Oscar Niemeyer és a Parque Ibirapuera – Élménybeszámoló São Paulóból
Milyen Dél-Amerika legnagyobb városi parkja? A növényzeten és a tájon túl itt a zöldben megbúvó modern épületek az igazán érdekesek. Paár Eszter Szilvia művészettörténész élménybeszámolója.
2019 végén két hetet töltöttem Brazíliában. Utazásom alatt a Rio de Janeiro – Ilha Grande – Paraty – São Paulo útvonalat jártam be, megismerve a délkeleti országrész leghíresebb látnivalóit. São Paulo első ránézésre is teljesen más, mint Rio de Janeiro. Dél-Amerika gazdasági központjaként nem jellemző rá a riói lazaság, itt mindenki rohan – persze csak olyan „dél-amerikásan", ne európai stresszt képzeljünk. São Paulo egyáltalán nem olyan szép, mint Rio de Janeiro, melyben sokkal több a műemlék és földrajza is sokkal változatosabb. Erre a városra inkább a felhőkarcolók jellemzők. Nincs annyi látnivaló, mint Rióban, néhány városrész azonban nagyon izgalmas. Ilyen a Parque Ibirapuera is.
A Parque Ibirapuera (Ibirapuera-park) São Paulo, sőt, egész Dél-Amerika legnagyobb városi parkja, mely leginkább a New York-i Central Parkhoz hasonlítható. Hatalmas kiterjedésű zöldterületével és tavaival a természetet képviseli a nagyvárosban, de nemcsak oázisként funkcionál, hanem kulturális jelentősége is nagy. A parkot a híres brazil kerttervező, Otávio Augusto Teixeira Mendes álmodta meg, a benne álló pavilonépületek nagy részét pedig az építészóriás, Oscar Niemeyer tervezte. A park 1954-ben, São Paulo alapításának 400. évfordulóján készült el. Mivel nagyon szeretem a városi parkokat, az első utam São Paulóban ide vezetett. Kíváncsi voltam, hogy Buenos Aires tradicionális japánkertje és Rio de Janeiro buja botanikus kertje után mi vár rám, és egyáltalán nem csalódtam. Itt nem a növényzet vagy a táj az igazán érdekes. A dél-amerikai egzotikus fák, a nálunk cserépben tartott, itt azonban több méteres magasságot is elérő filodendronok, és a helyiek számára hétköznapi látványnak számító fekete hattyúk valóban szépek, a helyet mégis a zöldben megbúvó kiváló modern épületek teszik felejthetetlenné.
A parkban álló pavilonok közül a legjellegzetesebb a Palácio das Exposições, vagyis Kiállítási Palota, melyet a köznyelvben csak Oca néven emlegetünk. (Az oco vagy oca melléknév jelentése: üreges.) A név találó: a kör alaprajzú épület egy hatalmas, vékony betonhéjból álló, vasbeton ívek által tartott kupolával rendelkezik, mely semmilyen kapcsolatban nem áll a belső, négyszintes szerkezettel, mely barlangszerűen halad lefelé a talajba. A futurisztikus, repülő csészealjra emlékeztető épület falain körbe 33 ablakot látunk, ezeken keresztül természetes fény jut a kiállító térbe. Az ablakok egyébként nagyon hívogatók, az ember szívesen beléjük ülne, de úgy tűnik, erre a város vezetése is rájött, mert az épület körül mindenhol őrök állnak. Szerencsémre az egyikük brazilosan laza volt, így nekem sikerült elkészítenem az áhított fotót.
A Palácio das Nações, vagyis a Nemzetek Palotája a brazil modernizmus egy tipikus példája. A vasbeton keretszerkezet és az azt kitöltő hatalmas üvegfelületek könnyeddé teszik a dzsungelre emlékeztető környezetben álló épületet. A visszaugratott földszint érdekes megoldás, a szélesebb felsőbb szinteket 45 fokos szögben álló, karcsú és elegáns pillérek tartják, melyek jellemzők az építész munkásságára. A hátrébb ugratott földszint lehetővé teszi, hogy a park látogatói a gyakori esőzések idején kültéren, mégis fedett helyen sétálgassanak. Az 11000 négyzetméteres, háromszintes, és természetes fénnyel kiválóan megvilágított kiállítóteret ma a Museu Afro Brasil gyűjteménye foglalja el. Az óriási kiállítóteret bejárni bizony fárasztó, de megéri. Sok érdekességgel találkoztam Brazíliában, de a múzeum az egyik kedvencem.
