Ritter Dániel építész doktori disszertációjában arra tesz kísérletet, hogy gyakorló tervezőként, saját, személyes nézőpontjából megvizsgálja, hogy megtalálható-e egy alternatív értelmezése a tökéletlenség elfogadásának az építészeti tervezésben, amely a megszokottól eltérően szemléli a hibát vagy éppen a véletlent. A kutatás keretében Schrammel Imre Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas keramikusművésszel készített interjút.
Egy tanszéki megbeszélés során jött a gondolat egy társművészeti kitekintésről a készülő disszertációmhoz, hogy miként éli meg egy képzőművész a véletlent, az alkalmasint "tökéletlent".
Schrammel Imrével az évek során több kiváló interjú is készült, azonban most rendhagyó módon – lévén a riportkészítéshez mit sem értek – egy kötetlen beszélgetés során próbálom a tökéletlenség filozófiáját egy képzőművész nézőpontjából megismerni.
Ritter Dániel: Hatalmas életmű van a háta mögött, amelyet a méltatások szerint egy folyamatosan kétkedő, kérdező, sohasem megnyugvó alkotói párbeszéd jellemez a földdel és az agyaggal. Fontos volt a "nyomhagyás"?
Schrammel Imre: Igen, Kondor Béla azt mondta, hogy a művészet lényege, hogy nyomot hagyjunk. Teljesen függetlenül ettől, én abból indultam ki, hogy a kerámia a földnek az anyaga, amely mindig itt van alattunk, amelyen akaratlanul is otthagyjuk a nyomunkat. A munkáim mind a földön készültek. A váci művelődési házban (ma: Madách Imre Művelődési Központ) található relief például úgy készült, hogy benne járkáltam, tapostam és a lábnyomommal formáltam. A sárnak van egy olyan optimális állapota, amikor megőrzi a nyomot, aztán megszárad és tartósítani lehet.
Ritter Dániel: Mennyire volt előre megtervezve a relief? Volt egy előzetesen meghatározott nyomvonal, ami mentén lépkedni kellett?
Schrammel Imre: Az ötlet után a végeredmény nem volt tervezett, ugyanis nekem nagyon fontos a véletlen. A saját tapasztalataim azt mutatják, hogy majdnem mindent a véletlen alakít ki. A Rába parton szoktam dolgozni nyaranta, ahol a folyómeder a csapadék függvényében néha szinte teljesen kiszárad. Ilyenkor a két parton rendkívül érdekes iszapképződményeket lehet fellelni: a folyó hordalékai teljesen véletlenszerűen keverednek össze: megtalálható egymás mellett a disznóólnak az ajtaja, a gyermekjáték vagy éppen elpusztult állatok. Ez a jelenség nekem nagyon tetszett, hiszen rendkívül hasonlít az emberi gondolkodásra. Az, hogy nekem pillanatnyilag mi jut eszembe, az egy véletlen, még akkor is, ha az egy kérdésre adott válasz. Lényegében majdnem minden munkám ilyen egy-két kivétellel, de azok inkább tanulmányok voltak.
Ritter Dániel: Ezt az alkotói hozzáállást jellemezhetnénk úgy, hogy a művész szándékosan háttérbe szorítja az alkotói ént és keresi, elfogadja a véletlent?
Schrammel Imre: Igen, mindig abból indultam ki, hogy a természet mindent sokkal jobban tud, mint én. Rupert Sheldrake, angol biológus az egész világmindenség létrejöttét a véletlenen keresztül magyarázza, én is rábíztam magamat a véletlenre.
Ritter Dániel: Mennyire volt ez a hozzáállás jellemző az adott korra? Hogyan fogadták ezeket a gondolatokat a kollégái és a szakma?
Schrammel Imre: Rosszul, de aztán idővel elfogadták. Részben lázadás miatt indultam el ezen az úton. Amikor kijutottam Ausztriába, azt tapasztaltam, hogy rettentően elmaradottak vagyunk a nyugathoz képest, és ha én állandóan utánuk próbálok loholni, akkor mindig le fogok maradni, ezért inkább elindulok az ellenkező irányba. Ebből nőtt ki az, amit egész életemben csináltam. Abból indultam ki, hogy az ősembernek sem állt rendelkezésére a nyugaton látott korszerű technika, csak a két keze volt és a primitív eszközei. Abból a földből dolgozott, ami előtte volt és mégis remekműveket tudott készíteni. Ezek a tárgyak egytől egyik a véletlen szüleményei.
Ritter Dániel: Ezek a véletlenek vagy az ezáltal létrejövő tökéletlenségek azért más kultúrákban régóta jelen vannak, nem? Például a japán Kintsugy[1] esetében...
Schrammel Imre: Persze, a keleti kultúrákban évezredek alatt alakult ki ez a szemlélet a vallásfilozófiából olyannak, amilyennek ma ismerjük.
