Politikáról a Római-part ürügyén

"Amikor tehát valamiért felemelem a szavam, azt nehéz szívvel és izzadó tenyérrel, esetenként belső remegéssel teszem. No meg azzal a belső kényszerrel, hogy nem hallgathatok." - Körmendy Imre (a MUT - Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke) írása.

1951-ben születtem, s életem első majd’ négy évtizedében a politikához való viszonyomat alapvetően befolyásolta családom keresztény hite, s édesapánk „államellenes összeesküvésben” való részvétele (értsd: hitének intenzív megélése, a „keresztény ifjúság és elit nevelése”) miatt átélt börtönbüntetése, majd a piarista gimnáziumban eltöltött évek. Az újságok és a hivatalos szövegek a katonaságtól az egyetemig és a munkahelyekig olyan ellenszenvesek és gyakran egyértelműen hazugok voltak, hogy a politika „szitokszóvá” vált a számomra. Ez oly távol tartott mindenféle politikai cselekvéstől, hogy még ’87-ben is visszautasítottam a meghívást a lakiteleki „sátorba”. A zsigeri ellenszenv továbbra is kifejtette hatását bennem, s a ’88–tól 2008-ig viselt szolgálat - különféle minisztériumokban - is tovább erősítette a távolságtartást (nem csupán a politikusoktól, hanem még inkább az őket körülvevő „slepptől”).

Egyetlen erőteljes, ettől eltérő hatás ért a ’70-es évek második felétől: Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítójának véleménye a politikáról, aki egyértelműen a magas fokú szeretet és szolgálat kifejeződéseként beszélt a politikáról. Többek között Igino Giordanit, parlamenti képviselőt, írót idézte, aki szerint: „a kabátunkkal együtt nem akaszthatjuk a parlament fogasára a kereszténységünket” – magyarán keresztényként lehet és szabad politizálni. Chiara Lubich megújulást hozott a kereszténység társadalmi szerepével kapcsolatban, elég említeni a politikai egység mozgalmat, az Együtt Európáért létrehívása, az Ezer város Európáért kezdeményezése.

Építészmérnöknek tanultam, de egész szakmai életem – két Szentendrén, a Skanzenben eltöltött év kivételével – a településtervezéshez, a városrendezéshez kötődik. E területen előbb-utóbb fel kellett fedeznem, hogy a város görög nevéből – a polisz szóból - származik a politika, s hogy a várossal való foglalkozás - valamilyen módon - rendre politika. Jó esetben nem pártpolitika, hanem a közjót szolgáló, az egészre, a közösség fejlődésére és védelmére figyelemmel levő, sok szempontot és szakmát összefogó tevékenység.

Ez az egészre figyelés vitt arra, hogy a társtervezőkkel partneri kapcsolatot alakítsak ki (ebben remek mestereim voltak a VÁTI-ban, Kálmán Lászlóné,  Ráduly Piroska és Korbonits Dezsőné Ybl-díjas építészek és id. Ráth György irodavezető), majd az államigazgatásban dolgozzak a különféle szakterületek együttműködésében (vízgazdálkodás, mező- és erdőgazdaság, bányászat, geológia, szociológia, jog), végül, hogy a tanításban is ennek átadására törekedjem. Kalocsán, Egerben és Szekszárdon dolgozva fedeztem fel, hogy a helyi társadalom mennyire különböző, s hogy az ő szempontjaik mennyire fontosak a tervezés során, hiszen számukra készül miden terv, ők a település igazi gazdái.

Életem során - az előzőekben részletezettek miatt - igen sokáig nem vállaltam még szakmai szervezetekben sem (vezetői) szerepet, de kollégáim, barátaim unszolására végül ’96-ban a Magyar Urbanisztikai Társaság tagja lettem. Ott azután megtalált az elnökségi tagság (ahol évekig az éves konferenciák szervezésében vettem részt), majd 2012-ben az elnöki tisztség. A MUT vezetése már korábban is hallatta szavát egy-egy, a szakterületet közelről érintő kérdésben, amire legkorábban emlékszem, a romániai falurombolás ellen. Rákényszerültünk, hogy figyelmeztessünk a devizahitelesek segítésére Ócsa közigazgatási területére tervezett lakónegyed ellentmondásaira, abszurditására (a településtől távoli helyszínen felépült lakóházak nem biztosítják a közeli munkahelyet s a társadalomba beilleszkedést; a kicsi telkek nem biztosítják a gyarapodást sem), majd részt vállaljunk a pesti belváros történelmi értékeit semmibe vevő „Zeppelin”, a Bécsi utcai beruházás ellen.

