Önária
Feladatát Dominique Perrault rutinszerűen, kis elmélyedéssel teljesítette. A technika-függő, hajtogatásokra hajazó, a hosszban némi sűrűsödést-ritkulást mutató homlokzat valóban emlékeztet más munkáira, azoknak perifériális öcsikéje.
Lehangoló, amikor egy francia építész büszkélkedve – és némiképp lekicsinylően – beszél arról, hogy mi európaiak mások vagyunk mint az USA-beliek, mifelénk nem úgy megy az építészeti „export”, mint odaátról – s mondja mindezt angolul...
„Perrault számára a Krisztina Palace-szal kapcsolatban elsősorban a Nagyenyed utca hangulatának megőrzése és a modern formavilág együttes felhasználása jelentett nagy kihívást. A megoldás végül egy fémet és üveget alkalmazó, a síkot szabálytalanul megtörő elemekből álló homlokzati felület lett, amely egyszerre minimalista, elegáns, mégis karakteres.”*
Az építés alatt álló házban rendezett sajtóbeszélgetésen (április 9.) Perrault számos képet vetített más munkáiról is több országból, melyek minden esetben térbe illesztett, mégiscsak építészeti megformálást igénylő feladatok. Bizonygatta, hogy mennyire passzol hozzájuk a budapesti opusz, ahol mindössze a homlokzat megtervezése volt számára a lecke. (E tény részleteiről nem szól sem ő, sem a mellette ülő Ekler Dezső, a ház tervezője, akinek eredeti terveit korábban a XII. kerületi tervtanács nem fogadta el. Ezért bízta meg D.P.-t arcrajzolással a nemzetközi ingatlanfejlesztő, „csodaszer” gyanánt, és vitték a fővárosi tervtanács elé a tervet.)
Perrault feladatát rutinszerűen, kis elmélyedéssel teljesítette. A technika-függő, hajtogatásokra hajazó, a hosszban némi sűrűsödést-ritkulást mutató homlokzat valóban emlékeztet más munkáira, azoknak perifériális öcsikéje.
Aztán egy újságírói kérdésre kiderül, hogy az utcán, ahol az irodaház áll, tán végigsétált a ház-ruha-tervező, azonban a városról fogalma sincs, a mostanában épült többi irodaépületet hírből sem ismeri. Legfeljebb „Budapesten sok az ornamentika”, szajkózza.
A legárulkodóbb – az építészeti mélypont –, amikor Barcelona kapcsán valami olyasmiről esik szó, hogy egy városrészből az építészek (Nouvel, D.P. és mások) teátrumot alkottak. A régi város és az új negyed határa a színpad, melyen a föllépők, az általuk odapottyantott épületek „párbeszédet folytatnak egymással”. Ha ezt összevetjük azzal, hogy az új amerikai elnök beiktatási ünnepségét a kommentátor úgy aposztrofálta: „the age of stage” – bekövetkezett „a színpad korszaka” –, akkor helyben vagyunk.
A spektákulum társadalma (© Guy Debord)** immár kiépült a világban. A vezető tőkehalmozók torukat ülik, ezt becézgetgetik mostanában világválságnak. Szomorú, amikor jobb sorsra érdemes építészek a megrendelőik által összehívott szűkkörű partin duettet adnak elő arról, hogy mennyire klassz munkát végeztek. Miközben csupán annyi történt, hogy jól begyakoroltan értékesítették portékájukat az éppen kipukkant ingatlan/világ/piacon, és várják a közönség hódolatát, besöpörnék a tapsot. Ez lenne az a bizonyos „szolgáltatói” építészet, amit az EU jogrendszere is elvárna tőlünk?
Magyarország s benne fővárosa, Budapest jelenkori helyzete jól mutatja, hogy sokszor mennyire erőszakolt, csak pillanatnyi be-(össze-?)teljesüléseket okádó-diarézó ez az egész. Sztár? Kár.
Vargha Mihály
* részlet a sajtóanyagból, a teljes szöveg csatolva
** Guy Debord: A spektákulum társadalma. Fordította Erhardt Miklós ("Tartóshullám sorozat") Budapest, Balassi Kiadó, 2006. Szerkeszti Beke László és Szőke Annamária A/5 (140x195 mm), kartonált 160 oldal, 1.900 Ft
