Paolo Portoghesi (1939-2023), a posztmodern olasz mestere
2023. május 30-án elhunyt Paolo Portoghesi, a kiemelkedő olasz építész, aki egészen sajátos munkásságot hagyott maga után. Ordasi Zsuzsanna megemlékezéséből többek között az is kiderül, hogy Portoghesi 1998-ban Budapesten járt, ahol Makovecz Imrével is megismerkedett.
A római barokk, Bernini és Borromini építészete jelentette Paolo Portoghesi számára az alapot, erre támaszkodva alakította ki egyéni stílusát, s ezzel a korábbi, a római építészet virágzó korának az eredményeit megidézve hozta létre azokat a műveket, amelyeket az egyetemes építészet posztmodern jelzővel illet. Az ő posztmodern építészete azonban különbözik az amerikai vagy európai posztmoderntől, mert az vallotta, hogy az építészetnek az a feladata, hogy olyan architektonikus formákat illesszen a természetbe, amelyek a természet elemeire, konfigurációira reflektálnak, s azokat megértve organikus formákat alkosson. Képes volt szintézist teremteni a technikai-technológiai fejlődés eredményeképpen alkalmazható anyagok és a természetben létező anyagok és formák között. A 70-80-as években a posztmodern jegyében alkotott, de kivételes egyéni interpretációban. Kései munkáiban azonban előre tekintett, s létrehozta a „geoarchitectura" jelzővel illetett építészetét, amelyet „humanista" építészetnek tartott, s amelyet hét alapelvre épített: meg kell tanulni a természetet, számba kell venni a helyet, ismerni kell a történelmet, ki kell állni a megújulás mellett, törekedni kell az egységességre, támogatni kell a természetes egyensúlyt és minél kevesebb anyagot és energiát kell felhasználni. 2005-ben könyvben is megjelentette a nézeteit (Geoarchitettura. Verso un´architettura della responsabilità. Skira, Milano, 2005), amelyekkel a jövő építészetére adott útmutatást a 20. század sokszínű építészetével szemben, s hangsúlyozza, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a természetre, újra kell fogalmazni az ember és a természet viszonyát.
Portoghesi a hosszú élete során sok és sokféle tevékenységet folytatott. Tervező építészként olyan jelentős műveket alkotott, amelyek új színt jelentenek a modern olasz, de egyetemes építészetben is. Legismertebb munkája a római mecset (Grande Moschea, 1995), amelyben egységbe szervezi az arab világban létező különféle mecsetek történeti jellemzőit a római építészet elemeivel, anyagaival.
Számos megépült műve közül nehéz kiemelni néhányat, hiszen mindvégig jellemző rájuk egy erős gondolatiság, ami a történeti korok és a természet alapos ismeretére épül. Már első munkájával, ami egy villa (Casa Baldi, 1959, Róma), a környezetbe illeszkedés rendkívüli példáját nyújtja, ami érvényesül a formai megoldásokban és az anyaghasználatban is. Ezt a koncepciót következetesen viszi végig sokrétű munkáiban, ami a színháztól a templomig, a lakóháztól a szállodáig, a kertépítéstől a városi téralakításig terjed.
Hasonlóan kimagasló szakírói tevékenysége. Átütő erejű volt a római barokk építészetről (Roma barocca. Laterza, Roma-Bari, 1978) írt könyve, amellyel rávilágított a római barokk értékeire, s megmutatta a barokk igazi arcát, amelyet pedig könnyű félreértelmezni, nem egyszerű dolog mélységében megismerni. Másik kedvelt korszaka a szecesszió volt, amely irányzat különféle megjelenéséről számos írást publikált. Nyitottságát bizonyítja, hogy a könyveiben nem csupán Rómáról írt, hanem olyan építészekről, akikben az újítást, az új építészeti kifejezés keresését látta. 1998-ban megjelentetett egy enciklopédiát, amelyben a 20. század jelentős építészeit mutatja be (I grandi architetti del Novecento. Newton & Compton, Roma, 1998). Ezúttal magyar építész is került a kötetbe, Makovecz Imre (1935-2011), akivel 1998-ban, amikor Budapestre látogatott, személyesen is találkozott, a Makona Akadémián komoly beszélgetést folytatott, majd megnézte néhány művét, ugyanis egyedülálló, fontos jelenségnek értékelte Makovecz műveit (Százhalombatta, Paks, Piliscsaba), előremutatónak a harmadik évezredre. Budapesti tartózkodása alatt, amelynek apropója az Olasz Kultúrintézetben megrendezett Aldo Rossi (1931-1997), a tragikusan elhunyt építész terveiből és rajzaiból rendezett kiállítás volt, megemlékezett a pályatársról, majd bemutatta a saját műveit.
Figyelemmel volt a kortárs építészet minden megnyilvánulására, 1980-ban ő szervezte meg, hogy Velencében Építészeti Biennálé is legyen, amelynek 1983-1992 között igazgatója is volt. Az első kiállításnak „új utak" (Strada Novissima) címet adta, ahol a kortárs építészet sokszínű megjelenésének biztosított teret.
1967-től egyetemen tanított tervezést először Millánóban, majd 1995-től Rómában a La Sapienza egyetemen, ahol ő is diplomázott 1957-ben, s ahol egészen 2021-ig tartott előadásokat, immár professor emeritusként, az általa 2007-ben bevezetett „geoarchitectura" kurzusokon.
A 90-es években feleségével, a szintén építész Giovanna Massobrióval kiköltöztek Rómából a közeli középkori eredetű Calcata városkába, ahol hálából, hogy a közösség befogadta, egészen különleges formájú templomot is tervezett. Saját házát barokkos formákkal alakította ki, amihez gazdagon kiképzett szökőkutakkal, szobrokkal kialakított park is tartozik. Halála után látogatható lesz, de az építész archívuma 2016-tól a római MAXXI múzeumban található.
Ordasi Zsuzsanna
Szerk.: Borenich Levente
