Párizsi parkok: mindenütt jó, de legjobb máshol

...nincs nagy különbség Pest és Párizs között, abban mi is nagyon jók vagyunk, hogy úgy éljünk, ahogy nekünk tetszik. A különbség abban óriási, hogy míg mi nem törődünk sem egymással, sem a környezetünkkel, legyen az a házunk, a köztereink, a városunk, addig a párizsiak számára mindez ”anyanyelv”. Mintha mi úgy gondolnánk, örökké élni fogunk, ráérünk később is mindenre. Majd megtanuljuk, majd megoldja helyettünk valaki...
Biczó Gabriella képekkel megerősített írása egy metropolisz parkjairól

Mindig zavart, ha valaki a környezetemben hosszabb vagy rövidebb külföldi tartózkodása után, hazatérve nem tett mást, mint szidta ezt a várost. Hogy mennyire rosszkedvűek az emberek a metrón, mindenki sötét színekben jár, szemetes, hangos és büdös a város, elviselhetetlen az autóforgalom. Talán a tömegközlekedés volt az egyetlen dolog, amiben vezettünk London vagy Berlin előtt. Utáltam, ha így beszéltek, mert azt éreztem, hogy véleményükben az is megfogalmazódik, mekkora balek vagyok, hogy itt élek.

Szeretem ezt a várost, annyira, hogy ha szidják, magamra veszem: védem, mint egy oroszlán a kölykét. A vitákban, melyekben megpróbáltam elmagyarázni miért is ilyen a főváros és a benne élők, sokszor azzal mentettem magunkat, Pestet és magamat, hogy fiatal demokrácia ez, nem lehet összevetni például Londonnal, más történelmi múlt, amiből eltérő szocializáció következik. Makacsul kitartottam az álláspontom mellett: ez a város jó, szeretek itt élni, és majd, lassan, de biztosan mi is felnövünk, és akkor még jobb lesz minden (különben sem hittem el, hogy máshol, tényleg annyival jobb). Egészen két hónappal ezelőttig. Amikor Párizsba mentem.

Ez a cikk, eredetileg, a párizsi parkokról szól. Vállalásomat betartva, erről is szó lesz. Ám írása közben be kellett látnom, hogy Párizs kertjeinek bemutatása, bár történetük és fejlődésük is meglehetősen izgalmas, sokkal érdekesebb attól, hogyan használják azokat a városban élők. S persze az ide látogató külföldiek, akik szempillantás alatt idomulnak a párizsiak szokásaihoz, talán nem véletlenül.

Mindenekelőtt Párizs és Budapest nagyon sok szempontból hasonló, éppen ezért könnyen, mondhatni észrevétlenül is összehasonlítjuk a francia és magyar fővárost. Nem e lap oldalain kell kifejteni, hogy miért eme nagyfokú hasonlóság. Leginkább persze építészeti, s így hangulati hasonlóság az, ami nagyon hamar érzékelhető, amint Párizsba érkezünk. De ahhoz sem kell nagyon hosszú idő, hogy kimondjuk azt a bűvös és szomorú mondatot, hogy mennyivel élhetőbb az a város, mint az itthoni.

Mitől élhetőbb? – teszik fel a kérdést ismerőseim, amint hazaérkezem. Először is, rendkívül udvarias mindenki. Annak az érzésnek a felismerése, amit a párizsi előzékenység kivált belőlem, önmagamnak is meglepetést okoz. Nem vagyok a formalitások megszállottja, de be kell látnom, nagyon is számít, ha a reggelünk egy mosolygós, kedves eladó társaságában kezdődik meg. Ezek persze csupán érzetek és nem tények, az azonban már tény, hogy egy hónapnyi párizsi tartózkodásom alatt négy, azaz négy darab terepjáróval találkoztam, bicikliből viszont annyi van, hogy csak ámulok. Fantasztikus a nemrégiben bevezetett bicikli-kölcsönző rendszer, automatákból figyelnek ránk a szürke, egyen-bicajok, fillérekért használhatjuk, és a párizsiak használják is.

