Oszaka mese – egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy diplomaterv

Bevezetés:

Diplomamunkám témaválasztása személyes, egy korábbi egyetemi tervezési feladat kapcsán érdekelni kezdett a pavilonok könnyedsége, definiálatlansága, a tervezés korlátok nélkülisége. Véleményem szerint a pavilonok nem szabnak korlátokat, lebeghetnek, lehetnek egy épület részei, lehetnek ideiglenesek vagy állandóak is. Nincs megkötés vagy bevált klisé, ami meghatározná a formát, vagy gúzsba kötné a tervezők kreativitását.

Világkiállítások:

A pavilonépítészet erősen kötődik a világkiállításokhoz. Az 1900-as évektől a világkiállításokon megjelenő pavilonépítészet még a nemzetekhez köthető jelentéstartalmat is hordoz. Véleményem szerint ma egy pavilon létrejöhet azért, hogy bemutassanak benne valamit vagy azért, hogy a pavilont magát mutassák be. Nem egyszerű feladat mivel egy pavilontól erős állítást és szellemi izgalmakat várunk.

Kiindulás:

A diplomatervem a papilio pavilion címet kapta. Ezt pedig a papilio szó jelentéséből való kiindulás adta meg: a sátor és a pillangó. A latin papilio második jelentése sátor, az első azonban a pillangó, amely lény teste fölött a szárnyak sátrat alkotnak. Ez a jelentés volt számomra tervem funkciójának indító szikrája is. Mihez is tudnám jobban hasonlítani a pavilonokat, ha nem a pillangókhoz. Nem csak könnyed, lebegő hatásuk révén, hanem jelentésük is szorosan kapcsolódik a pillangókhoz. A pillangó törékeny, rebbenő, az újjászületés szimbóluma. Gyönyörű metamorfózisa – a petéből hernyóvá, a hernyóból bábbá való alakulása, majd a szárnyas imágónak a bábból történő csodaszerű előbukkanása – egyszerre szimbolizálja a pillanatnyi létezést, valamint a folyamatos újjászületést, a jövőbe vetett reményt is. A papilio tehát a pavilonom funkciójára utal, mely egy lepkeház. Itt visszagondolva Janáky Istvánra, kinek már volt egy lepkeháza az 1992-es sevillai világkiállításra.

Ha pedig világkiállítás, akkor a jövőbe nézve, 2025-ben Oszakában Japánban rendezik meg a következő világkiállítást. Témája a jövő társadalmának teremtése és a fenntartható életmódra való ösztönzés. Először csak érdekességképp a témához való kötődésként kerestem rá, majd eljátszadoztam a gondolattal mi lenne, ha…

Helyszín:

Így történt, hogy pavilonom Japánban, Oszakában található. Oszaka közel 3 milliós lakosságával, Japán második legnagyobb városa. Tervezési helyszínem egy mesterségesen létrehozott szigeten található. Oszakát nagyon meleg és párás éghajlat jellemzi. A mesterséges szigeten különböző helyszínek voltak megadva. Pavilonomnak egy olyan helyszínt kerestem, ahol szoros kapcsolatba tud lépni az épületem a környezetével, így találtam rá a nyugalom erdejére, mely a terület közepén helyezkedett el. Ebben az esetben nagyon sok mindent a képzeletemre kellett bíznom. Képzeletemben a nyugalom erdeje egy bambuszerdő, mely szoros kapcsolatban van a japán kultúrával, mivel ott a bambusz a jólét, a tisztaság és az ártalmatlanság szimbóluma.

Koncepció:

Kezdésként párhuzamot kerestem a bambusz törzse és a filigrán oszlopok között. Az épületemet az erdő közepén helyeztem el, mivel az erdőn való áthaladás is fontos szempont volt. Nem jelöltem ki utat az erdőben, csak a felfedezésre bíztam pavilonom megtalálását. Alaprajzként egy téglalapot hoztam létre, melyet finom raszterekkel osztottam fel. A filigrán oszlopok mellett pedig a dobozsárkány szerkezetet alkalmaztam, amely tisztelgő formai motívum a japán kultúra előtt.

A pavilon:

Pavilonom a bambuszerdőben megbújó, felfedezésre váró lepkeház, amely megfelelő kontrasztot alkot az őt körülvevő, ebben az esetben nyüzsgő világkiállítással. A tervezés során a legfontosabb szempont az volt számomra, hogy megtaláljam az egyensúlyt a pavilon és az őt körülvevő környezet között. Ne legyenek éles határok, az épületem ne uralkodjon, ne birtokoljon, hanem a természettel egységben működjön. Az épület finom raszterekben szerkesztett, filigrán acél tartószerkezetekkel, amin éppúgy átlátni, mint a fatörzsek között. Fentebb pedig a lebegő dobozsárkányok, melyek mögött felsejlik az acélszerkezet, mintha a fák ágai lennének, mely kapcsolatot teremt az éggel. Pavilonomat egy nyitott, mindenki által látogatható pavilonnak képzeltem el. Geometriája alaposan átgondolt és szerkesztettségre épül, de tömör elemeinek játékosságával, ezek mozgalmasságával esetlegességet csempésztem az épületbe.

A föld alatti szinten egy japánkertet, egy szigetekkel teli tavat vesz körbe a kiszolgálóhelyiségeket is tartalmazó, téglalap alakú pavilon. Itt tökéletes egyensúlyt képez a múlt, jelen és jövő. A vízforrásnak kiemelkedő szerepe van, mely nyugodt csendes. A keleti kultúrák szerint a nyugodt elme olyan tó, melynek vize tiszta, rezzenéstelen, az épületemnek is ezt a nyugalmat kell éreztetnie.

A belső világban platformokon keresztül, egy mesterséges tájon haladhatunk át, amely megszünteti a hagyományos terek minden határát. Itt lehetőségük van a látogatóknak különböző szinteken közvetlen közelről találkozni a pavilon lakóival és bambuszaival. A tekintet követi őket és belemerül a trópusi világ növényeibe, leveleibe és díszeibe. Árnyékok rétegei és egymásra épülései, vetületei, hangtalan pillangószárnyakkal és mindez szervesen, integráltan, mozgásban. Az üveg oldalfalakon keresztül beszűrődik a természetes fény, míg az épületből bárhonnan láthatjuk a természetet. Az otttartózkodós érzéseit számos tényező befolyásolja: a fények, az árnyékok, a formák, a reflexiók a belső tér felületein, a víz fölötti gőzréteg, a körülötte élő erdő. Az épületem éjszakai megvilágítását a pinceszinten oldottam meg, ahonnan a polikarbonátos homlokzatnak köszönhetően sejtelmesen bejut a fény a röptérbe.

A tervezés során kifejezetten törekedtem arra, hogy a külső és belső tér között teremtett folytonossággal harmonikus átmenetet alakítsak ki a természetes és a mesterséges környezet között. Azt a hatást szeretném kelteni, hogy az ide látogatók a pavilonba lépve, továbbra is úgy érezzék, mintha a természetben lennének.

Célom az volt, hogy egyszerű, érthető építészeti eszközökkel létrehozzak egy állandóan változó, minden érzékszerve ható építészeti teret. Mindig is érdekelt az a kérdés, hogy miben különbözik az építészet a természettől, vagy hogyan lehet az építészet a természet része, vagy hogyan lehet ezeket egyesíteni: mi a határ a természet és az épített dolgok között?

Pető Barbara

Szerk.: Winkler Márk