Organikus magyar építmények Dél-Koreában
Az Építészfórum oldalán is megjelent a Koreai Természetművészeti Biennálé pályázati felhívása. Talán ennek is köszönhető, hogy a nemzetközi versenyben arányaiban nagyon sok magyar terv szerepelt. Az összes pályaművet bemutató katalógus megjelenése kapcsán beszélgettünk a dél-koreai biennálé művészeti igazgatójával, dr. Erőss Istvánnal.
Zöldi Anna: Miért izgalmas ez a Magyarországon talán kevésbé ismert művészeti esemény?
Erőss István: Ehhez időben kicsit vissza kell ugranunk, egész 1980-ig, amikor Koreában egy frissen végzett művész csapat az akkori történelmi helyzetben, egyfajta barna diktatúra idején a hivatalos kultúrpolitika elől menekülve a művészet más útját választotta, a természetben kerestek menedéket. Kitelepültek a folyópartra, az erdőbe, és ott hozták létre a műveiket, természetes anyagokból. A Yatoo csoport a mai napig együtt dolgozik, következetes építkezéssel 1990-re Koreán belül patinás nevű művészcsoporttá váltak. Ettől kezdve arra törekedtek, hogy munkájukat összekapcsolják az európai hasonló elvű kezdeményezésekkel, főleg a német, később az olasz, angol csoportokkal. Kisebb nemzetközi események szervezése után 2004-ben szervezték az első biennálét, amely már egy tudatos koncepció mentén zajlott.
ZA: Imponáló feltételekkel hirdetik meg az rendezvényt, gyakorlatilag a résztvevők minden költségét fedezik. Milyen forrásból van erre lehetőség?
EI: Ma már ezeknek a művészeknek olyan rangjuk van országon belül, mint nálunk körülbelül a nemzet művészeinek. A költségvetésüket az illetékes minisztériumtól folyamatosan megkapják, a működésük állandó és kiszámítható. Ezenkívül a várostól és régiótól is kapnak támogatást, állandó stábbal dolgoznak. A város, ahol az esemény zajlik Gongju, ősi főváros, még 2004-ben is volt olyan kormányzati terv, hogy Szöul helyett ez legyen Dél-Korea fővárosa, de ez máig nem valósult meg. Az óvároson kívül nagy egyetemi városrész van, a biennálé területe ettől távolabb, erdős területen fekszik, itt épülnek fel a munkák, itt zajlanak kiállítások és a zsűrizés is.
ZA: Magyarként te hogyan kerültél kapcsolatba a Yatoo-val?
EI: Munkásságom nagy része a természetművészethez kötődik. Jelenleg Egerben a Vizuális Művészeti Intézet vezetője vagyok, ahol már évekkel ezelőtt létrehoztunk egy természetművészeti specializációt. 2006-ban én is pályáztam a koreai biennáléra, és meghívást is kaptam. 2008-ban szintén, 2016-ban pedig már kurátornak kértek fel, és magammal vihettem néhány embert, akit javasoltam. Így került ki Magyarországról Bukta Imre a Koreai Természetművészeti Biennáléra. Mostanáig mindig koreai művészeti vezetője volt a biennálénak, az aktuális tematikák közt főleg a keleti szimbolika dominált. Ehhez az európai munkák lazán igazodtak, számunkra ez a fajta poétikus megközelítés nehezebben értelmezhető. Mivel tavaly nyáron felkértek a 2018-as biennálé művészeti igazgatójának, végigtanulmányoztam a teljes koncepciót, az eddigi események megoszlását életkor, földrajzi hely, stb. szempontjából. Kiderült, hogy kétévente nagyjából ugyanaz a kör vesz részt, ebből szerettem volna idén kitörni, úgy éreztem, hogy szükség van vérfrissítésre.
ZA: Mi volt az újdonság a te koncepciódban?