Mindenki biciklizik, kortól, nemtől, társadalmi státusztól függetlenül, van, aki több száz eurós, galambszürke nejlonharisnyában, piros lakkcipőben, fél kézzel kormányozva, fél kezében bagette-tel. Nem kamikaze akció, nem vagányság, nem szubkulturális meghatározás. Egyszerűen csupán szándék és kedv kérdése: ma biciklivel megyek. Természetesen vannak kerékpárutak, -sávok. Néhol a buszsávval közös, a buszsofőr pedig csönget egy kicsit, ha megelőzi a bicajost. No nem rámordul, csak figyelmezteti, hogy jön, ne ijedjen meg.

A gyalogost nem érdekli a neki szóló piros lámpa, az autóst pedig nem érdekli, hogy neki lenne elsőbbsége: gyalogos lelép, autós engedi, kivárja, hagyja. Mindenki tudja, a magamfajta látogató pedig hamar rájön a párizsi közlekedési hierarchiára: mindig a gyalogosnak van igaza, aztán a biciklisek jönnek, és csak végül az autósok.

A város pedig él, soha nem gondoltam, hogy ez ennyire érezhető. Él, lélegzik, hömpölyög. Az emberek esténként ülnek a kávézókban, korzóznak valamely Andrássy úton, mondjuk a Saint Germain-en, sétálnak, csevegnek. Meg-megállnak egy köztéri kiállítást megnézni, vagy a Párizsi Magyar Intézet bejárata előtti, ülő lány szobrot megbámulni, nevetni, kutyát sétáltatni. Összebújva flangálni, mert bármekkora közhely, de Párizs tényleg a szerelem városa. És ehhez nagymértékben a parkok is hozzájárulnak.

Sokféle park van, mert sokfélék az emberek. Vannak kerítéssel körülvettek, és anélküliek, vannak, amik éjszaka is nyitva vannak, és akad olyan is, amit múzeum köré építettek. Van ahol szabad a fűben feküdni és van ahol ez tilos. Ahol nem szabad, ott nem teszik meg, senkire nem kell rászólni, sípolni a parkőrnek.
A történelmi kertek és parkok, hangulatukban elegánsak és kissé eltartóak, érezhető, hogy viselkedni kell bennük. A párizsiak azonban megtanulták ezt, e parkok legtöbbje, már a 17. századtól nyitva állt a nagyközönség előtt.

Itt van mindjárt a Luxembourg kert, a maga 25 hektárjával, a Szajna bal partján, karnyújtásnyira a Párizsi Magyar Intézettől. A fő látványosságok a nyolcszögletű medence, a Medici szökőkút, és a parkot körülölelő szobrok, amelyek többsége a 19. században épült. Ismerősöm, aki kamaszként, úgy 15 évvel ezelőtt látta a Luxembourg kertet, egy elhanyagolt, fecskendőkkel teleszórt, kifejezetten veszélyes helyre emlékezett. Ennek mára nyoma sincs: teniszpályák, játszótér, kávézó és egy zenekari pódium is megtalálható a kertben. Elegáns negyedben elegáns a közönség, de a Latin-negyed közelsége miatt sok egyetemistával is találkozunk itt. A kert este 9-ig van nyitva, a parkőrök tizenöt perccel zárás előtt belefújnak a sípjukba: mindenki szedelőzködik, nem kell kétszer mondani, hogy a szabály az szabály.

Az elegancia csimborasszója a Tülériák díszpark. A legismertebb, egyszersmind a leginkább sznob hely. A 16. században Medici Katalin számára épült, a kerteket pedig André Le Notre tervezte, 1664-ben. A nagyközönség azonnal látogathatta. A Louvre miatt mindenképp áthaladnánk itt. Tőszomszédságában a Jardin du Caroussel, amely sokkal szabadabb, fűben fetrengő kamaszokkal, gyönyörű sövényekkel, labirintusszerűen.

