2022 nyarán Erdős Imre építész, a Debreceni Egyetem oktatója táblaképfestő workshopot szervezett az egyetem építész hallgatói számára, a különböző anyagokkal és technikákkal való kísérletező szemlélet gyakorlatban történő továbbadására, amire ma egy egyetemi képzési rendszerben idő és erőforrás hiányában egyre ritkábban adódik lehetőség.
A Debreceni Egyetemen eltöltött eddigi oktatói féléveim során örömmel tapasztaltam, hogy a jövő építészgenerációját képviselő ambiciózus hallgatók absztrakt elképzelésekkel rendelkeznek az építészeti térről, a különféle felhasználható anyagokról, valamint fogékonyak az inspiráló, közösségi alkotásra. Erről számos közelmúltban publikált hallgatói workshop és kiállítás tanúskodik, melyeket az építész tanszék oktatói bonyolítottak le Szentirmai Tamás DLA vezetésével. Fáradhatatlan kreativitásukból ihletet merítve, 2022 július 16-án az építész műtermem udvarán egyetemi hallgatók részére, Panel Painting Workshop címmel táblaképfestő workshopot szerveztem Huszthy Edit segítségével.
Az alap felvetésem az volt, hogy bár gondolataink, szándékaink és érzéseink kifejezésének számos módja lehet, a leginformatívabb közlési formák a kezdetektől fogva az emberi látással hozhatók összefüggésbe. Ennek belátásához elegendő a több mint tízezer éve keletkezett közismert spanyolországi (Altamira-barlang) vagy franciaországi (Lascaux-i barlang) falfestményekre gondolnunk, melyek az ősemberek élményeiről és vágyairól mesélnek nekünk. Modern világunkban a barlangrajzokhoz képest természetesen nagymértékben finomodott és bővült az eszközkészletünk, és a számítógépes grafikákban rejlő potenciál vitathatatlan, azonban ennek a műfajnak a túlzott előnyben részesítésével, a makettezés és a szabadkézi rajzolás – s velük együtt az alkotás öröme is – kezd eltűnni a tervezési gyakorlatból. Éppen ezért úgy gondolom, egyre nagyobb szükség van a természetesebb, analóg önkifejezési- és munkamódszerek felélesztésére és a virtuális világ nyomásának ellenpontozására.
Nikos A. Salingaros építészet-elmélet kutató, akinek munkásságról mindössze néhány éve szereztem tudomást, hasonló álláspontot képvisel, és ezt az emberi evolúcióval kapcsolatos kutatási eredményeivel támasztja alá. Tanulmányaiból egy olyan könyvet állított össze, mely egyfelől építészeti vonatkozásaiban is nagyon izgalmas, másrészt az emberi észlelés általános működési mechanizmusainak tekintetében is lebilincselő és ajánlott olvasmány azon építészek számára, akik közelebb kívánnak kerülni világunk megértéséhez. (A Theory of Architecture, 2006). Salingaros könyve többek között olyan érdekfeszítő kérdésekkel foglalkozik, mint például, hogy ’Mit látunk ösztönösen szépnek?’ vagy, hogy ’Milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniük az emberi alkotásoknak, hogy kielégítő vizuális élményt nyújtsanak?’.
"Szemeink és agyrendszerünk nagyon specifikus funkcióra fejlődtek ki, és ez azt sugallja, hogy az emberek, akik a legkülönfélébb fizikai struktúrákat képesek létrehozni, műalkotásaikban azt reprodukálják, ami az agyukat közvetlenül stimulálja. Nem véletlen, hogy a különféle ornamentikák és díszítőelemek több ezer éven át egyaránt megjelentek a kerámiákon, a csontokon, a nonfiguratív festményeken és a textileken is. Az emberek a környezetük vizuális információit reprezentálták, azzal a céllal, hogy mintegy azokat lekódolva, megszerezzék felettük az irányítást. A szimbolikus reprezentációk segítették a kulturális és fizikai táj rendszerezését és az abban való tájékozódást, s ezáltal az ismeretlen megértését.
