A Központi Városháza 1939-1940-es pályázata a 20. század nagy megfeneklett budapesti álmainak egyike. A Sosemvolt Budapest kiállításon több tervlap is szerepelt innen, köztük Major Máté pályamunkájából, amely azonban megérdemli, hogy közelebbről, részleteiben is megismerkedjünk vele.
A régi, 1844-ben emelt pesti Városháza a Belváros századfordulós átépítésének esett áldozatul. Mivel ekkoriban a Váci utcai Új Városháza (Steindl Imre, 1875) épületét alapvetően a városi törvényszék és a rendőrség használta, a főváros 1899-re megszerezte az egykori Károly-kaszárnya épületét, amelyet 1901-re, majd 1918-1919 között bővítettek is. A harmincas évekre ismét állandósult a helyhiány, így 1939 nyarán tervpályázatot hirdettek a Központi Városháza kialakítására.
A tervpályázat elvárta a Városház utcai, műemlékké nyilvánított barokk kaszárnya megőrzését, az egykori kápolna helyreállítását, valamint a Semmelweis utca meghosszabbítását a tömbön keresztül. Ettől a Városház utca felé kellett elhelyezni a közigazgatás kb. 394 ezer légköbméternyi épületrészét (összehasonlításként: a műemléki épületrész 88 ezer m³-t tett ki). A Károly körút felé eső telekrészre szánta a kiírás a Vízművek, az Elektromos Művek és a Gázművek székházait.
A pályázat meghosszabbított, 1940. március 1-i beadási határidejére 46 pályaterv érkezett (ezen felül kettő késve). A Bíráló Bizottság két első díjat adott ki: az egyiket Martsekényi Imre, a másikat Kertész K. Róbert és Weichinger Károly közös pályaterve kapta – végül ők nyerték a megbízást a továbbtervezésre. A II. díjasok érzékeltetik leginkább a Bizottság egyensúlyozását a különféle építészeti hangnemek közt, hiszen az egyiket Wälder Gyula, a másikat a modernista Lauber László terve kapta. A három harmadik díj mellett 12 tervet megvásároltak, további hármat pedig dicséretben részesítettek.
Major Máté pályamunkája, bár időben érkezett, nem jutott be a díjazásra érdemesültek közé. Talán ennél is meglepőbb, hogy maga Major is megfeledkezett róla idővel. Legalábbis a korszakról szóló, több száz oldalas visszaemlékezésében, a Férfikor Budapestenben egy szóval sem említi. A tervpályázattal foglalkozó szakírók sem figyeltek fel rá, még a Majort jól ismerő Preisich Gábor sem említi a Budapesti Negyedben megjelent tanulmányában.
Ennek egyik oka az lehet, hogy az eredeti tervek egészen 2019-ig lappangtak. Ekkor vásárolta meg műkereskedelemből a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Major Máté két világháború közötti építészeti munkásságának jelentős csomagját, benne a Városháza-tervpályázat több tervlapjával. Sajnos a tervcsomagból több lap hiányzik – így az a három is, köztük a legfontosabb perspektíva, amelyeket dr. Halász Árpád közölt a tervpályázat katalógusában. Ezek minden valószínűség szerint nem is kerültek vissza a tervezőhöz.
Bár a Bizottság szakértői feledésre ítélték, a többi pályamunkával összehasonlítva Majoré korántsem mindennapi, sőt, nyugodtan kiemelhető a leginkább avantgárd tervek egyikeként. Major a harmincas évekre vált a nemzetközi modern követőjévé; 1932-ben – a diósgyőri művelődési házhoz készült tervét látva – a magyar CIAM csoport is felvette tagjainak sorába. Saját maga így emlékezett vissza tervezői evolúciójára:
"A XIX. sz. technikai előzményei után az orosz-szovjet avantgarde, a holland de Stijl, a Bauhaus és Le Corbusier gondolatainak és gyakorlati eredményeinek ismeretanyaga csak lassan gyűlt össze bennem, de a mennyiségi »gyülekezés« nyomán, egy bizonyos időpontban be kellett következnie az ugrásszerű minőségi változásnak, fel kellett ismernem: mi is az építészet."
Major Máté (kiemelés az eredetiben)
Bár a harmincas években megvalósult néhány fontos terve, például a Hatvany Viola számára emelt Attila utcai bérház, vagy apósa, Fenyő Zsigmond négylakásos háza a Sasfiók utcában, a korszak modernistáihoz hasonlóan Majornak is igen kevés tervezési lehetőség jutott. Mivel a harmincas évek elejétől az Országos Társadalombiztosító Intézet alkalmazottjaként alapvetően mások által tervezett házak kivitelezését felügyelte, minden bizonnyal lelkesen vetette bele magát a Városháza pályázatának elkészítésébe.