Immár elnökségem idején merült fel a Városliget városi közparkjába építendő múzeumi negyed ötlete, s az elnökség úgy döntött, hogy a világ első városi szándékból létesült, 200 éves közparkja védelmében – másokkal együtt – hallatnia kell a szavát. Ennek története talán eléggé közismert.^[1] De az országos és a fővárosi politikai vezetés egyre sűrűbben ad feladatot: hol a túlnyomórészt magántulajdonban lévő panelépületek bontása merül fel, hol a városképet tönkretevő felhőkarcolók építése kap egészen furcsa módon zöld jelzést, hol a Római-parton történnek fura dolgok.

Nem gondolom magam nagy emberekhez hasonlítani, de mégis emlékeztetnem kell arra, hogy Illyés Gyula érzékletes leírása szerint pl. II. Rákóczi Ferenc hatlovas hintón menekült Esze Tamásék felkérése elől, s másokról is hasonlókat említ.

Amikor tehát valamiért felemelem a szavam, azt nehéz szívvel és izzadó tenyérrel, esetenként belső remegéssel teszem. No meg azzal a belső kényszerrel, hogy nem hallgathatok. S azzal a meggyőződéssel, hogy a legtöbb kérdésben létezik legjobb megoldás, tetten érhető a közjó, s bizonyos vonatkozásokban létezik az igazság (nem egyesek vagy csoportok „igazsága”, pontosabban részigazsága vagy inkább érdeke). A személyek között megélt történések egyénenkénti olvasatának, interpretációjának lehetőségét (amit pl. Kurosawa mutatott be érzékletesen A vihar kapujában c. filmben) sokan a társadalmi élet, a mérnöki praxis és a tudományok területén is alkalmazzák – megélve ezáltal a relativizmust, ami igen káros ezeken a területeken (a politika egyes vonulatai a tudományos kutatás által feltárt tényeket is úgy láttatják, mint az ellentábor politikai konstrukcióit).

Ez alkalommal – ahogy a címben ígértem – a Római-part ügyeiről szólok. Régóta húzódó ügy a terület árvízvédelme, s komoly vita tárgya a közvetlenül a vízpartra tervezett mobil fal létesítése. A MUT vezetése nem tud már több „frontot” nyitni (bár egyes, kiváltképp tájépítész tagjai kezdeményezték ezt), de elnöke megteheti, hogy megszólaljon.

A jelenlegi (és máskor és máshol is gyakori) politikai gyakorlat természetéről, módszeréről ad érzékletes képet a Római-part ügye. A „hivatalos” tervezés eredményére – a mobil falra (gyakrabban mobil gátként emlegetik) – megmozdult/ak a helyi lakosság egy része, valamint a természeti környezetünk megőrzésének kérdéseire kiemelkedően érzékeny társadalmi csoportok és személyek. Egyöntetűen féltik a part természet-közeli állapotát, fáit, s elhibázottnak tarják az igen költséges beruházást.

Egy szakemberekből álló csoport – alkalmi összefogás – összeállított egy tanulmánykötetet a kérdésről, amit eljuttatott a Főváros és a III. kerület vezetéséhez.^[2] Benne egy tanszékvezető egyetemi tanár – Koncsos László - építőmérnök 12 lapnyi tanulmánya, amelyben kifejti, részletezi, hogy miért rossz megoldás a mobil fal, s miért jutott, juthatott erre a költséges, de nem jó megoldásra a készítő mérnöki csapat. Röviden összefoglalva: mert erre kapott megbízást, tehát nem a hivatalos tervet kimunkáló mérnökgárda találta jobb, ill. jó megoldásnak a mobil falat, hanem a politika. Hogyan kommunikálja ezt a főváros vezetése? „Politikai támadás” érte az embereket szolgáló beruházást. S ennek alátámasztására azt közlik, hogy Lányi András neve fémjelzi a munkát, az „ellentervet” – illetve ezt a szót sem ejtik ki, csak kritizálásról, akadályozásról beszélnek (S Lányi András „nem szakember”, „csak” filozófus, aki ráadásul már több „politikai” akcióban vett részt – holott a szerkesztésen kívül mindössze egy rövid előszó „terheli a lelkét”.). Mit jelez ezzel a város vezetése, vezetője? Hogy a politika nem a tényekre építő, nem a valóságra reflektáló tevékenység, nem a jó megoldás közös keresése, hanem csupán hatalmi harc. Meggyőződésem szerint ez nagyon rossz üzenet, s nem is igaz, mert nem szükségszerűen ilyen a politika.

