Pásztor István: A román panel
Javítsuk ki, újítsuk fel; leromboljuk vagy mementóként őrizzük meg őket?
Romániában a második világháború végére a modernizmus már-már megszokott jelenséggé vált. A többnyire Párizsban tanult fiatal építészek (Horia Creangă, Octav Doicescu, Jean Monda, stb.) egymás után építgették társasházaikat, főleg Bukarestben. Szerencsés időszak volt, amikor a nagy szükségletek kielégítésére a befektetők nem restelltek akár "merész kísérletekbe" vágni. Mivel többnyire foghíjbeépítésekről volt szó, érdemes megjegyezni, hogy bár erős személyiséggel rendelkező épületek születtek, arányaikban kíméletesek maradtak a történelmi kontextushoz. Idővel pedig Bukarest utcáinak jellegzetes, organikus részeivé kovácsolódtak.
A lendületes előzményekhez képest erős visszalépés a háború utáni kommunista hatalom hivatalos sztálini stílusa. A lakóépületek klasszikus, esetleg népi díszítésekkel ellátott palotácskákként való kezelése a "rideg", "kapitalista" modernizmus ellenében hamis esztétikát jelentett. Ugyanis már 1951-től kezdődően megjelentek a standardizálást célzó tanulmányok és típustervek. Habár egyelőre a technológiát közvetlenül alig érintették, közvetett módon, alaprajztípusokkal próbálták a munkafolyamatokat gyorsítani, és a költségeket csökkenteni. Az állam nyilván továbbra is a lakásminimum funkcionalista elvének leegyszerűsített és kiélezett tételeit helyezte a tervezők elé követendő példaként. A maximum három szobás, kötelező módon átjáró-nappalival rendelkező lakásoknak minimum hármasával kellett a lépcsőházakra kapcsolódniuk. Innen könnyen megkaphatjuk azt a 2-3 lakás- és tömbház-alaprajztípust, ami Románia-szerte fellelhető ebből a korból.
1954-55-től kezdődően a sztálini szocreál egyre erősebb kritikát kapott, ami először az ornamentikát és a szándékos monumentalitást célozta, mint költségvetési szempontból ésszerűtlen "hóbortokat". Az igen szoros lakásnormák és típusalaprajzok azonban megmaradtak, az építész legfontosabb feladata pedig továbbra is a költségek csökkentése volt. Ebben az időszakban tömték be a háborús foghíjak legnagyobb részét, illetve rendezték a nagyvárosok központi tereit, így rengeteg szép példa maradt ránk. Mivel ritkán adódott alkalom egyedi tervekre, a kor építészei az épületszakasz-típusok és kapcsolati elemek révén alakítottak ki a történelmi környezetben mértéktartó, de mégis egyedi alkotásokat.
A hatvanas évek akár dicsőséges visszatérést is jelenthetnének a háború előtti modernizmushoz. Az ötvenes évek végére Moszkvában megfogalmazott szocialista urbanizmus alapelvei teljesen átvették és továbbfejlesztették az athéni charta tételeit. A leendő lakosság statisztikai struktúrája alapján határozták meg a lakótelepi alapegységek területét, a lakások számát, a lakástípusok összetételét, közvetett módon pedig az épületek típusát, terepen való elhelyezkedését és benapozását; hasonlóan az alapegységeken belüli ellátóintézmények kapacitását, helyzetét. Az egységeket a megfelelő jelentőségű autóutak övezik. A Szovjetunióban eme nagyszabású fejlesztéseket már paneles technológiával kivitelezték, Romániában viszont még a hatvanas évek végén is számos esetben téglafalazattal és csúszózaluzatba öntött betonerősítésekkel.
A lakástípusok tervezését számos esetben hosszas funkcionális tanulmányok előzték meg; az iskolák, klinikák is többnyire típustervek, a bevásárló- és adminisztrációs központok viszont egyediek és számos esetben igazi ékszerek. A szűz területeken épült, jelentős önállósággal rendelkező, nagy lakóegyüttesek mellett szólt az a tény, hogy így rendkívül gyorsan lehetett az iparosítás következtében fellépő nagy lakásszükségletet fedezni, valamint az, hogy a lakónegyedek az ipari területekkel együtt funkcionális egységet alkotva tehermentesítik a városok központi részeit. Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a negyedek egyúttal meg is bontják a város egységét. Bár a tudományos tervezés és előrejelzés módszereit rendszerelméleti egységbe ágyazták, végtelenül leegyszerűsített városrendszerről van szó, melynek szerkezeti egységei között alig van átjárás. Ugyanakkor a kor urbanistái nem számoltak a statisztikai adatok állandó változásával sem. Talán a központosított hatalom határtalan (ön)bizalmáról van szó, abban, hogy képes lesz hosszútávon és megfelelő módon befolyásolni a fejlődési ütemet és az emberi életeket, ahhoz, hogy a valamikor eltervezett statisztikai pillanatot megörökítse. A mai, kapitalista gazdasági rendszerben a leghatékonyabb városrendszer az, amely a szükségletek ellátását szolgáló funkciók változatos, akár egymást átfedő és versengő rendszerét a hatékonyság érdekében a már-már öncélú közlekedési áramlatok mentén csoportosítja. A funkcionalista urbanizmus merev lakótelepei improvizált, esetleges-esetlen megoldásokkal, kevés sikerrel próbálnak a mai, reális igényeknek megfelelni. Építészettörténeti értékük viszont kétségtelen, így az átalakítások ellen védelemre szorulnak. Vajon megoldható ez úgy, hogy közben a lakosság szociális, statisztikai és szükségletbeli változásának továbbra is megfeleljenek? Újabb problémát jelent az is, hogy a lakások fölvásárlásával a tervszerű lakástípus-gazdálkodás lehetősége is megtorpant - napjainkban már a lakások hosszútávú rugalmassága kerül előtérbe. Egyes korai kutatások próbáltak választ adni a lakások rugalmasságának kérdésére, urbanisztikai szinten viszont még nem született igazán hatékony válasz.