Major a Károly körúti front csaknem teljes hosszúságában tízemeletes irodaszárnyat tervez, amelyet csak két keskeny beugrás tör meg, az egyik előtt az utcára kilépő lépcsőház-toronnyal. Az utcafront mögött három udvar nyílik, amelyeket oldalról ugyancsak tízemeletes belső szárnyak öveznek. A meghosszabbított Semmelweis utca vonalában az épület csak négy szint magas, hogy az utca másik oldalára emelt, némileg hátrahúzott, de 16 emeletes magasságával és különösebb tagolás nélküli homlokzatával így is meghökkentően monoton és monumentális városházi szárny mellett eltörpüljön.
A korabeli kiadványból megismerhetjük a tervpályázati zsűri sommás ítéletét:
"A telek beépítésénél azt tartotta szem előtt, hogy a tömegeket megbontsa. Ez kétségtelenül sikerült, de ez az egyoldalú törekvés arra vezetett, hogy architektonikus terek és díszudvar kialakítását egészen mellőzte.
A három üzemi épületet a homlokzaton loggiás beugrással választja el. Ez a motívum inkább irodaházkülsőt fejez ki. A 16 emeletes közigazgatási rész egyetlen osztatlan tömb, minden tömegjáték nélkül. Ennek ugyancsak 16 emeletes szárnyépületei a műemlékrészhez olyan közel vannak, hogy azt egészen elnyomják. Az épület külső megjelenésében hatalmas üzletház jellegét nyújtja anélkül, hogy a városház rendeltetését kifejezné."
Mai szemmel nehezen érthető, miért láttak "üzletházat" a bírálók a tervekbe – hiszen azok kétségtelenül a harmincas évek iroda- és középület-építészetének hatását mutatják. Elsősorban talán Le Corbusier genfi Népek Palotájához készült tervpályázatának, valamint az ekkorra már elkészült moszkvai Centroszojuz-székháznak a hatását fedezhetjük fel a négyzetes kőlapokkal burkolt homlokzaton, a megszakítás nélkül futó szalagablakokon. A városházi szárny léptéke és különösen sajátos, beszorított helyzete joggal váltotta ki a bírálatot: minden bizonnyal igen nyomott terek alakultak volna ki körülötte, különösen a műemlék épületszárny felé.
Meglepő a Károly körúti homlokzatra állított torony, amelynek legfőbb funkciója a Madách sugárút tengelyének kijelölése. Közlekedőként csak az első emelettől felfelé használható, viszont a járdán útját állja a gyalogos forgalomnak, és nem igazán tudja felvenni a városházát jelölő szimbólum szerepét sem – kicsit olyan, mintha hiányozna róla valami. Előképét alighanem a Helsinkiben emelt Olimpiai Stadion (Yrjö Lindegren, Toivo Jäntti, 1934-1938) 72 méteres tornyában fedezhetjük fel, amely karcsúságával joggal váltotta ki a kor építészeinek csodálatát.
Mai szemmel nézve is meglepően modernnek tűnik, de azért Major Városházája nem lett volna teljesen magányos a korszak Budapestjén. Az 1939-re felépült Dob utcai Budapesti Postaigazgatóság (id. Rimanóczy Gyula) és a rákövetkező évben átadott Szabadság téri Pénzintézeti Központ (Lauber László – Nyiri István) igen hasonló hozzáállást képviselnek. Major munkáját a funkcionalizmus végletessége különbözteti meg csak tőlük: itt tényleg semmit nem látunk, aminek ne lenne közvetlen haszna. Ez lenne az építészet? – kérdezhetnénk az építész visszaemlékezése nyomán. Ez is az, persze, de szerencsére nem kizárólag. Major Városháza-pályaterve kordokumentumként tehát sajátos és egyedi – és talán nem baj, hogy papíron maradt.
Kovács Dániel
Irodalom
Dr. Halász Árpád (szerk.): A budapesti Városháza kibővítésének tervpályázata. Melléklet a Fővárosi Közlöny 1940. évi december hó 6-i (53.) számához. Budapest, 1940.
Major Máté: Férfikor Budapesten. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.
Preisich Gábor: A budapesti Városháza kibővítésének tervpályázata 1940-ben. Budapesti Negyed, 1997. tél – 1998. tavasz (V. évf. 4. sz. – VI. évf. 1. sz.), 48-68. o.
Szerk.: Hulesch Máté
