérdés az, hogy defenzív, vagy offenzív módon működik itt a magyar kultúra. Szerintem egy életre való kultúrának nem kell védekeznie egy nemzetközi tervpályázattal szemben. Engem sért a magyarságomban, hogyha pápuának néznek, nem mintha a pápuák ellenszenvesek volnának, de az albánok dettó, hogy fel tudja építeni egészen biztosan a magyar építészeti szakma ezt az épületet, de versenyeztetni kellene és az etikai kérdés ebből a szempontból esztétikai kérdés. Tehát egybeesik a kettő. Tehát ha egy jó terv, egy jó épület születik meg, akkor senkinek nem lehet kára és itt egy vesztes-vesztes, vagy nyertes-nyertes megoldásról van szó. Tehát hogy létezik olyan terület, vagy ebben az esetben nevezhetnénk ingatlannak, tehát létezik olyan ingatlan, ahol a nemzeti érdek és Európa egybeesik és ez az esztétikum. Tehát szerintem ezzel könnyűszerrel szembenézhetne az érintettek köre. Hogyha ez a színház felépül az ugyan úgy nem � még ha mondjuk Nemzeti Színház lesz ráírva, ugyan úgy, csak a Nemzeti Színház emlékműve lesz, tehát ahhoz, hogy Nemzeti Színház létrejöjjön, ahhoz egyetértésre van szükség, különben nem válik nemzeti szimbólummá, hanem egy újabb épület lesz, ami nem tölti be ezt a funkciót. Tehát akkor lesz nemzeti, hogyha egy olyan épület születik, amelyik méltó erre.

Ordasi Zsuzsa

Az kétségtelen, hogy a magyar építész társadalom kiéhezve várta a pályázatot. Ezt mutatja, hogy 73 pályamű érkezett az előző pályázatra. A kérdés az, hogy az építészek elfogadták-e az egymás közötti kompetíciót. Tehát az egymással való versengést. Építészeti probléma hogy ki nyer, hogy milyen esztétikai elvek kerülnek nagyobb súllyal a mérleg egyik oldalára, vagy pedig más kérdés ez? Nem szeretne valaki erre a kérdésre reflektálni?

Fiala István

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy vajon az előző pályázatnál esztétikai, építészeti érték volt-e, ami a felszínre hozta Bán Ferenc tervét, akkor egyértelműen igen a válasz. Úgy alakítottuk ki nagyon tudatosan és együttműködve a kamarával és együttműködve a szövetséggel. Nem győzöm hangsúlyozni, végig az összes szabályt a tervpályázat kiírásánál, azokat a szabályokat, amiket a bíráló bizottság szabadon választhatott meg, hogy arra legyen lehetőség és lehetőleg csak arra legyen lehetőség, hogy a legjobb, a legalkalmasabb, a legesztétikusabb, a legmagasabb színvonalú pályamű nyerjen. Sok apró részlet volt ami ebben segített, hogy nem meghívásos volt. Nem meghívásos, összekeverve a nyílttal, hogy névaláírásos volt, ami eleve kizárta azt, hogy a bíráló bizottsági tagok, szakértők úgy futtassanak pályázatot, hogy ő tudja, én nem tudom hogy ki a szerző és még néhány apró technikai segítség ezt szolgálta.

Ordasi Zsuzsa

Az építkezést leállították, a szakma miért nem állt ki amellett, az építészkamara, hogy egy megindult építkezést, amely esztétikai alapokon nyerte meg a pályázatot, az esztétikai értékei miatt funkcionálisan is megfelelt � mint hallottuk � hogy ezt az építkezést ne állítsák le. A szakma miért nem tartott össze?

Fiala István

Bocsásson meg, itt csak egy kiegészítő segítség, hogy Magyarországon két építészettel foglalkozó szervezet van. Az egyik a kamara, amelyik köztestület, közhivatalként is működő testület, a másik az Építészek Szövetsége. Nem jó az, hogyha mindig a kamaráról beszélünk akkor, amikor olyan felelősség merül fel, ami esetleg a szövetségnek inkább lenne felelőssége. Roth János erre utalt, hogy a kamara bizonyos mértékig a törvényességre és csak arra kell hogy ügyeljen. Az Építész Szövetségnek lenne inkább a feladata az egymás közti munkamegosztásban és a civil szervezet kontra köztestület közötti munkamegosztásban, hogy az értékek érvényesülésére etikai értelemben is értve ezt, figyeljen. Tehát én azt gondolom, mikor a felelősség kérdését felveti, akkor nem szabad ezt a kamarára, és egyedül a kamarára hárítani.

Somlai-Fischer Szabolcs

Feltennék én is egy kérdést. Sokunknak úgy tűnik, hogy Magyarországon ma pályázatot, magyar pályázatot ha nagy házról van szó, csak 60 év fölött lehet megnyerni. Úgy érezzük, hogy nagy pályázatot Magyarországon ma csak a � hogy is fogalmazzam ezt � tehát így 60 év fölött, vagy olyanoknak lehet megnyerni, akik részei egy klubnak, szervilizmus. Nem akarok rossz szavakat használni, igazából ezért érezzük azokat, hogy ezek a morzsák, amiket említett a Reischl Gábor, hogy muszáj kompromisszumot kötnünk. Félünk, hogy lesz egy meghívásos pályázat, nagyon sokan meg tudnák nevezni úgy gondolják azt a pár építészt aki meg lesz hívva, jó eséllyel el lehet mondani, hogy ki fogja nyerni és ez nem feltétlenül a minőség javára fog történni ez a dolog. Én azt hiszem, hogy itt erről is egy kicsit beszélni kéne, hogy ha van is pályázat, akkor is nagyon ritkán nyer középgenerációs építész és ez nagyon furcsa, mert szerintem sokkal rosszabb házak jönnek így. Azt hiszem, hogyha erre Reischl Gábor válaszolna.

Reischl Gábor

Igen Tisztelt Szervezőbizottság, amikor tegnap meghívott engem, akkor mondta, hogy a Nemzeti Színház ürügyén � amit én persze nem hittem el annyira � a szakma gyakorlásnak a fiatal építészek és most erre kértem és akkor mégis eszerint hitetlen voltam, a szakma gyakorlásnak a kérdéseit vetik föl. Úgy érzem, hogy valóban a kamarának, amely ugye szintén vajúdik ugye nem olyan régen mint a Nemzeti Színház, hiszen csak tíz év óta a szakma gyakorlásnak a törvényeit kell és a lehetőségeit kell biztosítani. Ez hihetetlen széles megoldandó problémakör. Mert gondoljunk csak, hát itt vagyunk az oktatásra, a tervezési jogosultságnak a kérdése hihetetlen probléma. A külföldi tervezőknek a jogosultsága hogy itt dolgozzunk. Ugye mert két bajunk van eszerint. Azt hittem, hogy ebbe csak egy bajunk van, hogy külföldiek lenyúlják a nagy munkákat Magyarországon. Az is bajunk és ezt én értem, hogy például a külföldiekkel nem tudunk versenyezni. Külföldön tudunk amúgy versenyezni. Tehát ugye volt is erre egy jó példa. Hát szinte hetente versenyezhetünk Barcelonában, Japánban, itt, ott, amott. A szakma gyakorlásnak a lehetőségét hogy biztosítsuk törvényeket kell létrehozni. Az építész szakmának � most beleértve a kamarát, meg a közösséget, ugye a kamara azért az építész szakma tükre. Az építész szakmának nem erőssége a törvényalkotás. Ezt nem kell mondani. A jogászokkal való kommunikáció az aztán igazán nem erőssége. Most én a jogászokat nem akarom szidni, maradjunk itt. Valószínűleg velünk vannak problémák, amikor nehezen tudunk velük kommunikálni. Nincsenek meg az alapvető törvényeink. A Nemzeti Színház kérdése olykor úgy érzem, hogy mikor megkérdeztek, hogy van-e szükség, vagy nem, akkor én természetesen a nemzeti lelkem azt mondja, hogy igen. A szakmai lelkem azt mondja, hogy annyi mindent elfed ez a probléma a szakmánkban, annyi mindent nem oldunk meg ami a szakma gyakorlásnak a fiatalnak és az öregnek és a középgenerációnak a problémája és tanárnak és diáknak a problémája, hogy hihetetlen problématömegeket fed el ez a probléma. Nem tudom, érthető-e? Mellébeszéltem? Itt azt mondja Magyar Bálint, hogy igen. Hát neki ez a szakmája.