A kategória gyöngyszeme, a Jardin des Plantes, a Botanikuskert, amely 1626-ban, mint királyi füvészkert, azonnal megnyílt bárki számára. Buffon gróf pedig a 18. században továbbfejlesztette. Üvegházak, állatkert, 10 ezer különféle növényfaj, télikertek, rózsa- és hegyvidéki kertek várnak. Ahogy oly sok más párizsi park esetében, itt is találunk egy múzeumot, mégpedig a Természettudományi Múzeum kapott itt helyet. Közel az Arab Világ Intézete, amit minden Párizsba látogatónak meg kell néznie.

Még ezekben, a kissé kirakat parkokban is sokan futnak, kocognak, teniszeznek, csónakáznak, az idős bácsik sakkoznak (mint gyerekkoromban a Klauzál téren) és persze pétanqueoznak. Használják a parkokat, és mindig pont arra használják, amire való.

A családi parkok tekintetében muszáj megemlíteni a 865 hektárnyi Bois de Boulogne-t, és a külváros szélén elhelyezkedő, hausmann-i Buttes Chaumont-t. Utóbbi 1867-ben, egy szemétlerakó helyén épült. Itt tényleg minden van: vízesés, műszikla, tó. A családi parkokban a főszerep a sportolás, mindenhol lehet csónakázni, de közkedvelt a futás, kerékpározás és a lovaglás is.

A párizsiak meglepik magukat egy-egy köztéri kiállítással, a Luxembourg-kertben egyszercsak kinőtt egy szobor-park, a kerítésen pedig fotókiállítást láthattunk. A művészet iránti fogékonyságuk nem legenda: tömegek álltak meg hazafele útjukat megszakítva, hogy megnézzék az éppen aktuális kiállítást. Ebben a városban az sem meglepő, hogyan tudják a régit és az újat ötvözni, kitűnő példa erre a Palais Royal kertje. Egy óriási placc, ahol mai és 18. századi szökőkutak kitűnően megférnek egymás mellett. Az óriási udvart pedig ellepik az utcai zenészek és performanszok.

A nagy kedvenc az 1993-ban épült Park de la Vilette. Párizs nem éppen legjobb és legbiztonságosabb kerületében alakították ki. Jóval több, mint egy egyszerű park, futurista szobrok és pihenőpadok szegélyezik az ösvényeket. A park központi eleme egyértelműen a high-tech és interaktív Tudományos Múzeum. De találunk itt 60 üléses, hidraulikus mozit, Zenemúzeumot és több játszóteret is.

A parkok sokszínűsége jól tükrözi az emberek sokszínűségét. Mindenki megtalálja azt a viselkedési formát, amely számára a legjobb, a legélhetőbb. Nos, eddig még nincs nagy különbség Pest és Párizs között, abban mi is nagyon jók vagyunk, hogy úgy éljünk, ahogy nekünk tetszik. A különbség abban óriási, hogy míg mi nem törődünk sem egymással, sem a környezetünkkel, legyen az a házunk, a köztereink, a városunk, addig a párizsiak számára mindez ”anyanyelv”. Mintha mi úgy gondolnánk, örökké élni fogunk, ráérünk később is mindenre. Majd megtanuljuk, majd megoldja helyettünk valaki.

Míg élünk – na, ebben viszont, valódi hedonista módjára –, nem figyelünk oda arra, mennyi szemetet dobunk el, mennyit ülünk a dugóban, mit hagyunk magunk után a Margitszigeten. Addig a párizsi ember, nagyon bölcsen, úgy használja a tereit, mintha ma használhatná utoljára. Vigyáz rá, de egyszerre meg is éli, kiélvezi minden pillanatát. Rendben hagyja maga után, mert tudja, hogy csak akkor lesz holnap is használható, ha mindenki más – s persze ő maga is – hasonlóan cselekszik.

Biczó Gabriella (szöveg + kép)