Ha nem találnak egy kerámián repedést, akkor azt mondják, hogy tökéletlen, hiszen a repedés az Isten ajándéka. Az anagama lejtős kemencék esetében például - amit a japánok a kínaiaktól vettek át - a kemencét teljesen telerakták a megkorongozott tárgyakkal. A lejtőkamra működése azt jelentette, hogy alul nem volt olyan meleg, ott kergették ki a kristályvizet az anyagból; középen volt a legnagyobb a hőmérséklet, ott égették a porcelánt; a kemence legtetején pedig már ismét nem volt nagyon meleg, ott égették a kő - és agyagárut. Ebben a kemencében minden tárgy a véletlenre volt rábízva, hiszen senki nem tudja kiszámítani, hogy a láng hogy öleli körbe a tárgyakat, ezáltal előre nem látható módon változik a tárgyak színe.
Ritter Dániel: Mit gondol, miért van különbség a keleti – tökéletlenség elfogadását hirdető – és a nyugati perfekcionista szemlélet között?
Schrammel Imre: A nyugati ember individualista, mindenki érvényesülni akar és az egész életfilozófiánk az igen-nemre épül. Ezzel szemben a keleti emberek világa állandó, és a gondolkodásuk kollektív. Míg az európai ember nyugtalan, addig a japán ember nem akar konkurálni az Istennel, így nem törekszik a tökéletességre. Ha véletlenül tökéletesre sikerült egy korongozott tárgy, akkor azt kitették a véletlennek a kemencében való kiszámíthatatlan égetéssel.
Igazából én is erre törekedtem. Kihasználtam az agyag tulajdonságait és hagytam saját maguk által megtörténni az eseményeket és kialakultak ilyen véletlenszerű, természetes repedések, aminél én jobbat biztosan nem tudok csinálni. Ilyet csak a természet tud.
Ritter Dániel: Vannak olyan gyakorló építészek (Anne Holtrop, Junya Ishigami, Ensamble Studio,stb. ), akik a homokot vagy éppen a földet használják, mint homlokzatformáló elemek. Ebben erős párhuzamot érzek az Ön munkásságával. Mi lehet ennek a mögöttes gondolata, a természet ereje?
Schrammel Imre: A természet ereje és a véletlen nekem mindig is nagyon fontos volt, többször volt olyan, hogy homokba tettem az agyagot és kalodán keresztül szorítottam. A puha agyag deformálódott és olyan vonalak jöttek ki, amit én megint csak nem tudnék csinálni. Vagy például az agyag színe is a véletlen műve, attól függően, hogy az oxidáció vagy éppen redukció hogyan megy végbe.
Ritter Dániel: Mindig csak megtalálja a szépséget a véletlenben vagy alkalomadtán szándékosan előidézi a tökéletlenséget az alkotásaiban?
Schrammel Imre: Hosszú ideig kísérleteztem úgynevezett lőtt és robbantott munkákkal. Ezek eredendően tökéletes, geometrikus formák porcelánból, ahol rettenetesen ügyeltem arra, hogy minden éle és mérete is a lehető legtökéletesebb legyen. Amikor elkészültek, akkor belelőttem légpuskával vagy felrobbantottam. Sokféle tanulsága volt ezeknek a munkáknak: a lövésnél teljesen épen maradtak az élek és sarkok, a robbantásnál pedig mindig az élek mentek tönkre. Nagyon drámai végeredmények születtek.
Schrammel Imre gondolatai mögött hosszú évek önazonos és lenyűgöző alkotói tevékenysége áll. Alkotásaiban a "hiba", a "véletlen" és a "tökéletlen" lényeges alkotó elemmé válnak, ezáltal kiterjesztik, magyarázzák, teljessé és igazzá teszik műalkotásait. Nézőpontja csupán egy lehetséges, alternatív olvasata a világnak, amelyben építészeti oldalról találok számomra fontos kapaszkodási pontot. Erős párhuzamot vélek felfedezni Schrammel alkotói filozófiája és kutatási hipotézisem között, mely szerint az építészeti végeredményt sok esetben szintén egyfajta tervezett (vagy elfogadott) tökéletlenség vagy véletlenszerűség hozza létre. Ha a tervezési folyamat minden lépését áthatja egy perfekcionista esztétika, akkor a végeredmény kiszámíthatóan túltervezett és kissé rideg eredményt szülhet. Ezzel szemben például a Herzog & De Meuron iroda Ricola épülete esetében egyszerre van jelen a tervezettség és esetlegesség. A gyárépület egyrészről egy emberi kéz alkotta, precíz mérnöki műtárgy, másrészről viszont a homlokzaton végigfolyó csapadékvíz miatt az épületet az eső és az évszakok formálják a természet kiszámíthatatlan és elemi erejével. A homlokzatán lefolyó víz és a nedves homlokzati felületet lassan benövő alga egy állandóan változó, egyszerre matt és fényes felületet hoz létre.
Fentieket figyelembe véve úgy vélem, hogy az ideális állapot leginkább a tökéletesség és a tökéletlenség megfontolt együttállásaként értelmezhető.
Ritter Dániel
[1] Kintsugy: A japán kerámiaművészet egyik ága. A törött, megrepedt tárgyaknak ad új értelmezést. Az eltört elemeket gyanta alapú ragasztóval ragasztják össze és a javított felületre lakkban elkevert aranypor kerül.