Számunkra, vagy számomra � most én egyes szám első személyben mondom - a szakma egésze fontos és a diákok számára is. Fiatalok, most én úgy a kamara elnökségében tegnap kaptam meg a felkérő levelet, mert póttag voltam és Dévényi Sándor visszavonulásával kerültem be az elnökségbe. Tegnap kaptam meg hivatalosan a felkérést, de január 1-től érvényes, nem kell tapsolni. És a hozzám került, hagyományozódott, pont a tervpályázati törvény, ami kamara oldalról még nincs kidolgozva. Hát ha valami messze áll tőlem � mondtam Balogh Balázsnak � ez a tervpályázati dolog, mert inkább az oktatást vállaltam volna, ami Cságoly Ferenchez tartozik. Inkább a területi kamarákkal és a mérnök kamarával való kapcsolatteremtés � azt most nem tudom kihez tartozik, tán a Makovecz Imréhez tartozik, nem tudom pontosan. Én inkább ezt a két területet, hát így rám hagyományozódott. Hát körbe kell néznem, meg kell vizsgálni ezt a dolgot. De ezt látni kell, hogy iszonyú sok probléma jelentkezik. Ja igen, fiatalok. Bocsánat. Éppen az első gondolatom azt volt, mikor rám hagyományozódott ez a dolog, hogy a meghívásos pályázatoknál vajon egy extrém, egy jogi abszurdumot mondok, előírhatjuk-e, hogy ha öt pályázó ugye minimum résztvevő, abból egy 30 év alatti legyen, vagy 35. Akkor jön az a filozófiai kérdés, hogy ki a fiatal? Aki lélekben annak érzi magát, ugye a válasz és így tovább. Tervpályázati zsűri voltam a gödöllői könyvtárnál, zsűri elnök, ott meghívásos pályázat volt, titkos, mert a törvény titkos tervpályázati kiírást determinál és ott azt vettem észre, hogy sajnos nem volt egy-két fiatal meghívva és akik meg voltak hívva, annyi munkájuk van, hogy nehezen tudták teljesíteni a meghívásos tervpályázatnak a kiírásnak a feltételeit. Nem tudtak elég alaposan dolgozni. Ezt meg kell oldani, ez nagyon nehéz kérdés. Nagyon nehéz kérdés persze, hogy a fiatalok mögötti szakmai Alvar Aaltót idézted előbb, kérdezted, hogy ki mondta, hogy a 40 éves építész, nincsenek építész csodagyerekek. Magyarán 40 év alatt, de ezt hagyjuk ezt a kérdést. Hagyjuk, mert lehet, hogy nem is biztos.

Szalai András

Erre szokták mindig a Gillyt emlegetni, aki huszonvalahány éves korában már meg is halt és azóta is benne van minden építészettörténeti könyvben. Tehát ezek baromi nehéz kérdések, de egyébként a kamara se áll a helyzet magaslatán. Most én is szabadkozni szeretnék. Itt ülök mint Pilátus a Credóba. Mondhattam volna durvább hasonlatot is, toporgok itt mint� mert én is most tudtam meg, hogy nekem ide kell ülni. Ugyanakkor én egy ilyen külső megfigyelő voltam tulajdonképpen végig az egész Nemzeti Színházi ügyben és most körülbelül ott tartok, mint a 74-es viccben annak idején a szovjetunióról, amikor a kitömött Lenin elvtársat föltámasztják, hogy baj van, mit csináljunk. Kicsit erről szól a vita, ugye, hogy most baj van és mit csináljunk és akkor ugye Lenin azt mondja a végén, hogy hát valóban nagyon nagy baj van, úgyhogy én a családommal és némi készpénzzel kimenekülnék Svájcba. Tehát valahogy ilyen hibás lépések sorozata és nem igazán jól megcsinált és kikommunikált lépéseknek a sorozat történik. Itt persze kettéválasztandó az egyik része a dolognak, amikor volt egy országos pályázat, aminek volt zsűrije, meg egyebek és akkor itt lehet fanyalogni az üggyel kapcsolatban. Majd fanyalognék is egy picit csak azért, hogy kiegyensúlyozott legyen média szempontból a dolog. A másik része meg az, amikor történik valami, ami kicsit arra emlékeztet, hogy most mi jövünk és szétrúgjuk a homokozót című játék és innentől egy új grundon, új játékot kezdünk el játszani. Most erre azt gondolom, hogy erre túl sok szót vesztegetni nem érdemes azon túl, hogy ez nem elsősorban szakmai kérdés, hanem politikai meg egyéb. Hogy mennyire átpolitizált az egész Nemzeti Színház, bár természetesen Magyar Bálint mondta, hogy ez nem egy politikai ügy, de egy ekkora projekt hogy így mondjam, az óhatatlanul politikai ügy. Tehát a nemzet színháza, amennyiben eldől, hogy márpedig egy ilyen dolog kell, akkor az egy politikai ügy is. Nem feltétlenül pártpolitikai ügy, csak ez a dolog nálunk valahogy a rendszerváltás óta nem tisztázódott, hogy mi az ami pártpolitikai, meg nemzeti érdek, meg egyebek. Itt szóba került ma a korona is. Ezt csak úgy zárójelbe szúrnám bele, amivel szintén az a nagy baj, tehát mi ilyen szimbólum érzékenyen közelítjük ezt az egész kérdést. A Nemzeti Színház is mint szimbólum volt nagyon fontos úgy általában. A korona is mint szimbólum fontos, miközben még tudományosan, objektív, kézbe véve nagyon kevesen vizsgálták és szerintem az lett volna a jó lépés, hogyha ezt a koronát hogy mi ez tulajdonképpen, hogy hogy is van ez tulajdonképpen a korona mindenféléjével, az idejével, az egyebeivel, ezt tudósok konferencián vitatták volna meg. Tehát hogy ismertük volna meg, hogy tényleg mi is az, aminek valójában ilyen szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk. Ezt csak azért hoztam ide, mert az előző Nemzeti Színház menetnél, ami több szempontból mondom egészen más történet mint ami azóta van, ott érződött egy ilyen finom, ennek a konszenzus keresésnek egy ilyen szerintem a nyilvánosság szempontjából kicsit ilyen bátortalan formája. Megmondom, hogy mire gondolok. Megszületett a pályázati döntés, akkor kiállították ugye azokat a pályaműveket első körben, amik közül kiválasztódott az első, a zsűri szerint fejmagasságban. A kamara mint hivatalos, vagy a szövetség, nem is tudom hogy ki, ugye azt mondták, hogy ezzel az egész döntéssel elégedettnek lehet lenni. És akkor utána eltelt néhány hónap ami arról szólt, hogy akkor most nézze már meg a tisztelt nagyérdemű is az Önök pénzéből, stb. stb. hogy miből választott a zsűri. És akkor került sor a 70 valahány pályaműnek a kiállítására. Most az, hogy egy előző pályázat nyertese ottan még hozzászólt, hogy őt kihagyták, meg mindenféle volt, ez még csak tovább színezte a történetet. És emlékszem arra, hogy ott részben nyilván a pályázaton részt vett építészek ilyen nagyon finoman, kicsit köntörfalazva ezt a konszenzust nem, vagy legalábbis érzékeltették, hogy nem igazán egyértelmű a konszenzus esztétikai vonatkozásban, vagy hát szóval hogy nem mindenkinek tetszik egyformán a terv. Ezt csak azért mondom, mert szerintem ez is jelez valamit. Egy kicsit ilyen kibeszéletlen dolog volt ez. Ugye a Tamás Gáspár Miklós annak idején a Magyar Narancsban a Mikor szavazzunk SZDSZ-es képviselőre című provokatív cikkében megpendített egy ilyent, hogy többek között azt is ismerje el ez a képviselőjelölt, hogy a Nemzeti Színház igenis ronda. De erről nem beszélgettünk, mert már úgy hirtelen lezavaródott a történet. Elfelejtődött az a része a dolognak, hogy beszéljük meg és tényleg onnan kellett volna szerintem ezt a nemzeti kérdést végigbeszélni, hogy tényleg veszélyezteti-e a német nyelvű színjátszás momentán Pesten a magyar nyelvű színjátszást, miközben társulatok szűnnek meg, pénzügyi támogatások megy, nem megy, sikerül, nem sikerül azzal együtt, hogy nyilván van egy erős késztetés arra, hogy kéne csinálni valamit a Millenniumra. Ez nem nagy baj. Én nem azt mondom, de ezek a dolgok egy picit így letompították azt a részét az ügynek, hogy úgy mindenki örülhetett volna neki, hogy mindenki azt érezhette volna, hogy ez tényleg most akkor velünk együtt történt. De mondom, ez egy másik történet, de itt is vannak azért érdekes tanulságok. Ez már majdhogynem ilyen veszett fejesze nyele. Ami most van, az ez a homokozósdi játék. Azzal együtt, hogy az igaz, hogy amikor a töke koncentráció azt akarja � most a Gábornak is amikor mondta, akkor az építésznek ezt meg kell építeni. Azért ez nem ilyen egyszerű, mert bizonyos volumenben amit megépít a tőkekoncentráció jóvoltából egy építész, azért egy elég hosszú ideig ott álló történet lesz és nem mindegy, hogy mit épít. Magánerőből lehet azt építeni amit akarunk ugye, például családi házat színház helyett, vagy azt megelőzően, stb. stb. ezek is ilyen érdekes történetek. Nekem bevált, akkor biztos színházat építeni is�

Én olyan szomorú vagyok ettől az egésztől, ettől az egész Nemzeti Színház ügytől, mert amikor úgy még majdnem sikerülne is jóérzéssel a dolgot megcsinálni, akkor se sikerül. És aztán utána pedig már csak megy az izmozás, a szkander és most itt állunk kicsit szomizva, kicsit ilyen egyoldalúan. Akinek nem jött be az ül itt most, vagy hát szóval úgy� A másik oldal meg azt mondja, hogy jó, hogy szomiznak egy kicsit és akkor majd mi ezt megcsináljuk. Ahelyett, hogy erről beszélgetni akart volna bárki is. Egyébként én ezt az előző pályázatnak a kezdetén is érzem, hogy egyszer csak úgy hopp fölbukkan az újságban - én csak újságolvasó és tv-néző vagyok � hogy lesz Nemzeti és az ember úgy hallgatja, hogy már megint, vagy nem tudom. És akkor az indoklása a dolognak az tényleg csak egy kicsit ilyen, de hát volt ott valami pénzt, azt el kéne költeni. Az mégis snassz lenne, hogy másra költenénk azt a pénzt, amit erre adtak, ez ott kamatozott, hát akkor már ne vesszen kárba. És akkor egyszer csak beindul a játék és van egy pályázat, aminek az eredménytől, a résztvevőkig terjedő részletet azt pont fordítva tudjuk. Egyébként az oslói kiírás az az a kiírás, amihez kéne eurokonform szinten igazodni. Valahogy így kéne pályázatokat csinálni, ráadásul az ilyen nemzeti pályázatok egy ilyen volumenű esetben azok kétlépcsősek. Az elején mindenki benevez, kiveszi a kiírást egy összegért és rajzol, lehetőleg olyat, ami pontosan azt a részét dönti el a dolognak, hogy egy város szerkezetbe, arra a helyszínre ő mit gondol és nem nagyon faksznizik még a színpadtechnikával, hanem elsősorban vízió van, persze megoldva. Most ezt nem kell különösebben itt magyarázni, hogy ez mit jelent. Tehát nem a levegőbe skiccel, de nem kell széttervezni a zsinórpadlást. Ez az első forduló. Ebbe sokan vesznek részt. Ebből kiválasztanak ötvenet, vagy annyit amennyit. Én egyszer egy nyugat-berlini pályázatot kivettem többedmagammal. Ott láttam, hogy ezt hogy csinálják. Döbbenetes volt. Minden úgy ki volt pányvázva, hogy ott semmi félreértés az ügyben nem volt. A második forduló bekerült az az ötven és ott viszont már minden kellett, oltási bizonyítvány, zsinórpadlás, mélység és magasság tervezésileg és ott dőlt el, hogy ki az, aki igazán nyer. És általában ezt a dolgot úgy szokták csinálni, hogy először megmutatják a közönségnek, hogy gyerekek ez futott be, elvégre ti fogtok idejárni - ennyi kritikám van az előző ügyel kapcsolatban � és akkor nézzétek meg hogy mi van. Nem a ti véleményetek alapján döntünk, de azért egy kicsit figyelnénk arra, hogy mi erről a véleményetek. Szóval az egész olyan dolog, hogy végül is tényleg a Péterrel értek egyet. Úgy jó a Nemzeti, hogy van egy állandó stáb, aki ezt folyamatosan tervezi, de soha nem épül meg. Most pillanatnyilag ezt gondolom, mert egy ilyen Duna-parti tőkekoncentrációs történet ez kétélű fegyver. Nem tudjuk, hogy mi lesz belőle, meg hogy fog ez történni. Az erkölcsi ódiumát meg mindenki vonja le magának én azt gondolom az üggyel kapcsolatban. Főleg ez az ott a gödör, mi lesz vele? Ugyanis volt még egy dolog, amit azért nem szabad elfelejteni. Mondjuk a Mélyvíz című műsort, ami a Nemzeti Színházról szólt, azt most nem elemezném mint független tévékritikus. Ki hol ült és hogyan stb. Ezek ilyen érdekes történetek voltak, rengeteg műegyetemi arc volt, már nem az építészek között, hanem ilyen gépész kollegák, meg mint színháztechnikusok, illetve színházművészek még a régi szép időkből. Szóval szomorú a történet, mert ezt az ügyet valahogy kéne rendbe tenni. A Mélyvíz az ugye arról szólt � csak egy mozzanat � hogy valami költségvetési trouvaille is volt az ügyben. Erre Magyar Bálint tudna nyilván valamit mondani. Mondom én csak a tv-ből vagyok tájékozódva, hogy kicsit több lett aztán a színház mire terveződött, mint amennyit lehetett volna rá és épp az a dolog maradt ki még a játékból, hogy ezt a parlament elé kellett volna vinni, de már majdnem megvolt a dolog, csak a választás közbeszólt. Ez is egy picit azért ugye mutatja, hogy nyilvánvalóan van - én ezt nem tartom bajnak � egy politikai színezete, de az is biztos, hogy ezek után a fiúknak, akik jöttek az új játszótérre, azt kellett volna mondani, hogy akkor egy fele ekkorát kérünk, vagy csináljunk valamit ezzel a mostanival ugye és nem arról kellett volna hogy szóljon a történet, hogy de ez így az egész nem jó, meg egyebek és hát voltak itt ilyen nagyon érdekes furcsa háttérmozgások is. Ezt ott a Mélyvíz pódiumon is lehetett látni. Ketten ültek hátul. Voltak a két tábor résztvevői. Nem tudom hányan látták ezt a Mélyvizet és ketten ültek hátul, mindig két külön kamerával kellett mutatni és ők ott olyan érdekeseket mondtak. Megint nem mondanék neveket. Szóval szerintem itt mindenki sáros kicsit. Valahogy az egész dolog ilyen furcsa. Most úgy értem, hogy a szakma és a politika. Most nem személyekre, és valóban arról szól, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy a köztereink, az építészetünk és egyáltalán ezek a dolgok mit jelentenek és mekkora értékük van. Tehát röviden, ha egy ilyen közös kommünikét kell kiadni, akkor az ezzel leírtakkal egyetértek, az egyoldalú műegyetemi szemléletbeli szűklátókörűség vitathatóságával. Tehát igenis kéne európai módon tudni kezelni az ügyet. Most messzemenően nem úgy van kezelve. Köszönöm szépen.

Ordasi Zsuzsa

Az eddigi Nemzeti Színház történetéről, problémáiról, leállításáról, ideológiai, politikai megoldásokról nagyon sokat lehetne beszélni. De gondoljunk arra, hogy most 2000 van, most ez a helyzet van. Mi továbbra is hangsúlyozom, hogy a kamarának, a szövetségnek, az építész társadalomnak, a színházi szakmának, mindenkinek felelőssége van. Próbáljunk meg innen továbbgondolkodni, hogyha javasolhatom, Magyar Bálint, és utána pedig Schneller István Budapest főépítésze.

Magyar Bálint

Valóban politikusként tudom, hogy mi az, amikor más, vagy én mellébeszélek. Tehát kifejlődik az embernek érzéke erre. De szeretnék beszélni egy kicsit az úgynevezett szakmaizásos mellébeszélésről, amelynek ugyan úgy megvannak a maga kliséi. Az alapvető kliséi az ilyen típusú mellébeszélésnek, hogy hihetetlen szomorúak vagyunk, magyar átok, ez kérem politika, mindenki sáros, elfed más problémákat, ennél sokkal súlyosabbak. A demokráciának az a lényege énszerintem, hogy bizonyos helyzetekben az emberek bizonyos szerepekben vannak és döntési lehetőségekkel rendelkeznek és az adott szerepből adódó válaszokat meg kell adniuk és akkor van mellébeszélés, amikor nem hajlandók szembenézni ezekkel a szerepekkel.

