Politikai töltet nélkül

A műemlékvédelem Magyarországon csak akkor kap szélesebb nyilvánosságot, ha valamilyen botrányos politikai töltet is telíti. A KÉK Problémás örökség című szimpóziuma azonban ritka alkalmat nyújtott arra, hogy ezekről a problémákról a politikai vonatkozásokat hátrahagyva lehessen beszélni. Az Óbudai Művelődési Központban március 28-án rendezett esemény délelőtti szekcióján jártunk.

A műemlékvédelem Magyarországon csak akkor kap szélesebb nyilvánosságot, ha valamilyen botrányos politikai töltet is telíti. Egy-egy régi épület hiteles megújulása ritkán töri át a szakmai közélet szűk köreit: nem számít kínos műveletlenségnek, ha valaki minimálisan sem tájékozott az épített örökség világában. Na, persze a magyar műemlékes szakma is számos ponton felfeslett már – valódi működési stratégia hiányában a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) intézkedései sem keltik a százszázalékosan felelős és elkötelezett értékvédelem érzését.

 

 

A Kortárs Építészeti Központ (KÉK) Problémás örökség című pénteki nemzetközi szimpóziumának délelőtti szekciója – bár a szervező szándékai szerint arra fókuszált, hogy milyen mértékben alkalmazhatók a restaurálások során a legújabb építészeti eszközök – minduntalan erre a kérdésre irányította a figyelmet, merthogy Magyarországon egyelőre ez a legégetőbb gond, minden más csak utána jöhet. A szimpózium azonban ritka alkalmat nyújtott arra, hogy ezekről a problémákról a politikai vonatkozásokat hátrahagyva lehessen beszélni.

Az esemény egyébként egy olyan épületben - a kivételesen finom, flexibilis térstruktúrát rejtő, Kévés György tervei szerint épült Óbudai Művelődési Központban - zajlott, amely lassacskán maga is megérik műemléki védelemre.

Az első előadó, Győr Attila, a KÖH Védési Osztályának vezetője a tűzoltás szóval jellemezte munkájukat. Kifejtette, hogy nálunk az építészeti értékek jelenleg igen rossz helyzetben vannak, mind a társadalmi megbecsültség, mind a befektetői érdekek szempontjából. Nemcsak a gyakran önkormányzati hátszéllel zajló ingatlanfejlesztési törekvések többsége jelent veszélyt, de az a tény is, hogy a műemléki védettséggel semmilyen állami segítség, előny nem jár (nincsenek adókedvezmények, kompenzációk) – kötelezettségek viszont annál inkább.

Manapság az önkormányzatok és a befektetők jogi és politikai védműveket építenek a KÖH munkájával szemben: általánosan elterjedt módszer, hogy aktuálpolitikai üggyé silányítják az értékvédelmi kérdéseket, abban reménykedve, hogy a napi érdekek útvesztőjében majd megakad egy-egy ház levédésnek folyamata. Brutálisabb, úgymond „nem fehérgalléros” eljárás az épületek életveszélyessé tétele. Győr Attila szerint ezzel a helyzettel szemben csak a gyors mentőakciók segítenek. Hozzátette, hogy a jelenlegi gyakorlat alternatívája a helyi védelem rendszerének bevezetése lehetne, melynek az az előnye, hogy a helyi védettséget az önkormányzat azonnali hatállyal ki tudja adni és a felügyelet is könnyen biztosítható. Ráadásul így megőrizhetők lennének az országos védelemre nem feltétlenül érdemes, de a helyi kultúra szempontjából fontos épületek. Az erre vonatkozó törvénycsomagot azonban jóideje pihenteti az illetékes hivatal.

E sokkal rugalmasabb rendszer helyett a KÖH gyakran kapkodásra kényszerül: a fejetlen bontásokat megelőzendő, ideiglenes védelemre ítél olyan épületeket is, melyekről a kutatások során bebizonyosodik, hogy megőrzése indokolatlan. Egyre többször nyúlnak a területi védelem lehetőségéhez is, ennek azonban az a hátránya, hogy csak külső védelemre (homlokzatok) jogosít, s a védési ügyek számát kezelhetetlenül megnöveli. Mindez jelentősen erodálja a KÖH hitelét is.