A földszinten időszakos kiállítás látható, illetve a brazíliai feketék történetét bemutató tárlat. Itt megtudhatjuk, hogy a rabszolgaként elhurcolt emberek elsősorban Nyugat-Afrikából, leginkább a mai Kongó, Angola, Zimbabwe és Mozambik területéről származnak. A mai Zöld-foki Köztársaság szigetein keresztül érkeztek Brazíliába, mely egykor szintén portugál gyarmat volt. (Néhány éve jártam ott, a brazil és zöld-foki zenében és táncokban megdöbbentő a hasonlóság. Most már tudom, miért.) A rabszolgák szomorú és megalázó mindennapjait Jacques Etienne Arago francia művész képeiről ismerhetjük meg, a legmegdöbbentőbb látványt azonban egy kiállított rabszolgahajó adja. A hajó melletti rajzon láthatjuk, milyen sok embert zsúfoltak össze ezen a csupán egyteremnyi hajón. Nehéz kibírni sírás nélkül. Az emeltekre felérve szerencsére már érzelmileg nem megterhelő tárgyakkal találkozunk: a kiállítás itt mutatja be az afrobrazil népművészetet. Elsősorban a Candomblé, az afrikai és az őslakos dél-amerikai hagyományok, illetve a katolicizmus keveredéséből létrejött vallás liturgikus tárgyait láthatjuk, melyek európai szemmel nagyon különlegesek. A színes és csillogó, hatalmas ruhák, az állati csontokból épített bábok és egészen ijesztő játék babák világa magával ragadó, forma- és színviláguk gyakran felismerhető a mai Samba táncosainak öltözékében. A kiállított tárgyak és a modern épület érdekes kontrasztban állnak egymással, mégis hangulatos összképet alkotnak.
A Museu Afro Brasil épületéhez nagyon hasonló a közelében álló Pavilhão das Culturas Brasileiras, vagyis a Brazíliai Kultúrák Palotája. Itt is megtaláljuk a hatalmas üvegfelületeket, és az elegáns pilléreket. Az épületben eredetileg Brazília államait bemutató kiállítás volt, ma időszakos tárlatokra használják. (Látogatásom idején sajnos zárva volt.) Kicsit különbözik az előző két épülettől, ám még mindig azonos típusba sorolható a Palácio das Indústrias, vagyis az Ipari Palota épülete, mely ma a Fundação Bienal de São Paulo székhelyeként szolgál. Itt is megtaláljuk a beljebb ugratott földszinti falak segítségével kialakított fedett sétálóutcát, az emeleti nagy üvegfelületeket azonban lamellák takarják, ezek váltakozó állása érdekes, geometrizáló mintát ad. Az épület külsején már több helyen találkozhatunk az Oscar Niemeyerre jellemző, V alakú pillérekkel. A belső tér sokkal izgalmasabb, mint a külső: a hullámzó galériaként kialakított emeleteket lépcsőházak helyett rámpák kötik össze egymással, melyek közül az egyik spirális. Ez az elem előrevetíti az építész későbbi munkásságát. A Palácio de Agricultura, vagy mai nevén a Museu de Arte Contemporânea az előbbihez sokban hasonlít: itt is megtaláljuk az emeleti ablakokat elrejtő lamellákat, és találkozhatunk az említett V alakú pillérekkel is. A belső térben hasonló nyitott, galériás alaprajzot látunk, igaz, itt a hullámzó vonalak és csavart rámpák elmaradnak, így ez a belső tér kevésbé fantáziadús.
Az eddig ismertetett épületek is mind igazán érdekesek, a leghíresebb azonban mégis az Auditório Oscar Niemeyer, vagy a köznyelvben használatos nevén az Auditório Ibirapuera. A koncertterem kilóg a korábbi épületek sorából, mivel nem egy időben épült azokkal. Igaz, az építész már az 1950-es években megtervezte, kivitelezésére csak 2002 és 2005 között került sor. A hatalmas, fehér, trapézalapú hasábformát öltött épület kortárs szobrászművészeti alkotásként hat a zöld környezetben. Hátsó, függőleges falán piros téglalap virít, melyről korábban azt hittem, csak dísz. Mekkorát tévedtem! Főbejárata a 45 fokos szögben álló falán nyílik, hullámzó, az épület tömegéből messze kimeredő előtetővel koronázva. A belső térben hófehér, fényes padló és fehér falak fogadnak, valamint az emeletre tekeredő, szintén fehér rámpa.