A korábbi kiírással szemben, meg a korábbi hát most a 96-98 közti Nemzeti Színházi történettel szemben ugye eddig az eddigi beszélgetések során két kritika hangzott el. Miért nem volt nemzetközi pályázat? Elismerem, hogy ez egy jogos kérdés, felvethető kérdés. Fölmerült az, hogy adott esetben a terveket miért nem mutattuk be nagyobb közönségnek gyorsabban, nagyobb propagandával? Ez is egy jogos kérdés, felvethető kérdés. De ez a típusú sárosság egészen más típusú sárosság, amely felé egyáltalán most haladunk. Most nem az a kérdés, hogy nemzetközi tervpályázat lesz-e, hanem az, hogy meghívnak-e négy klienst egy A pályázatra, és utána kiválasztanak közülük valakit. Ez egy egészen más típusú kérdés. És az adott szereplőknek, akik éppen most helyzetben vannak, szembe kell nézni ezekkel a kérdésekkel. Én teljesen egyetértek azzal, hogy a Nemzeti Színház tervezése az nem a magyar építész társadalom legfontosabb kérdése. Ezernyi más probléma van a magyar építész társadalomnak. Kérem akkor azokkal különböző helyeken, fórumokon, stb. lehet foglalkozni a különböző erre avatott szervezeteknek, intézményeknek. De most, az építész kamara szembe fog kerülni egy helyzettel, amelyben döntenie kell. És ezt a döntést a mindenki sáros, nagyon szomorúak vagyunk, nemzeti átok, morzsákat összesöpörjük dologgal nem lehet elhárítani magunktól. A kérdés az az, hogy a kamara adott esetben belemegy-e olyan döntési rendszerbe, amelybe bólint-e arra, hogy öt építészt kiválasztanak és azokat meghívják tervezni. Ebben az esetben az építész kamara nem morzsákat söpör, hanem hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan kultúra alakuljon ki a mindenkori hatalom, a pénzzel rendelkező idézőjelbe állami befektetők, a költségvetés és az építész szakma között, ami nem hogy Európához közelebb visz, hanem távolabb visz. A nemzetközi szerződésekhez nem közelebb visz, hanem a kiskertünkben tartja az építészeket akik megtervezhetik majd az állami beruházásokat.

Tehát ez egy kérdés, hogy valóban a szakma szeretne szakma maradni, de néha a politika átrobog rajtuk és akarják, nem akarják, szembe kell nézni ilyen típusú kérdésekkel. És most a kamara nem tud egy szimplán szakmai kérdés mögé elbújni, hiszen nem véletlen amiről beszéltünk, nem véletlenül változtatták meg a törvényeket, hogy teremtsenek egy újfajta játékszabályrendszert és ezen a játékszabály rendszeren belül valóban akár a kamarának, akár az építész szövetségnek igenis van egyfajta felelőssége a törvények adta kereteken belül, illetve bizonyos etikai normák felállításával, hogy erre ad-e egy választ, vagy nem ad választ. Ilyen értelemben a hagyományos mellébeszélés terméke az hogy azt mondjuk, hogy kérem a politika ilyen, minden politika ilyen, mindenki sáros. A politikák között különbség van. Felnőtt emberként különbséget kell tenni, döntéseket kell hozni mindenkinek saját magának és adott esetben azt mondani, igen kérem szépen, nekem az előző Nemzeti Színház építési pályázattal, módszerrel, kiírással ilyen és ilyen problémáim voltak. Fogalmazzák meg világosan, mondják meg, hogy mi mindennek nem felelt meg és fogalmazzák meg, hogy a jelenlegi helyzettel ha van kifogásuk, mi a kifogásuk. A kettő nem ugyanaz. Tetszhet valakinek az egyik, tetszhet valakinek a másik. Én nem azt várom el, hogy valaki azt mondja, hogy az előző jó volt, a másik pedig nem jó volt. Azt várom el bizonyos értelemben és ez hozzátartozik a szakmához, hogy ítélete legyen ezekről a kérdésekről és ne meneküljön el ezek elől a kihívások elől. Sajnos rossz időket élünk abból a szempontból, hogy az építész kamara bele van nyomva egy ilyen politikai kérdésbe. Fel lehet tenni ezt a kérdést, hogy az előző kormányzat alatt mi miért nem állítottunk ilyen választás elé az építész kamarát? Azért, mert más elvek szerint politizáltunk. Nem azok szerint az elvek szerint politizáltunk, hogy hogyan teremtek egy olyan játékszabály rendszert, amelyben előre megmondom, hogy itt a piros, hol a piros alapon, akármelyiket próbálod felfordítani, hogy csak nem jön ki neked az. Kijön, de én viszont tudom melyik az, aki megnyer egy ilyen pályázatot. Azt a pályázatot, amely a győztes pályázat volt, én a hirdetés előtt, mielőtt a zsűri a döntését meghozta, még csak nem is láttam. Nem láttam a pályázatokat sem, semmit. Nem azért, mert nem voltam rá kíváncsi, mert nem szerettem volna megnézni adott esetben, hanem tudtam, hogy a szerepemmel összeegyeztethetetlen az, hogy én elkezdjem bekérni mondjuk a terveket és adott esetben a saját ízlésemet rányomni. Lehet, hogy ez a zsűri egy olyan Nemzeti Színház tervpályázatot választott volna ki, ami adott esetben nem tetszik nekem. Mégis azt ugyan úgy fel kellett volna építeni, mert van egyfajta szabályrendszer, amely azt mondja, hogy ennek kulturált körülmények között így kell eldőlnie. És eközben ez a zsűri miközben az egy hihetetlen nagy szerencse volt, hogy ilyen konszenzussal tudott dönteni, egy nagyon bátor döntést hozott. Mert már elkezdődtek az olyan megjegyzések ugye a zsűri ítélete után, hogy kérem nem magyar, nem a magyar tradícióknak megfelelő épület ez az egész.

Másrészt pedig hát elnézést kérek, a Tamás Gáspár Miklós hülyesége is megjelent a sajtóban. Ugye abszolút liberális álláspont, hogy közli, hogy neki nem tetszik a Nemzeti Színház és ettől el kell határolódni. Ilyen értelemben persze meglehet a magánvéleménye egy tervről, hogy tetszik-e vagy nem, de egy pályázati rendszerben eldőlő kérdést, magát a mechanizmust megváltoztatni ezzel nem lehet, hiszen a politika, és azon belül a politika és egy szakma viszonya az demokratikus mechanizmusok során keresztül köteleződik el egymással. És ilyen értelemben ami most történik, az egészen más, mint amit tettem, illetve ki lehet mutatni adott esetben, ha valaki ki tudja mutatni, hogy mi a hasonlóság, tárgyszerűen állok elébe, bármi ilyennek, de szembe kell nézni és ilyen melankolikus felmosóronggyal összekenni mindent, énszerintem ez csak egy elmenekülés, kimenekülés az alól, hogy igenis saját magunk nézzünk szembe azzal, hogy jó-e ami történik, vagy nem jó ami történik. Lefordítható bizonyos értelemben ilyen egyszerű dolgokra is.

Ordasi Zsuzsa

Az építész szakma hogyan szóljon hozzá? Láthatólag minden�és úgy gondolják, hogy nincs fórum, ahol hozzászólhatnak. Hogyha úgy gondolják, hogy nincs fórum ahol hozzászólhatnak, nincs kiállítás, nincs pályázat? A pályázati anyag maketten nincs kirakva? A tervek nem jelennek meg még a pályázat elbírálása előtt.