EI: Az építészek szándékos bevonása révén olyan területet szeretnék megnyitni, ami a szobrászat és építészet peremvidékén helyezkedik el. A NATURE ‒ PRIVATE SPACE – SHELTER hívószóval olyan plasztika megalkotására ösztönöztük a résztvevőket, amelynek belső tere is van. Így a munkákban megjelenhet a külső és belső tér problematikája, a szobrászat és az építészet számára is releváns formák jöhetnek létre. A természetművészet alapvetése, hogy a mű nem értelmezhető az adott környezeti kontextus nélkül. A hajlék és a privát tér fogalmának fölvetése révén az organikus anyaghasználattal kivitelezett építészeti tér került a fókuszba, úgy, hogy a kész alkotás kívülről mégis szobrászati minőséget mutasson. Az ötletet a 80-as évek építész táborai adták. A visegrádi táborokban, a Debrecen, Pécs mellett, vagy akár Linzben rendezett, szigorúan építész hallgatóknak szóló nyári gyakorlatokon olyan alkotások jöttek létre, amelyek akár szoborként is értelmezhetők. Ha akkor van átfedés a két műfaj között, tovább lehetett volna ezt a vonalat göngyölíteni, de a szobrászok abban az időben más vonalat követtek – a nagyatádi szobrásztelep mutatja ezt az irányt. Ázsiában viszont az organikus építészet és a természetművészet kapcsolata magától értetődik, nem volt idegen ez a megközelítés.
ZA: Érzek némi ellentmondást a természetbeni építés spontaneitása és az előre megtervezett hajlék, mint feladat között. Számomra a dolog lényege a helyben talált lehetőségek ad hoc felhasználásából születő építmény lenne, de erre nyilván nem lehet tematikus nemzetközi rendezvényt építeni. Mennyire igazolták vissza a benyújtott tervek az elképzeléseidet?
EI: A véletlen, előre nem tervezhető hatások az építés plusz hozadékát jelentik – például a talaj színe megjelenhet az építményen. Az építészek megszokják, hogy precízen előre tervezzenek – itt viszont flexibilisnek kell lenni. A szobrászoknál ez adott. Az építészek nem biztos, hogy hozzá vannak szokva. Feltűnő különbség volt a pályázatok profizmusa – ez maximálisan igazolta, hogy érdemes volt ebbe az irányba nyitni. Az építészek tudják, hogyan kell egy koncepciót jól prezentálni. A szobrász akár egy zseniális koncepciót is egyperces vázlattal illusztrál. Nagyon tanulságos volt ebből a szempontból megismerkedni az építészek észjárásával, előadásmódjával. Ha nem ismerjük az életutat, fontos a meggyőző előadás, persze van ennek másik oldala is: jó tálalással a középszerű ötlet is eladható. Az építészek munkáiban értelemszerűen a szerkezeti szemlélet, a modulált kivitelezhetőség erősebben jelen volt, és ez is frissítőleg hatott a mezőnyre. Sok építész-képzőművész páros indult, köztük például egy dél-afrikai testvérpár, vagy nemzetközi párok is. A résztvevők spektruma nagyjából lefedi a teljes földgolyót. Tartalmilag újdonságot hozott, hogy most a belső tér állt a fókuszban, ezzel a klasszikus szobor lehetőségét kiküszöböltük. Volt sok konvencionális munka is, de a középszernél itt több kell. Sokszor előfordult például a spirál, mint ősi forma, de ezt is lehet izgalmasan megfogalmazni. Sok archaikus és természeti előképre utaló forma jelent meg, volt olyan függő hajlék, amit például a vadméh gubója inspirált. A széles nemzetközi mezőnyben néha a kultúrkörök is jól felismerhetők. Az indonéz pályázó például jellegzetes, kézműves munkával bravúros formavilágot prezentált, aminek gyökere megtalálható a helyi építési hagyományokban. A lengyel befutó vályogból épített hajlékkal pályázott, levezetve azt az ötlettől a megvalósításig. A most megjelent katalógusban az összes beadott munka szerepel, kiegészülve az alkotók rövid életrajzával, illetve egyéb kapcsoló workshopok anyagával, valamint a 2017 nyarán rendezett pre-biennálé már megépült alkotásaival, ahol a téma szintén a hajlék volt. A kötet számomra is izgalmasan dokumentálja, mi volt a koncepció hozadéka.
ZA: Hogy zajlott a zsűrizés? Mik voltak a választás szempontjai?
