Olimpektura avagy Olimpia kínai módra

És most már itt van Peking a küszöbön. Hogy Kína milyen környezettel várja az olimpiát már nem titok. Egész városrészeket tüntetett el a poszt-maoista diktatúra azért, hogy a külföldi sztárépítészeknek elégséges nagyságú, infrastruktúrával bőségesen ellátott játékteret biztosítson.

részlet Borvendég Béla írásából

A teljes cikk elolvasható a www.wienerberger.hu honlapon. 

"Hitler és a náci párt még nem ragadta magához a hatalmat, amikor Németország megszerezte magának az 1936-os Olimpiai Játékok rendezési jogát. Ismeretes, hogy az elvesztett világháború után a győztesek a kivérzett Németországot a földbe döngölték, és kiközösítették. Érthető hogy az ország élve a lehetőséggel be akarta bizonyítani ország-világ előtt, hogy mindezek ellenére él és dolgozik, az olimpiákat szervező nemzetközi testület pedig azt, hogy a gazdasági világválság tanulságait levonva hajlamos fátylat borítani a múltra.
De az is meglehet, hogy az a nemzetközi nagytőke, amelyik jó ideig nem ellenezte Hitler eltökélt rendcsinálási fogadkozásait és hisztérikus kommunista ellenességét, kezdte ugyan belátni, hogy a nácik ezt a taktikai engedékenységet kezdik túl komolyan venni. Ezért az ország iránti a jóindulat, a közönséges gazdasági és politikai ráció és a kompromisszum-készség jelzéseként, de egyben utolsó figyelmeztetésként is támogatták a német főváros jelentkezését.
A gesztus azonban elkésett. A hatalomra került Hitler ugyanis azonnal felismerte, hogy az esemény nem csak arra alkalmas, hogy a versenyekre látogatók Berlinből a helyreállított és újjászervezett, ismét erős ország jó hírét vigyék magukkal, hanem a nemzeti szocialista ideológia hűvös felsőrendűségét is.
Azzal kezdte, hogy lebontatott egy tökéletesen működő stadiont, és helyére lóhalálában építtetett egy náci újklasszicista stílben fogant újat, amit Albert Speer tervezett a Vezér óhaja szerint. Az új építmény és alkalmazott gigantikus képzőművészeti díszei, nemkülönben az olimpiai falu már tökéletesen tükrözték a Führer hirdette fajtiszta germán felsőbbrendűség, és acélos akarat kultuszát.

Döntésével tehát egyrészt az építészetet lényegében a Játékok kötelező versenyszámává tette, másrészt pedig felismerte és tudatosan kiaknázta azt a kommunikációs lehetőséget, hogy a világ nem csak az eseményre, hanem annak helyszínére is figyel...

Amit a náci vezér az olimpiai létesítmények építészeti megjelenítésével és népszerűsítésével kapcsolatban elrendelt, nem csak túlélte a náci birodalom összeomlását, hanem azután szökkent igazán virágba. Mivel azonban általános elvárás lett, hogy az építészet az olimpia ürügyén a rendező országról, annak aspirációjáról is szóljon, az üzleti megtérülésben bízva a tervezők nem csak meglehetős tágasra nyitott büdzsét kaptak, de el is váratott, hogy valamilyen egyedülállót alkossanak. Így az olimpiához kapcsolódó építészet a nagy alkotók próbapályája lett. Ha Róma, akkor Pierre Luigi Nervi, ha München, akkor Günther Behnisch, ha Tokyo, akkor Kenzo Tange, ha Athén, akkor Santiago Calatrava stb...

És most már itt van Peking a küszöbön. Hogy Kína milyen környezettel várja az olimpiát már nem titok. Egész városrészeket tüntetett el a poszt-maoista diktatúra azért, hogy a külföldi sztárépítészeknek elégséges nagyságú, infrastruktúrával bőségesen ellátott játékteret biztosítson. Hatalmas új parkokat létesítettek, felhőkarcolók százait húzták fel döbbenetesen rövid idő alatt. A játékok időtartamára állítólag be fognak avatkozni az időjárás alakulásába is, valamint erre az időre le kell, hogy állítsák a hatalmas város gépkocsiforgalmát. A szmog ellen ugyanis másként nem tudnak védekezni.
Az olimpiai létesítmények mindegyike világszenzációnak ígérkezik. A svájci Herzog & De Meuron bizarr 100 ezer férőhelyes „Madárfészek” szuper stadionja, vagy az ausztrál Ove Arup a giccs határáig merészkedő, legalább 100 millió dollárt kóstáló versenyuszodája – melyben maga a néző is úgy érezheti magát, mintha a víz alatt ülne – vagy akár a holland Koolhaas Kínai Központi Televízió extravagáns székháza sem technikai, sem építészeti, sem technikai értelemben jelenleg aligha űberelhető. S akkor még nem is említettük a „Nagy Tojást” azaz a francia Paul Andrew fantasztikus Nemzeti Nagyszínházát.

Ezek hát a gigantikus építészeti show műsor szereplői. És a rájuk bízott politikai üzent? Bármit meg tudunk csinálni, amit ti, csak jobban. Hozzátéve, hogy az „autonóm” Tibetben mindenfelé rend, nyugalom, és béke honol.
Az említett futurista épületek egyként azt tanúsítják, hogy a pénz itt nem számított, s szaga sem volt. Tellett arra, hogy a hatalom megvásárolhassa belőle mindazt a tudást, és technikát, amelynek látványától a néző eldobja magát. És persze elrejti a tényt, hogy a hatalmas ország még csak a kapitalizmus előszobájáig jutott, hogy benne nem tömegek, hanem emberek élnek, vagy szeretnének élni. Szabadabban és félelem nélkül. És feledve, hogy a Tienanmen tér véres eseményei óta még húsz év sem telt el.

De e mögött a gigantikus rongyrázás mögött fellelhető egy még ennél is messzebbre tekintő politikai üzenet is. A mindenekfelett álló kínai szellemiség és identitás demonstrálása, ami mindenekelőtt az urbanisztikai koncepcióban jelenik meg.
Hatszáz éve, az első nagy pekingi építkezési láz idején a város szerkezetét az akkor kitűzött észak-dél tengely jobb és bal oldalán, szimmetrikusan tűzték ki. A középpontban a Tiltott város egykori császári palotája áll. Ettől északra található a Jingshan, az a park, melyet egy mesterséges domb ölel körül, és amelyben az utolsó Ming császár állítólag fölakasztotta magát. Mögötte magaslik a Dob és Harang Torony, melyek évszázadokon át tájékoztatták a pekingieket arról, hogy mennyi az idő. 1958-ban a kommunisták kibővítették a Tienanmen teret, és a Tiltott Város déli kapuját. Ugyanebbe a tengelybe állították aztán a Nép Hőseinek az emlékművét, majd a Mao Ce-tung mauzóleumot is. Ha a tér az önellátás politikájának állít emléket, úgy az olimpiai létesítmények, az észak-dél tengelyre szervezett központtól majd’ tizenöt kilométerre lévő, mintegy 12 négyzetkilométernyi ligete aligha nevezhető másnak, mint építészeti hitvallásnak a leggyorsabban növekvő gazdaság globális ambíciói mellett. Nem mellesleg, volt idő, amikor felépítésén egyidejűleg kilencezren dolgoztak.
Az éremnek persze ebben az estben is két oldala van. Az egyik az, hogy az építkezések miatt több százezer embert kellett kilakoltatni, illetve áttelepíteni. Ilyesmi csak olyan diktatúrában lehetséges, melybe a kommunisták varratmentesen beépítették mind a császári hatalom évezredeken át gyakorolt mindenhatóságát, mind annak kifinomult etikettjét. És hozzá azt az alázatot, ahogy ezt a bonyolult szisztémát nemcsak a hierarchia csúcsai közelében álló tisztviselők, de az egyszerű nép is annak idején elfogadta. Másrészt máris látszik, hogy a gigantikus átépítés valójában nem átfogó és meg sem próbálja a világváros tényleges problémáit megoldani. Még a gyorsforgalmi autópályákat kísérő pompás fasorok is díszletek csupán. Azzal meg valójában most senki nem foglalkozik komolyan, hogy az ilyen eddig még nem volt létesítményeket hogyan és ki hasznosítja majd az Olimpia után...

Olimpia ügyben tehát rosszul állunk. Egyelőre. Mezei építészként azonban szabadjon mégis fölvetni egy módfelett kreatívnak tűnő ötletemet: Nem lehetne mégis például a már célegyenesben lévő 2016-ra szóló jelentkezések – (Csikágó, Madrid, Rió és Tokió) – bármelyike nevében ezt az olimpiát Budapesten megrendezni? Végtére addigra kész lesz a négyes metró! De esetleg – a londoni jó példát követve be lehetne vonni a leszakadt szabolcsi térséget is, hogy a vidék is kapjon a jóból.
Gondoljuk csak meg! „OLYMPIA – 2016 – TOKIO-BUDAPEST” Micsoda dübörgő lehetőség! Végtére hivatkozhatnának arra, hogy a japánok hagyományosan rokonaiknak tartanak minket. És a suzukiék már úgyis Esztergomban vannak. Sőt – mint – hírlik bővítenek.

forrás: wienerberger.hu