Szalai András

Csak egy pillanatra szeretnék, mert az én szótáramból lett idézve egy-két érdekes szakmai mellébeszélésre vonatkozó dolog. Lehet, hogy nem fogalmaztam világosan. Valóban azt gondolom, hogy ez két külön történet. De ezt mondtam is. Ennek ellenére ott voltak olyan lépések és csak erre utaltam, ami nem tette lehetővé, hogy a közvélemény igazán elsajátítsa ezt az ügyet és ez nagyon nagy hiba volt, mert most, amikor vagy annak bizonyul, de ez most nyilván nem összemérhető a két dolog, ez most megint arról szól, hogy jól van csinálják. Nem érdekes. Lehet. Ha így gondolják, csinálják. És itt nem lett bevezetve, hogy ezt hogy kéne úgy csinálni, hogy sokkal inkább elsajátítódjon a történet. És még egy fontos dolog van, amit lehet, hogy nem jól mondtam, hogy igenis többet kellett volna kommunikálni arról, hogy miért fontos nekünk ez az ügy? Mert erről se történt túl sok minden. Kicsit hirtelen jött. De ezt mondom én kívülállóként láttam így, vagy érzem így. És ez is arról szól, hogy ja, akkor jól van. Már eldőlt, sínen van, minden pörög és nem volt igazán mód arra, hogy ez úgy szépen körbe legyen járva. A kamara sem áll a helyzet magaslatán és nem is fog, ezt én úgy gondolom, hogy most nincs erre igazán lehetősége, és erkölcsi értelemben nyilván azok, akik most politikai döntéseket hoznak, meg lobbiznak, ők is elég érdekesen állnak hozzá a kérdéshez. Tehát nem a két ügynek az összemosása az érdekes, bár szerintem az előző menetnek is vannak tanulságai, amiket érdemes levonni.

Schneller István

Nem akartam tulajdonképpen hozzászólni. Meglepő, hogy információt szerettem volna kapni, a mai vitától azt vártam, hogy eljön a kormánybiztos úr és a tervező és hátha többet tudunk meg erről. Én azt gondolom, hogy nem szabad belemenni abba a hibába, ami most folyamatban van, hogy összekeverünk egy általános kérdést, egy teoretikus kérdést. Lehet filozofálni a fiatal építészek szerepén, arról is, hogy a magyar építészek versenyképesek-e a nemzetközi mezőnyben, vagy nem és kiállják-e a próbát vagy nem, de úgy gondoltam, hogy ez a megbeszélés azért jó hogy van, mert hátha a kamara elnökségének és a kamara küldöttgyűlésének egyfajta muníciót ad arra, hogy hogyan tárgyaljon tovább. Tudniillik bármilyen meglepő, jómagam is akkor kapcsolódhattam a folyamatba, amikor a központi tervtanács megtárgyalta Siklós Mária tervét és egyöntetűen elutasította ezt. Tanúsítom, hogy nem volt olyan építész tagja a központi tervtanácsnak, aki ezt a tervet igenelte volna. Vérmérséklettől függően különböző módon utasította el. A második, hogy ezzel tulajdonképpen először sikerült a kormánybiztos urat tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Ez bármilyen furcsa, de így van. Egy év nem volt elegendő arra, hogy engem, vagy mindegy, hogy engem személy szerint, vagy a fővárost, szakmai vonulatát konzultáció céljából megkereste volna. A Nemzeti Színház helyszíne az elmúlt egy év alatt is négyszer változott meg. A tervezett helyszínek ide-oda vándoroltak. A Városliget, a Dózsa György út, a Ganz-telep és végül a Duna part. Azt is meg kell mondanom, hogy énnekem ez ellen a helyszín ellen nincs kifogásom, sőt tetszik. Bármilyen furcsa, és nem azért, vagy nem csak azért, sőt nem elsősorban azért, mert a Nemzeti Színháznak pont most, itt van a jó helye, hanem azért, mert képes megindítani az én reményeim szerint egy olyan városfejlődést, ami 8 éve áll. Az expo, ha úgy tetszik lemondása, vagy sikertelensége óta áll. Én abban reménykedem, hogy egy ilyen gesztus bármilyen furcsa helyzetben is segít. És itt nem arról van szó, hogy a tőkekoncentráció tette ide a Nemzeti Színházat, legalábbis én jóhiszemű vagyok, hanem arról van szó, hogy azért vándorolt a Nemzeti Színház helyszíne az egyik helyszínről a másikra az elmúlt egy évben és ezt világosan ki kell mondani, mert a kormányzat egy olyan helyszínt keresett, ahol a fővárosnak nincs beleszólása. Tudniillik olyan helyszínt keresett, ahol a tulajdonviszonyok tiszták, állami tulajdon és ahol jóváhagyott rendezési terv biztosítja azt, hogy azt időre föl lehet építeni. Hát ez azt hiszem, hogy ez világos az eddig történtekből és véletlenül egy olyan helyszínt találtak, ami jó.

És éppen ezért most helyzet van. Tehát én azt gondolom, hogy nem annak az ideje van, hogy megvitassuk a fiatal építészek szerepét, bár nagyon fontos, hanem annak, hogy ennek a társaságnak, ennek a fiatal építész társaságnak és nem fiatalnak egyaránt, milyenüzenete van a kamara felé, hogy mit képviseljen a küldöttgyűlésen. Tudniillik mikor a tervtanács lezajlott, akkor a Schwajda úr egy tárgyalási javaslatot tett a kamara elnökségének, illetve fordítva és leültek. Engem is meghívtak, én nem vagyok a kamara elnökségének a tagja, tehát jelen voltam. És ott egy olyan elvi megállapodás született, hogy meghívásos tervpályázat kiírására hajlandó ha a kamara korábbi döntését, amely úgy szólt, hogy országos, nyilvános tervpályázattal kell kiválasztani, képes módosítani, ezt a kamara csak akkor képes módosítani, ha a küldöttgyűlés ezt megszavazza. És most arról van szó, hogy az építész szakma és közvélemény mit választ? Milyen üzenettel engedi el a kamara elnökségét, vagy a kamara küldöttgyűlését? Vajon a konfrontációt kell-e választani, vagy a kompromisszumot. Ha a kamara kimondja azt, hogy nem változtat azon a döntésén, hogy országos, nyilvános pályázat van, akkor nyilvánvaló, hogy a konfrontációt választja, mert akkor kormánybiztos meg fogja kísérelni a jogi eszközök adta lehetőségeken belül, amelyet persze eléggé szégyenletes módon megváltoztattak, keresztülvinni az akaratát, illetve megépíteni, mert a cél és azért azt vegyük észre, hogy a színházi szakma egy jelentős része, legalábbis aki a központi tervtanácson ott volt, az színházat akar. Ez egy nagyon furcsa dolog. Elmondták, nem igazán, másodlagos kérdés nekik, hogy az épület pontosan milyen. Szeretnének már végre színházat. Tehát az a kérdés, hogy mi a taktikusabb és amit Magyar Bálint is kérdezett, én itt egy kicsit vitatkoznék vele. Az a taktikusabb, hogyha konfrontál az építész kamara, vagy pedig megkeres egy olyan biztosítékokkal körbetűzdelt kompromisszumot, amely adott esetben egy meghívásos tervpályázattól pozitívabb eredményt vár. És én azt várok pozitívabb eredményt, mert ez az épület valószínűleg szégyene lenne Budapestnek. Tehát a szakmának is, a színházi szakmának is és az építészetnek is. Én nem szeretném azon az áron bebizonyítani, hogy a kormánybiztos rosszul döntött és az építész rossz volt, hogy tíz év, száz év múlva is egy csúnya, vagy rossz színház fog a Duna-parton állni. Hanem azt gondolom, hogy meg kell próbálni a kamarának egy olyan feltételrendszerekkel, amiben persze lehet hogy most naiv, optimista vagyok, teletűzdelt állásfoglalást tenni, hogy milyen feltételekkel hajlandó, vagy nem hajlandó, én nem is a saját véleményemre vagyok kíváncsi, én a teremben ülők véleményére vagyok kíváncsi a tekintetben, hogy ők mit ajánlanak a kamarának? A konfrontációt, vagy a kompromisszumot. A kompromisszum esetleg azt eredményezheti, hogy egy városrész felépítésével, egy környezetének legalábbis megfelelő nem szégyellendő épület, vagy építészeti, vagy városépítészet együttes születik. A konfrontáció persze azt eredményezheti, hogy két eredménye lehet. Vagy megépül erőből, vagy valamilyen okból nem épül meg. Tehát én azt gondolom, hogy igazából ara lennék kíváncsi, hogy az itt jelenlévők milyen üzenettel engednék el a kamara elnökségét tárgyalni?

Ordasi Zsuzsa

Köszönöm. Schneller István mondandójához gondolom mindenkinek van hozzászólni valója. De előtte még megígértem és átadnám a szót az úrnak, aki már régóta jelentkezik.

