Recenzió Meggyesi Tamás: Számadás című könyvéhez
Ma délután mutatják be ünnepélyesen is Meggyesi Tamás: Számadás című kötetét, amely válogatott írásainak gyűjteménye. A Terc kiadónál megjelent könyvről Bardóczi Sándor írt recenziót.
Ha az ember 75 éves és három emberöltő áll mögötte, feltételezhetően akkor is késztetést érez valamiféle memoár / rezümé létrehozására, ha azt pusztán a saját szórakozására teszi, úgy ahogy Faludy György Nulla Károlya tette, ám az ő nyomában csak száz ív üres papír néma ítélete maradt. Meggyesi Tamás új könyve nem ilyen. Nem is azé a „számadó juhászé”, aki a rá bízott bárányokat hiánytalanul visszaterelgeti az akolba úgy, hogy lehetőleg ne legyen sok a rovásán. Ez a könyv inkább egy koherens értékrend mentén összeszerkesztett esszégyűjtemény, amely műfajában inkább közelít a magyar irodalomban évezredes hagyományokkal rendelkező intelmekhez (ld. Intelmek Imre herceghez, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz), semmint egy tisztességben megfáradt tudós ember utószavához. Igaz ezek az intelmek nem kemény kinyilatkoztatások, csak szolíd sorok közöttiek, mégis szíven ütik és önvizsgálatra késztetik az olvasót. A sorok írója, ez a békeszerető módon is örök lázadó reformer, ez az aktívan minden rezdülésre figyelő elemző személyiség most sem nyugszik. Ne higgyük el neki a címet: nem pontos, maximum mozgósító. Olyan cím, amire felkapja az ember a fejét. (Micsoda? A prof már ennyi idős? Lehetetlen.) Talán ez is a célja: egy picit felrázni, terelgetni, értékrendre nevelni értő közönségét, ahogy a mesterek teszik. Észre sem vesszük és a feltett, ám válasz nélkül hagyott kérdések minőségéből tanuljuk a legtöbbet. Meggyesi hallatlan szélesre tárja a horizontot intelligenciával, játszi könnyeden ugrándozik írásain keresztül az urbanisztika, az építészet, a festészet, a zene, a dráma, a mitológia és a szakralitás témái között akár egy eszmefuttatáson belül. Kapcsolatot talál ott, ahol eddig nem is sejtettük.
Ami összefűzi ezeket a szerteágazó, válogatott írásokat az Meggyesi értékrendje, és ebben a tekintetben érdekes látni, hogy egy 1980-ban megejtett, eleddig sehol nem publikált írás a Pattern Languange-ről ugyanazt az értékrendet közvetíti, mint egy ezredforduló után egészen más témában született, ám ugyanúgy a valóság mélyebb rétegeit tárja fel, ugyanúgy szándéka morálisan is instruálni, játékos absztrakciókkal elgondolkodtatni olvasóját. És nem pusztán az elgondolkodtatás, de a nézőpontok kibékítése is része ennek az értékrendnek. A keményen kritizált épületekről mondani valami dafke pozitívat, amúgy „városos elkötelezettséggel”, ugyanúgy része ennek az értékrendnek, mint beledobni egy nagyot csobbanó követ a közöny állóvizébe. Ráadásul nem pusztán nemes gesztusként, ároktemetőként, hanem olyan szakértői attitűddel teszi ezt, amely meglátja az értéket a kétségesben is, amely jóban és rosszban, feketében és fehérben egyre kevésbé gondolkodik (a bölcsek és tapasztaltak életadománya ez), utak és tévutak között egyre inkább nem tesz különbséget, sőt néha már csak útvesztőket lát, amikben viszont „érdemes eltévedni”. Vannak persze e kétségnek dokumentált árnyjátékai is, és Meggyesi ezeket a borús gondolatokat most is őszintén reprezentálja. Mert beszélni kell, az elfojtás rossz. 1998-ban elhangzott előadásának leirata a jövő urbanisztikájáról (és ezen belül a településrendezés defenzív magatartásáról) például olyan időtálló darab (sajnos), amelyet ma is papírra vethetett volna.
A számadás című kötet – úgy sejtem – magának a professzornak is szolgált meglepetéssel a szerkesztés során. A különböző korokból származó esszék, kritikák, recenziók, előadások ugyanis – így összeolvasva – zavarbaejtő hasonlósággal citálják a szerzőnek ugyanazon egyetemes kultúrtörténeti élményeit, ahol valami „bekattant”, és ami annyira megérintette, hogy a személyes filozófiája legbelsőbb részévé vált. Rendszeresen visszatérő motívum a labirintus, az égi Jeruzsálem, a varázsfuvola, a szabadkőművesség misztériuma, a buddhizmus, vagy Christopher Alexander eszméi. Számos helyen használja például urbanisztikai jelkulcsként Hamvas Bélát, azaz egy irodalmi filozófiai eszméből gyakorlati urbanisztikai alkalmazást készít. Kinek jutna eszébe a szekszárdi felsővárost, Bartinát az Öt Géniusz leírása alapján szakaszonként végigelemezni? Hát természetesen Meggyesi Tamásnak, aki szerint ha egy terv megfelel az OTÉK-nak, attól az még nyugodtan lehet pocsék, és az építési jogot csak a lélekkel kiegészítve szabadna alkalmazni.
Meggyessi professzor szakmai életútjában talán a legszembetűnőbb jelenség a „külső tér” újrafelfedésének stációi, amely végül az általa bevezetett és ma is oktatott promenadológia (sétánytan?) diszciplinában csúcsosodik ki. A kötet írásainak zömében ez a belső ráfordulás kiválóan utánkövethető. Egyik ezredforduló előtti írásában még kárhoztatja a mai várostervezési gyakorlatot, amelyből kiveszett a közterületekkel történő foglalkozás. A Bartinán, Esztergomban és Balatonfüreden már Hamvas Öt Géniuszát kutatva szakaszol az utcaképben, míg az új évezred első évtizedének végén már tudatosan helyesbíti a Bécsi Memorandum túlontúl műemlékes ízzel történeti városképre magyarított historic urban landscape kulcskifejezését TÖRTÉNETI TELEPÜLÉSI TÁJ-ra.
A kötet könyvként nem, vagy alig olvasható. Túl sűrű. És ez nem negatív kritika: ténymegállapítás. Ülepíteni kell. Ha lenne urbanisztikai háziorvosom vagy gyógyszerészem, meg is kérdezném tőle, hogy mennyi a számomra kijelölt napi adag. Nincs ilyen, szóval most a függés veszélye fenyeget. Segítség!
Bardóczi Sándor
Kapcsolódó oldalak:
