Pomádé inverz
Fal a folyóra.
Millennium Városközpont (vagy Millenniumi? – mindkét változat kering), nem túl szellemes elnevezés. Illenék rá az eladóművészeti táj, esetleg a vágóhídi körzet. Építészeink hőstetteit látva mégis a pomádé negyed rá a legjellemzőbb. Persze mai módra, kissé nyakatekerten: mert az architektek nem képesek együtt, egymáshoz jól igazodó, teremtő légkörben dolgozni. S megbízóik ezt végzetes módon gerjesztik, kihasználják – oszd meg és uralkodj -, így rendre kibukik az eredmény.
A Petőfi híd és a Lágymányosi híd közötti pesti partszakasz pomádés: nagy hangon fölkonferált, presztízsre kimódolt városnegyed. Látványoskodva „új” ugyan, de nem azt nyújtja, amit beígértek. Ráadásul a városhoz, a sokak/sokunk számára még mindig csodás Budapesthez alig mutat illeszkedést. Az egykori élelmezés-ipari terület előtti parti sávot épületgyárosok kiöltöztették, ahogy az szaros Pistával történt Jézus neve napján. Ahogy a befektető-megrendelő kívánta tőlük, egy projektcég, amely mindenütt ott akar lenni a régióban. Bárhol, ahol ingatlanbizniszből nagy haszon nyerhető – a kierőszakolt ún. fejlesztésekkel. Hogy ezenközben hosszú távon mennyit profitál belőle az itt élők közössége – huszadrangú szempont, azaz nagyképű szólamok, pénzösszegekkel való dobálódzás útján „kimutatható", de a valóság mégsem ehhez igazodik.
A Duna mentén egyenmagas, hangsúlyt csak rémképben hordozó új negyed bontakozott ki. Fal a folyóra. Eleve kétes volt a keskeny sáv ennyire tömör beépítése. Hisz' mögötte a Soroksári út autósztráda forgalmú vonala húzódik, azon túl pedig az igen vegyes, jellegzetes ferencvárosi körzet – amely amúgy sok részén megérett az átformálásra, és a korábbi években történt is benne sok minden. Ehhez igazodva, no meg a Duna menti táj-város összességét megfelelően áttekintve illett volna előre kitűzni, hogy mi is történjék itt (a tervezésbe komolyan beletartozott volna például a HÉV-vonal rendezése-lesüllyesztése). Némi távlatos gondolkodás volt ugyan: a MÁV-teherpályaudvar területét nem kis állami ráfordítással azért szanálták a nyolcvanas évek második felében, hogy egyik színhelye legyen a Bécs-Budapest Expónak. Emlékezhetünk: „hidak a jövőbe" szlogennel, jóval a rendszerváltozás előtt kezdték tervezni. Bekövetkezett azonban az 1989-es bökkenet, így Bécs népszavazást követően kilépett – csak büszke hazánkat vitte még egy ideig a világkiállítási lendület. Azután, a Bokros-csomagot megelőzően, a Horn-kormány az Expót leállította. A nagy huszárvágás az lett volna, ha kimondatik: legyen zöldfelület ez a Duna-parti sáv – a Boráros tértől északra eső Nehru-park folytatása. Ám akadtak, akik hosszabb távon gondolkodtak, nagyobb bukszára...
Így eltartott néhány évig az ocsúdás, majd az Orbán-érában hirtelen jött a kampánycélú fordulat: az einstandolt Nemzeti Színház-projektre akadt itt egy telek! A többi a Trigránité lett, a szanálásnál jóval kisebb összegért, megspékelve a színház sokmilliárdos megépítésével (Arcadom, a Trigránit építővállalata).
A rémkép a Nemzeti építészetet megcsúfoló formatobzódására értendő, amihez csak annyit: a színház előtti szoborpark vetekszik a 70-es országút mentén Leninékből kialakított Rákosi-/Kádár-temetővel. Az épületre pedig tettek még egy-egy lapáttal jeles építészeink, Finta József és Zoboki Gábor, amikor kórusban kifejtették, hogy tisztük a Nemzeti Színház eltakarása lesz azokkal, amiket ők húzhatnak föl oda, mellé-mögé. Zoboki és számos munkatársa már túl van rajta: övék a „MűPa", a Művészetek Palotája – elég szerencsétlen elnevezés. Finta – aki a Trigránit megbízásából sokáig a teljes terület koordináló építésze volt, vagyis hatékonyan közreműködött a beépítés egészén – még a MűPa-nál is nagyobb épületet tervez ide. Eredetileg kongresszusi központ lett volna, meg kaszinó, gyógy- és rekreációs célokat szolgáló fürdő és szálloda. Kész terv, talán még engedély is volt rá. Mégsem kezdték el építeni – elképzelhető, hogy nem sikerült rá kicsikarni a maximális összegű állami zsozsót.
Most engedélyezés előtt áll a legújabb változat, „háttérként" (meg föld alatti garázsként, mert azt ugye elspórolták) a Nemzetihez. Főképp irodaház (K&H bankszékház + bérirodák), továbbá éttermek-kávézók, hotel és kisebb kongresszusi terem. A most látható egyenmagasságból ez valamennyire kilógna. A Soroksári út felé, az eddig elkészült lakó-, illetve irodaházakhoz hasonlóan viszont ugyanúgy térfalat képez, igaz, amazoknál valamivel áttörtebb formában. Vágóhídi, déli végén épületmagas magamutogató üvegkalitka – eléggé fölöslegesen -, ráadásul félő, hogy technikailag a látványtervi változathoz képest komplikáltabban, jóval vaskosabb szerkezetekből. A már meglévő épületek elemzésébe ne menjünk bele, nincs közöttük olyan, ami példaként lenne állítható építészeti értékeket, térformálási gesztusokat keresve. Csupán egyetlen momentum: különösen bornírt a két új Millennium Tower, a II. és a III., közvetlenül egymás mellett, nem csupán a csökött „tornyok" ugyancsak fantáziátlan elnevezése miatt. Hanem mert azonos tömeggel, más-más részletekkel odaálltak, és a tetejükön mi virít? A Nemzeti fölibe aggatott énnemtudom minek a visszaböfögése. Itt tart a honi építészet: pomádésan pompázik.
Vargha Mihály
Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom LIII. évf. 24. számában, június 12.