Ligeti Béla

Kedves jelenlévők és ezen belül is a szépreményű ifjúság. Amit ti hallottatok, az magasan nem a Nemzeti Színházról szólt. Az szólt minden irányú politikai tevékenységnek, mindenki addig magyarázata a bizonyítványát, ameddig az ő területe ért és mindenki abban a pillanatban, amikor a lehetetlensége bebizonyosodott, arról a véleményről kezd hangot adni, hogy tulajdonképpen nem is kell Nemzeti Színház. Ha kell színház, nem kell nemzeti, nem föltétlen, nem szeretnénk, mert mi is az, hogy nemzeti? Hát kérem szépen, ez a téma, hogy Nemzeti Színház egyetlen egy dologról szól. Ez nem a Nemzeti Színház, ez a magyar Nemzeti Színházat, mégpedig az új magyar Nemzeti Színház. Ezt szótanilag érdemes ezt a négy szót egymás után elemezni. Valójában az újról nem kell mit mondani. A magyarról igenis kell mondani, mert Magyarországon a Nemzeti Színház meg nem valósulása egy negatív kórképet mutat oly mértékben, hogy az önbecsületünk lényeges csorbákat szenved. Ahhoz, hogy mi egy új Nemzeti Színházat tudjunk csinálni, ahhoz az a nagy elhatározás szükséges, hogy mi bebizonyítsuk a világnak, hogy bármilyen kicsi kis ország vagyunk, képesek vagyunk legalább egy Nemzeti Színháznyi épületet teremteni. Hogy ezt mi módon valósítjuk meg. Hát úgy kéne megvalósítani, hogy a politikai felhangok, amelyek teljesen egyértelműen követhetőek a jelenlegi zsűri felállásától kezdve más reakciókig. Én tisztelem, becsülöm mindenkinek az elvi szempontjait, azonban etikai hiányosságokról mint ahogy itt utalt az egyik kollegánk rá, igenis lehet beszélni az előző pályázatok során is. Az, hogy egy etikátlanság után egy új rezsim elképzelhetően nem annyira etikus pályázatot nem tudott minősíteni, de módosítja a pályázatok kritériumát, ez mindenesetre nem igazán kívánatos. Az volna a jó, ha minden pályázat azonos feltételek között valósulna meg. Ez azonban senkit nem érdekel, mert mindenkit érdekel az, hogy ameddig ő le nem köszön, addig megvalósuljon valami. Hát ez utána már nem érdekes, mert hiszen nem az én seprűmmel seperünk. Nos, hát én azt mondom, hogy addig várja az ifjúság, hogy az igazi Nemzeti Színházat kiírják amikor már egy olyan egység alakul ki, amely mindenféle politikai felhang nélkül való. Köszönöm szépen.

Köszönöm. Nem mondtam, hogy Ligeti Béla a hozzászóló, aki az 1989-es pályázatot nyerte meg.

Szegő György

Különféle mellébeszélések zajlanak és nem egyformán lehet ezeket nem kedvelni, de mellébeszélésekről van szó. Elsősorban Reischl Gábornak azt a véleményét nagyon nehéz szívvel hallgattam, ami arról szólt, az erősebb kutyának milyen a nemi élete. Ezt lehet filozofikusan, magánemberként így szemlélni, de ha valaki betölt egy olyan tisztséget, szakmai tisztséget amit te Gábor betöltesz, akkor ilyen nincs. Vannak játékszabályok. Igazat kell adnom magyar Bálintnak, hogy az előző felállásban a Nemzeti Színház körüli felállásban a dolgok fair-ül zajlottak. Részese voltam ennek a folyamatnak, nem mint építész-kritikus, hanem mint színházi szakember végigkövettem az előkészítő és a zsűri döntéshozó folyamatát. Kifogástalan volt az egész, semmilyen presszió nem érkezett sehonnan. Úgy gondolom, hogy egy ilyen légkörben helye van annak a megközelítésnek, hogy játsszunk fair-ül. Az a modell amit elmondtál a vesztes-vesztes és a nyertes-nyertes modell úgyis megnevezhető, mint egy laisser-faire játék. Ez azonban most, amit most tapasztalunk, nem laisser-faire játék, a partner nem ezt játssza. Akkor így viselkedni, így játszani eleve egy vesztes-vesztes helyzethez vezet. Abban lehet mellébeszélni, lehet azt mondani, hogy az ország központja Nada. Lehet azt mondani, hogy Európa központja, csonka Európa központja Csepel. Mindenfélét lehet mondani. Azt is lehet mondani, ami valóban nem mellékes kérdés, hogy a városfejlődés szempontjából ez egy jobb helyszín, mint a városközpont volt. Úgy gondolom ezek különböző szintű mellébeszélések. Azt is lehet mondani, hogy nem volt minden maximálisan a zsűri döntése után az előző pályázatnál, hogy nem jó ütemben voltak a bemutatók, hogy egy kis késleltetés volt és ebből - a sakkban úgy mondják, hogy tempóvesztés keletkezett. Ennek tulajdonképpen ma nem csak az építész szakma, nem csak a színházi szakma, amit én ott képviseltem issza a levét, hanem a magyar közönség. Azok az emberek, akik az adójukon ezt az intézményt valóban ötven, száz évig el kell hogy tartsák. Nem mindegy, hogy mi fog épülni. A magyar Építész Kamara, vagy bármilyen hivatalos építész szervezet nem tehet mást, mint csak a legszigorúbb etikai döntést hozhatja. Nem lehet mellébeszélni, csak azt lehet mondani, ezek a szabályok vannak, így működik a demokratikus döntéshozatal, ezt és ezt tudjuk erre válaszolni. Akkor is, hogyha személy szerint a változásban, a döntésben megmutatkozó személyek valamilyen módon ettől veszteséget várnak, vagy elszenvednek. Akkor is ezt kell mondani. Nincs más. Köszönöm szépen.

Bartók Miklós

A kamara egyszerű küldött tagja, akinek hétfőn részt kell venni a rendkívüli közgyűlésen. Csodálom, hogy erről nem eset szó. Ez nem egy ilyen távoli köd, hanem ez egy hétnél rövidebb időn belül sorra kerül ez a döntés. Na most a kérdés amit Schneller kollegám próbált kiélezni és a lényegét visszahozni a beszélgetésbe, pillanatnyilag egyetlen kérdés. Az az épület épül meg amit ő és néhányan láttak, minősíttek, milyennek tartották. Azt hiszem mindnyájan láttuk a makett fotóját, vagy annál valamivel többet a sajtóban, vagy pedig egy pályázat útján hát minden bizonnyal remélhetően ennél nívósabb terv. Tehát alapvetően pillanatnyilag ez egy kérdés, mert ez közvetlenül a szakmát érinti. föl lehet tenni a kérdést úgy, hogy mi jobb. Egy meghívásos pályázat, vagy egy országos? Hát természetesen ha minden körülménytől eltekintünk, az országos talán nagyobb esélyt ad arra, hogy többen vesznek részt, nívósabb terv kerül be. Mi jobb, egy nemzetközi pályázat, vagy egy országos? Természetesen a választ nem kell hosszan taglalni az esélyek szempontjából világos a kérdés. De van azért a dolognak egy másik oldala is, hogy kamara a saját erejét felmérve valóban most valamiféle reális kompromisszumért száll csatába, vagy pedig kitűzi maga elé a célt, ami sterilen, egyértelműen kitűzhető és vagy ezt eléri, vagy pedig hátat fordít az ügynek. Nemrég egy politikus tette azt a hasonlatot, hogy a magyar katona egy szuronnyal többet ért, mint az amerikaik egész nukleáris arzenállal. Építész is mondhatja, hogy a ceruzájával, vagy esetleg a komputerével szembeszállhat az egész jelen pillanatban egy támaszt képező hatalommal, de azért érdemes mégis megnézni, hogy hol van a realitás határa. Még annyit hozzá kellene tenni, ami a történeti eseményekben csodálom, hogy szó nem esett, hogy azért ez a bizonyos ominózus utolsó pályázat ez nem előzmények nélküli volt. Ez tulajdonképpen egy folyamatnak a harmadik lépcsője volt. Először volt egy helykijelölési pályázat, ahol tulajdonképpen színház koncepciónak a tervét is le kellett tenni egy szabadon választott helyszínre. Nem tudom mennyi, de több tucat helyszínre tettek javaslatot. Ezt követte éppen ebből kiindulva az a pályázat, ami már két helyszínre szólt és végül volt ez a bizonyos ominózus pályázat. Bizonyára utána is lehet nézni, nagyjából a kör, akik ezen részt vettek, azok óriási százalékban valószínűleg lefedték mindhárom pályázatot. Ezt azért kellett elmondanom, mert magamnak is ugye gondolkodnom kellett azon, hogy ezen a hétfői napon mi legyen az álláspontom. Gondolkodtam, meg is írtam az elnökségnek, ma is tartom a javaslatom. Valamiféle kompromisszumra mindenféleképpen törekedni kell, ha a realitások mezején akarunk valamilyen célt elérni és úgy gondolom, hogy a meghívásos pályázatnak három alapvető kritériuma lehetne, ami elfogadható. Az első, hogy azokat hívják meg és kizárólag azokat, de azokat mindnyájan, akik az előző pályázaton díjat, vagy megvételt nyertek.