A hatvanas évek végén a nemzetközi téren is megfogalmazódó kritikákkal összhangban, számos kiútkeresési próbálkozást találunk, sok esetben szociológiai tanulmányokkal, és holland illetve skandináv példákkal alátámasztva. Peter Derer visszatérést javasol a szomszédsági egységekhez, vagyis a funkciók és a tér intimitási fokozatokban való kezeléséhez. A városrendszer és alegységeinek felfogásában az eddig alkalmazott, erősen hierarchizált, független elemeket összekapcsoló "fa-struktúra" ellenében felmerül az organikus, szövet-jellegű rendszerek alkalmazásának gondolata. A Christopher Alexander által ajánlott modell rétegelt, sűrű, kifinomult; sokkal több és komplexebb kapcsolatot tesz lehetővé, ezáltal pedig stabilabb és erősebb. A város esetében pedig a kapcsolatok elsődleges helye az utca: maga a közlekedés és a köréje csoportosuló funkciók. Számos próbálkozást találunk az utcák benépesítésére, igaz, elsősorban elméletben: gyűjtő-ellátó gyalogosutakat, közösségi korzókat, illetve a közszállítási útvonalak és gyalogos-útvonalak összekapcsolásával kialakított lakónegyedközpontokat. Az autóutak mindkét esetben a negyedek szélére szorulnak. A hierarchia már nem a funkciókat célozza, az ellátás ugyanis mindkét esetben a gyalogos-útvonalakat övezi. Felmerül ugyanakkor a lakóövezeteken belüli zöldterületi mutatók csökkentésének szükségessége is, hiszen az önkormányzatok képtelenek a lakóegyüttesek közötti mezők fenntartására.
A hetvenes évek elejétől törvények "buzdítanak" a minél hatékonyabb területfelhasználásra. A szintterületi mutatók és a nettó/bruttó lakássűrűség határozzák meg a terület felhasználását, a lakásokat 10-12 m2/főben mérik, a zöldövezet 5 m2 fejenként, 1 parkolóhely jut 4-6 lakásra. Habár ezek az értékek a nyolcvanas évek vége felé emelkedtek, a központosítottan kidolgozott lakástípusok pedig javultak, a tervezés és kivitelezés egyre igénytelenebb lett. A paneles technológia térhódítása végtelenül leegyszerűsítette a munkafolyamatokat, és alig pár év alatt óriási befektetéseket tett lehetővé. A nagyvárosokban a városszéli lakótelepek befejeztével a főutak mentén a központok felé haladt a tömbházépítés, míg a kisebb városok esetében rögtön a központokkal kezdődött a "felújítás". A falvakat pedig városiasított központi helységekbe próbálták tömöríteni a mezőgazdaság hatékony iparosítása végett. Az egyre erősödő politikai egyeduralom kitűnően használta ki az építészet által kínált lehetőségeket a szociális manipulációra, asszimilációra. Innen adódik a manapság tapasztalható erős ellenállás, amit az idősebb, közvetlenül implikált építészgeneráció bármilyen elemzési, javítási próbálkozás iránt tanúsít. Az átfogó stratégia még tabu, a pontszerű beavatkozások viszont idétlenek.
Az utcát illető figyelem következtében megfigyelhető a visszatérés a folytonos beépítésű fronthoz és a földszintek közfunkciókkal való kiképzésére. Ne feledjük azonban, hogy éppen a folytonos utcafront teszi lehetővé a legsűrűbb beépítést. A hatékonyság valamint a monumentalitás keresése következtében viszont számos esetben elveszett az utca emberi léptéke, s a publikus földszinttel kialakított tömbházak gyakran túl távol esnek egymástól. Az autók száma folyton nőtt, míg az egykor tágas zöldterületeket újabb beépítések őrölték fel. Az urbanisták felismerik a térmorfológia szerepét a városkép alakításában, viszont - gazdasági és kivitelezési hatékonysági okokból - ritkán és gyatra minőségben alkalmazzák az elveit. Hasonlóképpen felismerik a lakónegyedközpontok fontosságát, ezek viszont ritkán haladják meg az urbanisztikai tervek szintjét. Végül pedig, habár a romániai építészeti elit örömmel fogadta a posztmodern nyújtotta dekorációs lehetőségeket az előregyártás okozta monotónia ellensúlyozására, ezek az ötletek és tanulmányok, hasonló okokból kifolyólag, viszonylag ritkán, és igencsak gyatra minőségben épültek fel. És persze, legyen az stilizált népi motívum vagy hangsúlyos klasszikus díszítőelem, mindössze előregyártott homlokzati bravúrról van szó. A díszítés vagy a nyeregtető a legritkább esetben fogja a tömbházakat a történelmi kontextushoz kapcsolni, elsősorban léptékbeni fölényük miatt. Az összességében felületes hozzáállás hosszútávon, ordináré részletei miatt, lehangoló látványt nyújt.
Javítsuk ki, újítsuk fel a paneles lakónegyedeket? Leromboljuk vagy mementóként őrizzük meg őket? Az erős város, hosszútávon, mindenkor átvette, és hatékonysági elvek szerint "a maga képére" alakította a legdurvább balsikereket, a legidegenebb szöveteket is. Csak gyorsítanunk kell a folyamatot: átfogó stratégiákba ágyazva, hogy a város bármikor elég erős tudjon maradni!
Pásztor István (blipsz)
földi fotók: Szénássy Zsolt, Somlyódy Nóra
a légifotó légből kapott