Amikor a part menti területek – mintegy 70 hektárról szólnak a hírek – megmentéséről beszélnek, amit a közvetlenül a parton építendő mobil-fal biztosítana, nem teszik hozzá kellő pontossággal és részletességgel, hogy az itt építkezők hosszú évtizedek óta tudván tudottan vízjárta területre települtek, a folyó nagyvízi medrébe (egyetlen kivételként említhetjük a háború utáni lakásínségben a korábbi csónakházakba és hasonló, ideiglenes építményekbe kényszerből beköltözőket). Tehát tudatosan vállalták a kockázatot. S azt is hozzá kell tenni, hogy ezeknek az építkezéseknek vitatható a jogszerűsége is, hiszen pl. a miniszteri rendelettel közzétett országos építésügyi szabályzat (OÉSZ) 1974-től egyértelműen úgy fogalmazott (az OTÉK 1997-es hatályba lépéséig): „építési tilalmat kell elrendelni azokon a területeken, ahol vízszintemelkedés várható”, az 1999-es kormányrendelet meg egyértelműen megtiltotta a hullámtereken az építést.^[3]

Amit a politika emleget, azaz a lakosok védelme, az évtizedek óta megígért biztonság, az a Nánási – Királyok útja nyomvonal nyugati oldalára vonatkozik, mert ott az út alkotta árvízi védvonal a rendre magasabb mértékadó árvízszintnek már nem felel meg. Ez a terület sokkal nagyobb, sokkal népesebb, s beletartoznak olyan nagy, beépítetlen területek is, mint a Mocsáros-dűlő.

A politikának a közjó érdekében magukról a dolgokról kellene beszélni, s nem támadásokra, összeesküvésre, s más, megfoghatatlan, bizonyíthatatlan üzelmekre hivatkozni, meg a más véleményen lévőket sötét erőként, hozzá nem értőkként láttatni.

A tények makacs dolgok, s nem vélemények, megítélések kérdése, hanem valóság. Tudom, hogy ilyen összetett kérdéseket nehéz az egyszerű választónak, polgárnak elmagyarázni, de korántsem lehetetlen. Ha ennél összetettebb kérdéseket, mint pl. a NATO-hoz vagy az Európai Unióhoz való csatlakozást a választók szavazatára merik bízni a politikusok, s ehhez őket megfelelően fel tudták készíteni (vagy e nélkül bízták rájuk a döntést?), akkor ilyen egyszerűbb ügyekben miért nem történik alapos tájékoztatás (nem egy vélemény sulykolása addig, amíg azt hiszik arról, hogy igaz). Ezt én nem a politikusoktól várnám, nem rájuk bíznám, hanem a szakapparátusra. A Lajtán túl, s nálunk korábbi évtizedekben komoly tekintély volt egy-egy városi tanácsnok, minisztériumi főosztályvezető. Ugyanis ők nem politikai hűségesküt tettek az éppen regnáló hatalomnak, hanem a szakterületi, szakmai és szakmajogi szempontok részrehajlás nélküli érvényesítésére esküdtek fel, s az ennek megfelelő, az ország hosszú távú értékeire figyelemmel lévő jogalkotásra, döntés-előkészítésre. A települések működése ugyanis túlnyúlik a választási ciklusokon, s megfelelő irányítása nem lehet kiszolgáltatva politikai játszmáknak.

Budapest, 2017-18 fordulóján

Körmendy Imre