Azt hiszem elég sok érvet fel lehet emellett hozni, hogyha bárki elgondolkodik, valószínűleg ennek az indokoltsága nagyon sok szempontból alátámasztható. Részben azért is, mert a felkészültségük azért meglehetősen bizonyított, tehát az esély is arra, hogy ebből a körből megfelelő terv születik. Hozzá kell azonban még azt is tennem, hogy megint a realitásokból kiindulva, erről se esett szó. Az a 71 ember, aki az előző pályázatot beadta, az óriási munkán kívül igen nagy anyagi áldozatot is vállalt. Azt hiszem, hogy több százezer forintos pénzkiadásba kerültek ezek a pályázatok, hogyha egyáltalán a befektetett, igen nagy és komplex team munkáját nem is számítjuk. Nem biztos, hogy még egyszer egy ilyen országos pályázaton egyszerűen a mai építész szakma mai helyzetében ilyen vállalkozásra minden jó szándéka mellett is képes lenne. Ebből következik, hogy a meghívásos pályázat az azt jelenti, hogy a program szerint beadott tervek megfelelő költségtérítésben részesülnek. Tehát ezt finanszírozni kellene és ezen a kamarának azt hiszem mindenképpen meg kellene magát kötni. Azonkívül a díjaknak is olyan szintűeknek is kellene lenni, ami ilyen feladathoz méltó. Megjegyzem, hogy a nemzetközi pályázat természetesen ahogy az elején mondtam, ha a körülményeket nem nézzük, mindenképpen jobb akár az országosnál, vagy még inkább a meghívásosnál. De azért az is hozzátartozik, hogy a nemzetközi pályázatot az UIA szabályai szerint kell kiírni a Nemzetközi Építész Szövetség szabályai szerint, aminek számos olyan kritériuma van, amit nem olyan könnyű teljesíteni, különösen mai feltételek között. Nem beszélve az anyagi kritériumokról sem, mert ha valaki kicsit figyelemmel kísér nemzetközi pályázatot milyen díjakat tűznek ki, hát ezek bizony nem hasonlíthatók semmiben sem a magyarhoz. Valószínűleg a magyar lehetőségeket sem. Tehát ezért sem lehet reális célként kitűzni a Nemzeti Színházat. Van egy másik kérdés az eddigiekből és erről sem esett szó, én is csak sajtóból vagyok valamennyire tájékozott, de az ember már eléggé hozzászokott a sorok, vagy a szavak közötti olvasáshoz, vagy meghalláshoz is. Valami olyasmi is kitűnt a legutóbbi egyeztetésekből, mintha valami olyan pályázatról lenne szó, ami az eddigi terv alapján egy szebb épületet produkál. Magyarul nem egy szakszerű épületre kiírt pályázatról, hanem tulajdonképpen valamiféle homlokzatoknak a tervezéséről. Azt hiszem, hogy a kamara ebbe nem mehet bele. Tehát csak az egész épületre szakszerűen kiírt pályázatról lehet szó. Ez lenne a második kritérium. És a harmadik, hogy úgy gondolom, ha a zsűri olyan emberekből áll, akiket a nemzetközi építész szakma is megerősít, akkor az elbírálás korrektsége vitathatatlanná válna. Tehát ha már nem lehet valóban a reális körülmények miatt nemzetközi pályázatot kiírni, ahhoz ragaszkodni kellene, hogy a zsűriben megfelelő színvonalú nemzetközi szaktekintélyek is vegyenek részt. Én úgy gondolom, hogy ezeket a kritériumokat egyrészt ki lehet tűzni, a másik pedig, nagyon nehéz volna valóban az itt célt tekintő szemlélet bizonyításaképpen alapvetően vitatni. Tehát úgy gondolom, ha a kompromisszumokat keressük és pillanatnyilag az építész kamarának mindenképpen kell valamilyen kompromisszumot keresni, akkor valahol körülbelül ezekben a keretekben kell ezt megtalálni.

Ordasi Zsuzsa

Azt gondolom, hogy ez a meggondoltság, visszafogottság, kompromisszum keresésre való törekvés ez azokra a fiatalokra, akik most járnak az egyetemre, vagy frissen végeztek, nem nagyon elfogadható, hiszen ők már abban az időszakban szeretnének és abban a Magyarországban dolgozni, amely Magyarország az Európai Unióhoz fog tartozni.

Balázs Mihály

Először is elnézést kérek azoktól, akik szerették volna a véleményemet korábban is hallani. A hosszú hallgatásnak az volt az oka részemről, hogy semmi nem jutott eszembe, hanem tépelődtem itt magamban és az első másfél órában nem is nagyon értettem, hogy miről van szó. Ez bizonyára az én hibám. Én sok jegyzetet készítettem itt magamnak és ezekről az első mindjárt az, hogy azt hiszem hogy számomra, de talán sokunk számára az építészet az nem formai, hanem etikai probléma. Ezt én legalábbis a magam részéről szeretném leszögezni. Számomra ez nagyon fontos. Nagyon fontos az is, hogy az építészeti gyakorlás, gyakorlat szorosan hogy úgy mondjam megbízó függő és itt kimondtam a kulcsszót, aminek szinonimáit persze sorolhatnám. Mindenképpen egy bizalmi kérdés. Az tehát, hogy egy-egy építész egy megszólítással hogyan válaszol, az tehát etikai kérdés és ennek a bizalmi viszonynak a meglétéről, vagy kialakításának szándékáról, vagy az ellenkezőjéről szólhat. Én úgy érzem, hogy ebben a pillanatban nincs meg az a közös bizalmi légkör az építtető és az építész között, legyen ez akár az állam, akár egy magánszemély aki őt képviseli, vagy legyen akár egy magánépítész, aki indul egy pályázaton, vagy az építész szakma, ez teljesen mindegy, nincs meg közöttük az a bizalmi viszony, ami egy igazán meghitt, szeretet, szerethető épület megszületéséhez elengedhetetlenül szükséges. Kimondtam még egy szót, azt hiszem meg kéne ismételni, a közös hit hiányzik. A Nemzeti Színház ha megépül nem attól lesz nemzeti, hogy magyar, vagy norvég építész tervezte, nem is attól hogy milyen az ő formája, hogy van rajta valamiféle nemzeti sajátosság a homlokzatán ilyen, vagy olyan népi motívumok, vagy nincs, hanem azt hiszem attól lehet nemzeti, hogy ezt a nemzet közösen, közös hittel akarja szeretni, a rajongásig szeretni. Azok a példák amik elhangzottak Lánchíd és Nyugati pályaudvar, ezek közül talán a Lánchíd nagyobb szimbolikával bír, erősebb jelentéssel bír. Ezek azt mutatják, hogy az itt lakó emberek képesek befogadni nem itt lakó emberek gondolatait is. Lehet, hogy erre időre van szükség, de hát bízhatnánk abban, hogy egy akár nemzetközi pályázaton, akár külföldi építészként elnyert és végigcsinált, megépített Nemzeti Színház is szerethetővé válna a mai fiatalok, esetleg a későbbi generációk számára. Többet én nem szeretnék mondani. A tépelődéseim tovább folytatódnak. Szeretném nagyon, hogyha a megbízó és a megbízott egyetértésre jutnának ebben a kérdésben és tényleg egy bizalmi viszonyban tudnának dolgozni a Nemzeti Színház ügyén. Köszönöm szépen.

