Okos mérnökség nélkül nincs építészet

Az elmúlt napok-hetek írásait, véleményeit olvasva, kijelenthető, hogy a szakma a jelenlegi helyzetét nem tarthatja elfogadhatónak. Meggyőződésem, hogy a változtatás egyik leghatékonyabb eszköze a társadalmi hasznosság bemutatása, igazolása. Ennek egyik első lépése a tervezett házak „mérnöki okosságának" mérhetővé tétele. Ez szerintem a mérnökök és az építészek közös feladata, ami más tervezői magatartást, más kommunikációt igényel mind egymás közt, mind a társadalom felé.
Huszti István írása

Régi szerkezettervezés jegyzetem bevezetőjében a következő idézet áll:

„A mérnökség az a hivatás ill. mesterség, amely a matematika és a természettudományok ismeretét, a tapasztalat és a gyakorlat tanulmányozását alkalmazza annak megítélésére, hogy milyen módon fejlessze, ill. válassza meg azt az utat, amely a anyagainak és erőinek optimális, gazdaságos – a környezeti hatásokat is mérlegelő – kihasználásához vezet a társadalom fejlődésének javára" (Palotás)

Én ezt az idézetet az építészet meghatározására saját részemre átírtam az alábbi módon.

„Az építészet az a hivatás ill. mesterség, amely a matematika, a természettudományok és a művészetek ismeretét, a tapasztalat és a gyakorlat tanulmányozását alkalmazza annak megítélésére, hogy milyen módon fejlessze, ill. válassza meg azt az utat, amely épített környezetünk optimális, gazdaságos – a környezeti hatásokat is mérlegelő – létrehozásához vezet a társadalom fejlődésének javára"

Tudom, az építészetnek több eltérő megfogalmazása van, de nekem ez teljes, viszont nem azért hoztam fel, hogy e teljességről beszéljek. Ami szerintem igazán fontos az az, hogy az eredeti megfogalmazás a mérnök és az építész társadalmi szerepkörét meghatározza. Ennek a szerepkörnek két fő jellemzője van.

1. A mérnöknek és az építésznek nem az a feladata, hogy a megadott társadalmi igényeknek megfelelően végrehajtson egy feladatot, hanem hogy munkájával kijelölje azt az utat, ami a társadalom fejlődését szolgálja. Ez teljes jogú partneri viszony a társadalom többi tagjával, ami felelőséggel és jogokkal jár. A mérnök és az építész felelőssége – a minél magasabb szakmai szintre való törekvésen kívül – saját társadalmi jövőképének megfogalmazása, ennek kinyilvánítása és képviselése. Az ezzel járó jog pedig nem csak a kinyilvánítás, hanem a képviselés a döntéshozatalban. Ez a képviselet a szakmai szervezeteken (kamara) keresztül valósulhat meg úgy, hogy ezek a szervezetek a szakma működését meghatározó döntésekben teljes jogú partnerként vegyenek részt. A szakmai kamara megkerülésével ne lehessen szakmát érintő szabályt alkotni – pl. OTSZ. Ezen szempontokból vizsgálva a jelenlegi helyzetet, megállapítható, hogy szakmai felépítményrendszerünk nem demokratikus. Nem elfogadható ennek a helyzetnek a fenntartása, elsősorban azért, mert társadalmilag káros, ugyanis a mérnököt és az építészt pont abban korlátozza, hogy a társadalom fejlődésének helyes útjának fejlesztésében részt vegyen.

2. A mérnöknek és az építésznek feladata a megoldás optimalizálása. De nem csak feladata, hanem érdeke is. Többek között azért, mert ezzel tudja a társadalom felé bizonyítani hasznosságát. A társadalom nem-szakmai szereplőitől nem várható el, hogy a hasznosságot saját maga felismerjék, az optimumot mérhetővé kell tenni és azt közérthetően be kell tudni mutatni. A megrendelő, építtető teljesen jogosan elvárhatja – és el is várja ! -, hogy a háza „okos" legyen. Érdekli pl. fajlagosan mennyi a beton, az acélfelhasználás, mennyi a hőszigetelés megtérülési ideje, az építés hogyan organizálható stb. Nem elég egy tervnél kijelenteni, hogy az a vonatkozó előírásoknak megfelel, mert szabályaink sajnos nem arra irányulnak, hogy optimális megoldások szülessenek, sőt néha akadályozzák azt. Az optimum mérhetősége a szabályok valós kritikai alapjául szolgálhat.
   Fontos a mérhetőség abból a szempontból is, hogy az egyes terveket azonos mércével lehessen megítélni. Nem azonos értékű az a terv, ami megfelel minden szempontból, de pl. bizonyíthatóan 20%-kal több beton van benne, mint a szükséges, azzal, amelyik ezt mérhetően bemutatja. Hogyan álljunk ki az általunk jogosnak vélt tervezési díjak mellett, ha azok társadalmi hasznosságát nem igazoljuk? Hogyan lehet egymással tisztességesen – nem áralkuval – versenyezni? Lehetne még számos kérdést feltenni, de nem célom most a részletekbe belemenni.

Az elmúlt napok-hetek írásait, véleményeit olvasva, kijelenthető, hogy a szakma a jelenlegi helyzetét nem tarthatja elfogadhatónak. Meggyőződésem, hogy a változtatás egyik leghatékonyabb eszköze a társadalmi hasznosság bemutatása, igazolása. Ennek egyik első lépése a tervezett házak „mérnöki okosságának" mérhetővé tétele. Ez szerintem a mérnökök és az építészek közös feladata, ami más tervezői magatartást, más kommunikációt igényel mind egymás közt, mind a társadalom felé. Különös felelősség hárul ebben az építészre, aki a dolog természeténél fogva ennek a folyamatnak a szervezője, neki kell koordinálni, neki kell a kérdéseket megfogalmazni. Elfogadva azt, hogy az építészet létrejöttének szükséges feltétele a mű okossága, akkor azt is el kell fogadni, hogy „okos mérnökség nélkül nincs építészet".

Huszti István
építész

Budapest, 2008. november 23.