Old is Gold?

A téma nem új: Budapest a fejünk felett is gyarapszik. Ennek van jó és rossz oldala, lehet szép is, csúnya is, lehet látható és láthatatlan. A ráépítések viszont  már kezdenek a fejünkre nőni, ha olyan szintű műemlékek esetében is hagyjuk a bővítést, mint például a Párisi Udvar.

 

A Szabadság téren a ráépítések két tanulságos példája is áll egymással szemben. Az egyik a Reimholz Péter és Nagy Péter tervezte Iberostar Grand Hotel, a másik pedig az Archikon ravasz megoldása a Szabadság tér 14. szám alatti Dungyerszky-palota tetőterében. Milyen szabályozások érvényesek a felfelé terjeszkedést illetően, ha egy kerületen belül, sőt, egy tér két oldalán teljesen különböző megoldások tudtak születni?

 

A terveket a helyi építési szabályzat kontrollálhatja, de úgy tűnik, a belső kerületek egyre nyitottabbak a különböző megoldásokra. A műemlékekre elviekben szigorúbb követelmények vonatkoznának, mégsem tűnik úgy, hogy kialakult volna valamiféle szakmai diskurzus a továbbépítések kivitelezési és esztétikai megnyilvánulásairól. 

 

Bécs műemlékein már az 1990-es évektől épültek hasonló architektúrák. A város vezetése csak a magasságot szabályozta, és a stílusnak nem kellett idomulnia az eredeti épülethez. Új kalapok nálunk is régóta születnek, az ingatlanpiac rohamos fellendülésével viszont most elbillenni látszik az ”egyensúly”.

 

A belvárosi fejlesztőknek általában két típusa van: az egyik akadályt lát egy régi épületben és lebontja azt, hogy a helyére silányabb minőségű, de több lakást tartalmazó épületet húzhasson fel. A másik viszont lát lehetőséget a régi épületek ingatlanfejlesztésében melyet - az átlag marketing szövegeket idézve - ”a belvárosi historizáló stílussal együtt a modern kor elvárásaival tud majd ötvözni”.

 

Az alku kézenfekvő: ha a tulajdonos nem tudja önerőből vállalni a műemléki felújítást, akkor a vállalkozó rápítés fejében rendbehozza az épületet. Gazdasági szükségszerűségnek tűnik a dolog, de mettől a ponttól nevezhetjük a dolgot ingatlanspekulációnak?

 

A Horizon Development honlapján felbukkanó Báthory és Hold utcai szálloda tervváltozása jól prezentálja a formai dilemmákat. Az egyik verzió egy többszintes megoldás volt, mely önálló architektúraként különült el a régi ház tetején. Az új terv most igyekszik elbújni egy tetőidom forma mögé. Változás történt egy kevésbé radikális irányba, ami mondjuk a Paulay utcai építkezésekről, vagy a tervezett Klauzál utcai megoldásról nem mondhatóak el. Pedig utóbbi esetében is egy régi ráépítést helyettesítenek majd, igaz,  jóval izgalmasabb megoldás kerül a helyére.

 

Hogyan juthatott el ez a jelenség a legkvalitásosabb műemlékeinkhez? Ebben az esetben már nem kellene gazdasági szüksészerűségről beszélni. Ybl Miklós egyik legismertebb művét, az Unger-házat is elérte a ráépítés gondolata, a terv mégsem ment át az engedélyezésen.

 

Miért volt radikálisabb a BORD csapatának megoldása a Párisi Udvar új szintjénél?  Hogy kaphatott az egyik zöld utat, míg a másik nem? Több helyen elhangzott, hogy a XXI. századi igények miatt helyszűke állt fenn, és az új funkció is megkövetelte a lakosztály szintet. Minden a tulajdonosi és építészi érzékenységen múlik. A befektetőnek a lehető legtöbb felhasználható terület számít. Naív szempont, de igenis volt már példa arra városunkban, hogy az építész megszabhatta a határokat. Négyzetméterek árán ugyan, de megértették a fejlesztőkkel együtt, hogy az áldozat megéri. (Legutóbb ilyen esetről a GTC White House kapcsán publikáltunk.)

 

 

Ehhez azonban mindkét fél intelligenciája szükséges. Ha a tulajdonos hajthatatlan, akkor sajnos  úgy tűnik, Budapestren most nincs mit tenni. Az viszont az építész felelőssége, hogy mihez adja a nevét.

 

 

A ráépítéseket talán egyszer mint egyedi épülettípusokat volna érdemes műemlékvédelmi és építészettörténeti szempontok alapján ismerni és átlátni, később pedig felkészültebb kritikai hangnemben publikálni róluk. Talán mindez minőségibb megoldások felé terelhetné a típusokat, hiszen építésüket megszüntetni már nem lehet.