Szemerey Samu

Még az előző fölvetésre szeretnék egy kicsit reagálni, tehát hogy a fiatalabb építész generációk számára kevésbé, vagy egyáltalán nem elfogadható egy esetleges kompromisszum megkötése, ami a kamara, vagy a felelős szakmai testület részéről történik. Azt hiszem, hogy ezzel maximálisan egyetértek és még annyit tennék ehhez hozzá, hogy ennek okai is vannak, nem csupán a fiatalságból származó türelmetlenség meg ezek a dolgok, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy gyakorlatilag mióta egyetemre jár ez a generáció, mióta elvégezte az egyetemet, mindenütt a közéletben is arról van szó - hogy szerintem egyébként baromira elhibázott kifejezés, hogy Európába tartunk - hogy az Európai Unió felé és az európai normák felé tart a kultúra, a közélet, a politikai gondolkodás és egyáltalán az államnak a berendezkedése. úgy érzem, hogyha egy ilyen jelentős kérdésben kompromisszumot köt a kamara, és mondjuk ezt nevezzük úgy, hogy visszalép, semmiféle biztosíték és garancia nem lesz arra, hogy egy következő esetben nem fogja ugyanezt tenni. Tehát most a UIA szabályainak való megfeleléssel kapcsolatban annyit tudok mondani, hogyha most azt mondjuk, hogy most erre képtelenek vagyunk hogy ezt megtegyük, hogy a Nemzetközi Építész Szövetség szabályainak megfelelően pályázatot írjunk ki, akkor semmiféle garanciát nem látok arra, hogy egy következő pályázatnál nem fogják ugyanezt mondani. Szóval én nem érzem azt, hogy bármikor is egy olyan erős szándék lenne a kamarában, vagy legyen ez megbízó, vagy akármelyik felelős testületben, hogy ezt a lépést ha most nem, akkor holnap megtegye. Ezért érezzük azt feltétlenül szükségesnek, hogy a lehető legkevesebb, vagy egyáltalán semmiféle kompromisszummal vigyék végig ezt az ügyet, mert semmiféle garanciát nem látunk arra, hogy amennyiben most kompromisszum születik, akkor a következő esetben nem fog ugyan így kompromisszum születni.

Ordasi Zsuzsa

Hogyha most abba beleegyezünk, hogy akárhol, tehát a legutóbbi kiválasztott helyszínen feléül egy színház, ami kompromisszumok árán mégis csak elfogadhatónak minősül, ez tovább alakítja az esztétikai környezetünket. Itt sok mindenre kell gondolni. Arra is kell gondolni, hogy ezek a fiatalok milyen esztétikai környezetben fognak felnőni? Mit visznek tovább? Mi jelent számukra példát? Mi az, amit eddig esztétikai örökségül kaptak a háború előtti időszak és a háború utáni időszakban és mi az, amit 2000-ben produkálunk, mit nagyon-nagyon fontos, tudjuk hogy nemzeti értékekkel, szimbolikus értékkel bíró épület?

Reischl Gábor

Azért kértem szót, mert én jeleztem, hogy fél 6-kor el kell mennem és nagyon fontos egy-két dolgot állapítsunk meg. A kamara az építészek közössége. Tehát amikor kamaráról beszélünk, az az építészek közössége. Említette azt hiszem Schneller úr � és ez nagyon fontos � lesz ugye küldöttgyűlés, össze van hívva január 24-én, hétfőn � mindenki jegyezze meg aki ott akar lenni � 10 óra a Műszaki Egyetem, tehát a mi otthonunk dísztermében. A téma ez, amiről most beszélünk. Ez a közösség - nem az elnökség � véleményt nyilvánít. Itt voltak hozzászólások, hogy így, vagy úgy, tehát kompromisszum és így tovább. Ezek az objektív dolgok. A küldöttgyűlés hozta az előző határozatot, ami az első pontban az volt, hogy a kamara elnökségét köti a durván egy évvel ezelőtti küldöttgyűlés határozata. Most ugyanannak a küldöttgyűlést össze kell hívni. És mindez ugye decemberben, a két ünnep között, ez majdnem hogy csoda hogy sikerült erre az időpontra küldöttgyűlést összehívni. Aztán kérdés, hogy ez a küldöttgyűlés ugye mennyien jönnek el, és így tovább. A mellébeszélésről annyit, hogy nézőpont kérdése. Számomra az építészetben az én számomra, ezt vallom és itt a Bercsényiben nagyon sokszor szinte csak erről adtam elő, a kommunikáció kérdése a legfontosabb. Az építész tud-e a mindenkori környezetében megrendelővel és így tovább, kommunikálni. Tehát amikor itt ez a tőkekoncentráció szó volt, akkor az, hogy tudunk-e velük kommunikálni, vagy úgymond ledarálnak minket. Megtanulunk-e kommunikálni, hogyan. Gondolhattok itt sok mindenre. Ez számomra a legfontosabb, hogy megtanuljunk kommunikálni és meg tudjuk ezeket a lehetőségeket a kommunikáció révén meg tudjuk fogni. Legyen az fiatal, középkorú, vagy idősebb építész.

Ordasi Zsuzsa

Azt mondta, hogy kommunikálni kell megtanulni. Nagyon örvendetes, hogy itt a nagyszámú részvétel ezen a vitán és nem csak építészek vannak itt, nem csak politikusok vannak itt, vannak színházi szakemberek is. Úgyhogy meg is adnám a szót Belitska-Scholtz Hedvignek, a Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti tára a vezetőjének.

Belitska-Scholtz Hedvig

Tulajdonképpen egyetlen egyet szeretnék mondani, hogy még évekkel, évtizedekkel ezelőtt sokat foglalkoztam a Széchenyinek 1832-ben írt Magyar Játékszínről írt röpiratával és ha lehet azt mondani mind a levéltári tervanyag, mind egyéb források alapján foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Azt szeretném leszögezni, hogy én azt hiszem, hogy az 1830-as évektől máig tartó Nemzeti Színházi hogy úgy mondjam tragédia sorozatnak a gyökerei abba a változatban voltak elásva, amikor nem került a Duna-parton megépítésre a Széchenyi által tervezett Magyar Játékszín. Ezt lehet sokféle módon magyarázni. Mindenképpen azt hiszem, hogy óriási felelősséget vállal magára a szakma, az építész, a színházi szakma egyaránt. Talán beleértve a közönséget is, akkor, amikor valahogyan nem próbálja talán még egyszer mind a két változatot végiggondolni. Lehet, hogy ez nevetségesnek, vagy idealistának tűnik, hogy egy ilyen kérdésfelvetést teszek, de azt hiszem, hogy elég nagy horderejű ez a dolog, hogy talán mégis el lehetne újból kezdeni gondolkodni az egész kérdéskörről, számba véve az összes lehetőséget. Köszönöm szépen.

Ordasi Zsuzsa

Ha a vita után egy kommünikét kellene kiadni azt gondolom, hogy igen erős kifejezéseket kellene használnunk. Tehát azt gondolom, hogy ilyenek szerepelnének ebben a kommünikében itt a vita alapján, a hozzászólások alapján, hogy kompromisszumkészség az minimálisra csökkentve, az európai normáknak való megfelelést szem előtt tartva nyilvános pályázat, lehetőleg nemzetközi pályázat, semmiféle megkötöttség sem a magyarok, sem korban, sem nemzetiség tekintetében. Esztétikai szempontok érvényesüljenek, jó helyre kerüljön a színház. Hallottuk, hogy egy olyan terület, ami nem a belvárosban van, mai helyzetet figyelembe véve és az új helyszín kijelölését ismerve tudjuk, hogy ez a jövőben és erre már volt példa, ott a Vígszínház épülete, ami olyan helyre épült, ahol addig csak kis házak voltak, lehetővé teszi azt, hogy a városrész, a városnegyed fejlődjön, hiszen húzóerőként szerepel, ugyanakkor egy urbanisztikai tervvel is, előzetes urbanisztikai tervvel sem ártana kezdeni a pályázaton való szereplést, a pályázati kiírásban ilyennek is szerepelni kellene. Én nagyon köszönöm mindenkinek a részvételt, köszönöm a hozzászólásokat. Nagyon sok értékes gondolat felmerült. Mielőtt hazamennénk, még átadnám a szót a leendő építészeknek, inkább ők foglalják össze a tanulságokat.

Szemerey Samu

Sokat hozzátenni az előbbiekhez már nem tudok, mert itt az összefoglalásban megtörtént. Én nagyon szeretném én is megköszönni én is a résztvevőknek, hogy eljöttek ide, illetve a közönségnek, hogy végighallgatta ezt a beszélgetést és hozzászólt. Maximálisan egyetértek Reischl Gáborral abban, hogy az építészeknek alapvetően kommunikálni kell megtanulni, de azt hiszem, hogy miránk vonatkoztatva, hogy a mi üzenetünk a kamarai küldöttgyűlésnek ha lehet ilyet mondani, akkor talán csak annyi, hogy a kommunikációba a nem is beletartozik. Köszönjük szépen.

A Bercsényi Építész Szakkollégium képviseletében a vitát szervezte Somlai-Fischer Szabolcs, Nagy Péter Sándor és Szemerey Samu

e-mail: b2830/kukac/hotmail.com