EI: A formai nóvumot díjaztuk, azokat a munkákat, ahol az építészet és szobrászat értékei ötvöződtek. A nyertes munkák mindegyikében van valami plusz a megszokott plasztikus formákhoz képest, az egyik beválasztott magyar munka például zenél a szélben. Elvárás volt a helyi anyagok használata – értékeltük, ha a pályázó utána járt például a bambusz tulajdonságainak. Összesen 146 pályázat érkezett be, voltak párok, hármasok, és volt, aki több tervet is beadott. 15 résztvevő hívható meg, elsőként egy 30-as listát választottunk ki. Minden koncepciót koreaira fordítottak, a koreai zsűri vázolta fel az összefüggéseket. Alapos, két napig tartó zsűrizés során derítettük fel a pályázatok valós tartalmát, hogy kiderüljön, csak egy ötletet látunk jól prezentálva, vagy van mögötte komoly szakmai előélet. Előfordult, hogy a kezdetben legjobbaknak vélt ötletekről kiderült, hogy a pályázó addigi munkássága alapján szokványos munkáról van szó, csak a tálalás profi. A mezőnyben domináns volt az európai jelenlét, koreaiak például alig voltak. Arányaiban sok magyar szerepelt, ami engem nehéz helyzetbe hozott. Magyar főkurátor mellett nem lehet a résztvevők fele magyar. Ragaszkodtam hozzá és a zsűri megengedte, hogy én minden magyarra igennel szavazhassak. A négy magyar befutó mindegyike végül meghívást kapott, akik nem a biennálé idején, azok egy hónapos rezidens programban vehetnek részt a nyár folyamán, ahol nyugodt körülmények között, a saját tempójukban alkothatnak – mert a biennálé azért egy zajos csetepaté. A résztvevő országok között végül Dél-Afrika, Makedónia, Törökország, Magyarország, Németország, Franciaország, Korea, Lengyelország, Görögország, Indonézia, Egyesült Államok, Peru, Románia, a rezidens programban Magyarország, Új-Zéland, Indonézia, Franciaország, Olaszország, Korea, Törökország szerepel.
ZA: Számunkra persze a legizgalmasabb kérdés a magyarok részvétele. Bevallom, a katalógust átlapozva elég nagy biztonsággal kiszúrtam, melyik munka születhetett hazai kéz nyomán. Az organikus építészet hatása letagadhatatlan – főképp az idősebb generáció terveiben – ugyanakkor jellegzetesen jelen van a hazai kortárs trend minimalista strukturalizmusa is, amit itthon ironikusan „kukoricagóré építészet" névvel illetnek kritikusai. A kiválasztott négy terv ezektől eltér. Milyen szempontok indokolták a választást a magyar munkák esetében?
EI: Idézőjelben szólva túlságosan is jó munkát végeztünk a pályázat meghirdetésekor. A rövid határidő ellenére – ami egyébként épp azt célozta, hogy koncepciókat kapjunk, amik majd a helyszínen nyerik el végső formájukat – összesen 15 magyar építész illetve páros nyújtott be tervet, és nem csak ismert tervezők nevével találkoztam. A választás szempontja ugyanaz volt, mint amit már említettem: azokat a terveket díjaztuk, ahol valami különleges plusz is megjelent, akár a formálás, a technika, vagy épp az érzéki hatás tekintetében. Két építész és két képzőművész kap meghívást 2018 nyarán Koreába. A biennálén Tasnádi József és Jakab Csaba munkái épülhetnek meg. Tasnádi tervében azt díjaztuk, hogy kitalált egy modul-elemet, amiből a szerkezetét felépíti. Jakab Csaba tervében meggyőző volt, hogy alaposan utána járt a választott anyag, a bambusz tulajdonságainak, kötözési technikáinak, és terve ezt alkalmazza következetesen. A rezidens programba került bele Gotthard Erzsébet, akinél nem csak a plasztikus forma, a külső-belső tér érdekes feldolgozása tette a választást egyértelművé, de az is, hogy a befogadó élményét izgalmas hanghatással gazdagítja – szélben zenél az építmény. Lovardi Kinga fiatal erdélyi képzőművész élő fára tervezett önhordó szerkezetet, ő is a rezidens programban vehet majd részt. Az egri művészeti képzés része, hogy 6-8 hallgató az ötlettől a kivitelezésig részt vesz a folyamatban, sőt, a hallgatóknak kötelező volt két fős csoportban pályázni. 2016-ban Koreában egy hétig maguk csináltak egy munkát közösen, ami olyan jól sikerült, hogy az akkori katalógusba is bekerült. Ez a tapasztalat, amire itthon előre felkészülnek technikailag is, szakmailag nagy lökést jelent a pályájukon.