Georg Driendl osztrák építész két olyan jelentős műemlékhelyreállítást mutatott be, melyet építészirodája tervei szerint kiviteleztek. A fraknói Esterházy-várkastély, a klosterneuburgi kolostor és egy Teophil Hansen által tervezett bécsi épület helyreállítása egyaránt kiváló példa arra, hogy miként lehet úgy megőrizni egy régi épületegyüttest hiteles formájában, hogy közben egy merőben új építészeti alkotás születik, amely maga is kiemelkedő értéket képvisel. Az osztrák minimalizmus csúcsművei közé tartozik mindkettő – itt is, ott is bátran használták azokat a high-tech hangulatú formákat és anyagokat, melyeket egészen más kontextusokból ismerünk. A tervezők azonban biztos esztétikai érzékkel illesztették ezeket a régi falak közé: elkerülték a régi és új erőltetett megkülönböztetését, az egyes részletek mégsem vezetik félre a látogatókat egy pillanatra sem. De nem csak erről van szó: a világítás, a különböző mobil installációk révén az egyes terek összehatása is lényegesen megváltozott – vagyis a helyreállítók meg sem próbálták rekonstruálni a rekonstruálhatatlant, a térnek azt az eredeti, tárgyi részletek alapján nem megragadható miliőjét, mely azzal a korral együtt tűnt el, amelyben megszületett.

A részletek szintjén azonban mégis rengeteg utalást találunk a régi formákra, melyek azonban soha nem billennek át a közönséges utánzás, a giccs fertályára. Mindezzel elkerülték azt a hibát, amelyet a magyar műemlékvédelem gyakran elkövet: nem teremtettek olyan „sosem volt” világot, amely a hitelesség illúzióját kelti. A legkülönösebb megoldás az, ahogyan a tervezők „megfordították” a klosterneuburgi hagyományos barokk térsort: az eredetileg a kerti kijáratként is funkcionáló sala terrenából a turistákat szolgáló bejárati csarnok lett... Ha nem vennénk figyelembe, hogy a kolostor funkcionális igényei gyökeresen megváltoztak, azt mondanánk, hogy zavarbaejtően merész, már-már a blaszfémia határát súroló elgondolásról van szó.

 

 

Franz Krenn a műemléki városnegyedek rehabilitációjának lehetőségeivel foglalkozott három város példáján. E településeken az a gond, hogy éppen a centrum vált aszociálissá, élhetetlenné. A tervező e városi ütőereket különböző funkcionális fókuszpontok kijelölésével élesztené fel: az olaszországi Carrara és az oroszországi Szamara főutcáját tematikus szakaszokra tagolná, az üzbegisztáni Szamarkand gyakorlatilag üressé vált közepén a tradicionális helyi, belsőudvaros-nőtt városi struktúrát felidéző lakó- és hivatali negyedeket telepítene.

A pannonhalmi bazilika átalakításának terve a mai magyar műemlékvédelem állatorvosi lova lett, az egymástól gyakran homlokegyenest eltérő szakmai elvek, szemléletmódok, igények ütközőpontja. Gunther Zsolt – a tervező, John Pawson munkatársa – szerint mindez elsősorban a szerzetesek által alkotott ún. bazilikaműhely elgondolása és a művészettörténészek és műemlékes szakemberek által képviselt álláspont közötti ellentétben mutatkozik meg. Míg az előbbiek a most főként pasztorális célokat szolgáló templomot visszaállítanák szerzetesi templommá – s ennek érdekében számos 19. századi elemet (a Storno-féle berendezés nagy részét, és sok képzőművészeti alkotást) eltávolítanának – addig a műemlékes szemlélet óva int a purista restaurálástól, mondván, az elmúlt századok változásai is az épület értékeit jelentik.

 

 

Arnóth Ádám, a KÖH műemléki tervtanácsának elnöke számos példa segítségével kalauzolt végig a magyar műemlékvédelem történetének főbb helyreállítási elvrendszerein, a purizmustól a Velencei Chartában lefektetett elvárásokon át napjaink negatív és pozitív anomáliáiig. A lényeg azonban egyszerű: soha nem a stílusban tervezés a régi és új érzékeny illeszkedésének záloga.

Miha Kerin, az Ambient Drawing Office munkatársa a ljubljanai vár rekonstrukciójáról beszélt: meglepő volt, milyen sok a szemléletbeli egyezés a Driendl-féle műemlékhelyreállításokkal. A várat a felszín alatt bővítették, az új terekbe a hegy puszta sziklafelszínét is belefoglalták, mint ahogy az a high-tech sikló is lágyan illeszkedik a műemlék miliőjébe, mely a városból hozza fel a látogatókat.

A szimpózium délutáni szekciója Közép-Európa második világháború után keletkezett építészeti értékeivel, védelmének kérdéseivel, a hozzájuk kapcsolódó szemléletváltásról szólt. A témát Ferkai András, Maria Topolcanska, Dévényi Tamás, Kerékgyártó Béla, Augustin Ioan és Pásztor István előadásai világították meg.

Haba Péter