A neurofiziológia összekapcsolja az ornamentika felismerésének képességét az evolúciós fejlődéssel. A vizuális információ hierarchikusan kerül feldolgozásra az agyban, egymás után több különböző területen, ahol a komplexitás fokozatos növekedése figyelhető meg. Az egyes neuronok aktiválódásához egy kritikus vizuális részletesség szükséges, azaz agyunk fejlettebb területein egyre bonyolultabb mintázatokra van szükség vizuális inputként. Az érzékszervi deprivációra vonatkozó tanulmányok azt mutatják, hogy a környezettől való informális terhelésnek egy minimális küszöbértéket át kell lépnie szervezetünk megfelelő működése érdekében. Ez az oka annak is, hogy sokkal produktívabbak vagyunk a rendezett fraktál-információkban gazdag környezetben, például fákkal vagy növényekkel körülvéve. Természetes módon párbeszédbe kerülünk az élő környezettel és azokkal az emberi kéz alkotta műtárgyakkal, amelyek geometriai alstruktúrákkal rendelkeznek az 1 mm-től 1 m-ig terjedő léptéktartományban. Ez összefüggésben áll az emberi test léptékeivel, valamint a tapintási érzékünkkel is."[1]
Továbbá Salingaros arra is rámutat könyvében, hogy a léptékhierarchiához hasonlóan a színek is környezetünk nélkülözhetetlen kötőelemei, mivel alapvetően hozzájárulnak a jó közérzetünkhöz:
"Nem csak hogy a színek képesek megváltoztatni hangulatunkat, a fiziológiai állapotunkat közvetlenül is befolyásolhatják. A telítettebb árnyalatok látványa általában nagyobb élvezetet nyújt, de a megfelelő színek megtalálása nagyon nehéz kérdéskör. A világgazdaság jelentős része – amelyet a reklám- és divatipar hajt – gyakorlatilag az emberek és a színek közötti érzelmi kapcsolaton alapul. Sokáig elvetették a színek fontosságát az építészetben, mert általában ez az, amit nagyon könnyű megváltoztatni. Lehet nagyon drága, természetes színű kőből építeni, de sokkal egyszerűbb egy falat lefesteni a kiválasztott pigmentekkel. Annak ellenére, hogy a falak színe figyelemreméltó mértékben érinti az épület használóit, a fő érzelmi hatás megváltoztatásának egyszerűsége oda vezetett, hogy a falfestést mára mindössze ‘belső dekorációnak’, és nem építészetnek minősítjük, mivel kívül esik az építész irányításán. Ez az épület egyetlen eleme, amelyet a használók gond nélkül megváltoztathatnak."[2]
Bármily sivár legyen is egy tér – legyen az építészetileg szándékolt vagy sem –, van lehetőségünk javítani a helyzeten. Harmonikusabbá és élhetőbbé tehetőek a huzamos emberi tartózkodásra szolgáló helyek, akkor is, ha a térrendszer átalakítása vagy a falak festése valamilyen oknál fogva nem jöhet szóba. Ehhez közvetlen környezetünk rendezett fraktálinformáció-tartalmát kell megnövelnünk, amit elérhetünk megfelelő mennyiségű növényzet vagy emberek alkotta műtárgyak, például nagyméretű, színekben gazdag és kellően komplex képek elhelyezésével is.
Egy olyan alkotói folyamat, amikor valamit a megszokott méretektől egy nagyságrenddel nagyobb léptékben készítünk el, ráadásul mindezt közösségben, hatalmas energiákat képes felszabadítani. Még most is élénken él emlékeimben, hogy a mesterképzés ideje alatt milyen különleges hangulatban teltek a rajzóráink a rendhagyó méretű képeknek és a közös alkotásnak köszönhetően. A workshop szervezésének célja, – amellett, hogy számomra is nagyszerű élményt jelent közösségben, egy happening keretében megtapasztalni az alkotás örömét –, alapvetően az volt, hogy továbbadjam a különböző anyagokkal és technikákkal való kísérletező szemléletet a gyakorlatban is, amire ma egy egyetemi képzési rendszerben idő és erőforrás hiányában egyre ritkábban adódik lehetőség.
A workshop ideje alatt – a szabadság jegyében – rendező elvként mindössze csak a színeket és a méretet határoztuk meg előre. Minden más szempontból, azaz a technikát, a témát, valamint a kiegészítő anyagok használatát illetően nem volt korlátozás. A szín tekintetében kék-narancs komplementerre esett a választás, a hordozófelületet pedig 100x135 cm méretű farost táblák adták. A technikák között akadt montázs, kollázs, különböző módon hengerelt, dörzsölt és visszakapart eljárások, illetve mindezek kevert verziói.
Salingaros kutatásai szerint egy alkotás szépségét és sikerességét, stílustól és technikától függetlenül, annak összetettsége, valamint rendezettsége határozza meg. Az emberi észlelés ugyanis a járulékos információktól függetlenül, ösztönösen képessé tesz minket, hogy felismerjük e két jellemző mentén létrejövő gyönyörű, és érzelmileg kielégítő formákat. Ha elkezdünk tudatosan figyelni erre és prioritásainkat a szervezett komplexitás felé toljuk az alkotói folyamat alatt, idővel egyre inkább képesek leszünk megérteni a természetben fellelhető formák felépítését is, valamint értelmezni a legnagyszerűbb, csodálatosan összetett emberi alkotásokat, melyek ugyanezeket az elveket követik. Az erre irányuló, ehhez hasonló gyakorlatok véleményem szerint kiemelten hasznos mankót jelenthetnek az építészhallgatók számára egyetemi feladataik és későbbi szakmai munkásságuk során is.
Szeretném ismételten megköszönni Huszthy Edit segítségét, aki a szervezésben és programalkotásban is sokat segített, illetve minden résztvevő hallgató aktív munkáját! Reményeim szerint mindezt visszatérő eseménysorozattá, egyfajta hagyománnyá sikerül alakítani a soron következő években.
Erdős Imre
Szerk.: Hulesch Máté
[1] Nikos A. Salingaros: A Theory Of Architecture, Vajra Books, Nepal, 2006. 91. o.
[2] Salingaros, 2006. 99. o.