ZA: A most megjelent katalógus terveket tartalmaz. Hogy működik az építés a konkrét helyszínen?
EI.: A zsűri döntése után a szervezők egyenként felveszik a kapcsolatot mindenkivel, hogy a részleteket megbeszéljék. Egyezkednek és egyeztetnek az anyagokról, ne ott szembesüljön az alkotó lehetetlen helyzettel. A jelöltnek pontos vázlatot, kalkulációt kell készítenie, az anyagokat a szervezők bocsátják rendelkezésre a tervező igénye alapján. Az említett modul esetében például megegyezés született, hogy bontott anyagból készüljön, nem csak az anyagiak miatt, hanem elvi okokból. A bambusz ott gyomnövény, ennek beszerzése nem jelent gondot. Az anyag és technika előre kész van, az első 3 nap a hely megtalálásáról szól. A jelöltek a tervezés fázisában fotókat kapnak, de a személyes érzés lényeges, az aurát ott érzik meg. Az építéshez a művészek asszisztenciát kaphatnak, ahogy mondtam, a biennálén állandó stáb dolgozik, ami az irodán kívül építőmunkásokat jelent.
ZA: Mennyire népszerű rendezvény ez, kik a látogatók? Vannak kísérő események?
EI.: Gongju kisváros nagy egyetemmel. A biennálé helyszíne kiesik a városból, potenciálisan azonban az egyetem révén a város közönséget jelent, amit a szervezők igyekeznek bevonzani, többek között azzal, hogy nemzetközi rövidfilm pályázatot írnak ki valamilyen speciális témára. 2016-ban ez a víz volt. A Samsung támogatásával a filmek városszerte bárokban, kávézókban, éttermekben, kirakatokban futnak esténként a biennálé logójával, felhívva a figyelmet a kiállításra. Díjazás nincs, de az alkotók nevei pedig bekerülnek a katalógusba. Jól működő kapcsolatrendszerük van az iskolákkal, a művészeti kiállítások anyaga beépül az oktatásba. Külön stáb szervezi a gyerekfoglalkozásokat, ahová buszokkal hozzák a gyerekeket. Koreában tematikus tankönyv van, a kortárs és ókori munkák, illetve a saját művészetük az európaival párhuzamban szerepel. A 2008-as biennálé anyaga például már 2009-ben bekerült a vizuális nevelés tankönyvbe. Tervük egy akkreditált nyári nemzetközi akadémia létrehozása nemzetközi tanárokkal, ahol a természetművészetre fókuszálva mesterszintű oktatás folyik. Az érdeklődők a katalóguson kívül bővebb információt találnak a biennálé oldalán, illetve a Yatoo honlapján.
ZA.: Ennyi tapasztalat birtokában nem gondoltál arra, hogy érdemes lenne itthon is csinálni valami hasonlót?
EI.: Voltak biztató kezdeményezések, de sajnos ki kell mondani, hogy mindig megfeneklettek. A pénzosztók és az elképzelések nem mindig fedik egymást. Az egri egyetem és a Koreai Kulturális Központ szervezésében zajlott a Global Nomadic Art Project – Europe 2017 kelet-európai programja, amelynek keretében európai művészek csoportja egy hónapon át utazott rurális helyszínek között. Az előre tervezhető összegből jól felépített program keretében három falut kerestünk fel, ahol korábban kortárs művészeti események zajlottak: Bulgáriában egy zsákfalut, Gyergyószárhegyet, és a noszvaji barlanglakásokban működő szobrásztelepet. Az izgalmas helyszíneken efemer alkotások, könnyen kivitelezhető, performatív munkák születtek. Ezek nyomtatott és mozgóképes dokumentációját a budapesti Koreai Kulturális Központban rendezett kiállítás keretében mutattuk be. A projekt ötlete a Yatoo-tól származik, célja, hogy a művészek különböző helyszínekre utazva, a helyi viszonyoktól inspirálva hozzanak létre természetművészeti alkotásokat. 2017-ben Európa volt a fókusz. A sorozat 2020-ban Szöulban nagyszabású összefoglaló rendezvénnyel ér majd véget. A 2017-es év anyagának katalógusa is most jelent meg, a mellékelt linken olvasható e-book formájában.
Zöldi Anna