A vakító fehérséget csak a japán származású brazil művész, Tomie Ohtake vérvörös, organikus szobra töri meg, mely a hatalmas előtér mennyezetéről kúszik át annak falára. A turisták általában csak idáig juthatnak, igaz, ez a belső tér legizgalmasabb része, így általában nem bánják. Én viszont szerettem volna bejutni a koncertterembe is, ez azonban csak előadások idején látogatható. Brazíliai utazásom során többedjére ismét megtalált a vakszerencse: az Auditório Ibirapuera ugyanis saját konzervatóriummal is rendelkezik, és látogatásomkor épp a végzős hallgatók ingyenes koncertjét várta a nagyközönség. Hiába nem voltam egyik hallgató rokona sem, én is kaptam egy regisztrációs jegyet a kasszánál, és már mehettem is be a nézőtérre. A koncertterem más, mint amire az előtér alapján számíthatunk, itt a fehér falak helyét átveszi a faburkolat, a meredek nézőtér ülésein és a színpadon azonban visszaköszön a külsőről már ismert piros szín. Ismét fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de a kétórás koncert hihetetlen élményt nyújtott. Nem igazán tudtam, mit hallok, de a gálát konferálók szavaiból, illetve a közönség ujjongásából hamar kiderült számomra, hogy igazi brazil klasszikusokat egy kiváló filharmonikus zenekar előadásában. A tehetséges fiatalok mellett három igazi legenda, Fabiana Cozza, Rubi és Vanessa Moreno is színpadra lépett. A koncert vége felé az épület hátsó falán látható nagy piros téglalap funkciójára is fény derült: függönyként felgördült, megmutatva ezzel a csillagos eget és a buja zöld növényzetet, mely ezáltal a koncert hátterévé vált. Még soha nem láttam ehhez foghatót egy színházteremben sem.
A Parque Ibirapuera területén természetesen más építészek által tervezett épületek is állnak, mint a Planetario Professor Aristóteles Orsini (Brazília és Dél-Amerika első megépült planetáriuma. Építészek: Antonio Carlos, Eduardo Corona, Roberto G. Tibau Pitombo – a szerk.) vagy a Museu de Arte Moderna. Mind kiváló munka, amelyek stílusukban és eszmeiségükben megfelelnek az Oscar Niemeyer által képviselteknek. Viszont van egy olyan épület a parkban, mely nem Niemeyer műve, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Ez a Pavilhão Japonês, vagyis a Japán Pavilon. A szintén 1954-ben emelt épületet Horiguchi Sutemi tervezte, aki a tradicionális japán építészet kiemelkedő ismerője és a japán modernizmus fontos alakja volt. (Ez persze elsőre furcsán hangzik, de ha ismerjük mindkettőt, tudjuk, hogy valójában jól megférnek egymással.) Az épületet a kiotói Katsura császári villa inspirálta.
Európaiként elsőre furcsa lehet egy japán pavilon egy dél-amerikai nagyvárosban, de tudnunk kell, hogy São Paulóban él az anyaországon kívüli legnagyobb japán közösség. Kultúrájuk mára szervesen összefonódott a város életével, ami leginkább a gasztronómia területén figyelhető meg. A Liberdade, piros lampionokkal és kapukkal díszített városrészben például főleg japán éttermekkel találkozunk, és a lakosság nagy részét is a közösség tagjai adják. A São Pauló-i japán pavilon nem csak a hagyományos, praktikus és szellős felépítésű japán házat mutatja be. A kertjében Ázsiában őshonos növényeket láthatunk, melyek kifejezetten jól bírják a dél-amerikai klímát. Egy zen kert is található itt, melyhez hasonlót eddig csak Buenos Airesben láttam, az ott élő japán közösség látványos kertjében. Az épület belsejében egy igazán érdekes kiállítás tekinthető meg, ahol a hagyományos papírlegyezőktől kezdve a japán porcelánművészet remekeiig sok tárgy látható. Számomra a legérdekesebb egy több száz éves szamurájpáncél volt, melyhez foghatót még sosem láttam. Hiába tradicionális japán épületről van szó, a Pavilhão Japonês harmonikusan illeszkedik az Oscar Niemeyer által tervezett épületek sorába.
Paár Eszter Szilvia
A szerző művészettörténész, design- és művészetmenedzser, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori hallgatója. 2017-ben öt hónapot dolgozott Argentínában a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében. Kutatási területe Wälder Gyula életműve, az építész munkásságáról hamarosan könyve jelenik meg a Holnap Kiadó gondozásában.
Felhasznált irodalom:
Pereira, Matheus: Clássicos da Arquitetura: As Arquiteturas do Parque Ibirapuera / Oscar Niemeyer, 2018. Elérhető: archdaily.com.br
Scharlach, Cecília: Oscar Niemeyer – A marquise e o projeto original do Parque Ibirapuera. Imprensa Oficial, São Paulo, 2006.
parqueibirapuera.org
cidadedesaopaulo.com
