Regeneratív építészet (2.)

"Ha az építőközösség önmagának építene, mint ma a periférikus világokban vagy egykor vidéken, akkor tanúja lenne önmaga meghatározásának, identitásteremtésének. A globalizáció világában ezt a nyitottságot már csupán a fiataloktól lehet elvárni. Az építészhallgatók által megvalósuló oktatási projektek és az identitásteremtő primitív közösségek munkamódja nem sokban különbözik." Katona Vilmos tanulmányának 2. része.

Az Építészkongresszus tanulságai

A 10. MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszust az önazonosság témájában hirdették meg. Méltán kaptak meghívást rá olyan építészegyéniségek, mint Peter Rich, Eike Roswag és Glenn Murcutt, vagy magyar oldalról U. Nagy Gábor és Turi Attila. Mindannyian jeleskedtek a jellegzetesen helyi építészeti karakter korszerű képviseletében, amelyre teljes életművük hivatkozási alapként szolgált. Nem voltak ezekben nagyobb törések, választóvizek vagy korszakok. Úgy tűnt, hogy az identitás iránti érzék egyes építészek veleszületett képessége, amely idővel csak elmélyül és kiteljesedik.

Közelebbről megvizsgálva azonban érzékeny különbségek jelentkeznek az egyes alkotók szemléletében: mind alkotómódszerükben, mind pedig előadásmódjukban. Némelyek ars poeticája ugyan a természet ihletéséről, a táj szépségéről, a topográfia meghatározó befolyásáról tett tanúságot, mégsem tért ki az építés folyamatára. Meggyőződhettünk róla, hogy a helyivé vált, példaértékű remekmű felépült, de nem tudtuk meg, hogyan. Hatással volt-e az építés folyamata a tervre, vagy mindvégig a tervezőasztalról koordinálták?

A kritikai regionalizmusra és a hozzá hasonlóan esztétikai alapokra épített házak kétségtelenül a genius loci ihletésére, de a helynek az építési folyamatban való különösebb részvétele nélkül valósulnak meg. E kísérletek egy része műtermi modellezésre korlátozódik, amely mellett az építkezésnek csak kivitelező szerep jut. Identitásról értekezve nem tartják fontosnak az építőközösséget, annak munkakapcsolatát a megrendelővel és a tervezővel, nem tesznek említést a felhasznált anyagok és technológia származásáról. Mások azonban épp ezekre helyezik a hangsúlyt. Az építésre is (és nemcsak az építészetre) mint alkotófolyamatra tekintenek, amely lehetővé teszi, hogy közvetlenül találkozni lehessen a természetben rejlő korlátokkal és lehetőségekkel, szabad mozgásteret adva a céllal folytatott kísérletnek és egyaránt az öncélú játéknak is.

Vegyük például a szakrális kút³¹, az oktatási célú projektek, vagy az építészhallgatók segítségével végzett rehabilitációs munkák esetét! Mindezeket a használatból fakadó cél, a megválasztott funkcionális szükséglet motiválta. A rendelkezésre álló technológia igen korlátozott volt, így elkerülhetetlenné váltak a helyben rögtönzött megoldások, amelyek bár a „hasznos munkaidő” részidő-arányát csökkentették, de a rájuk „elfecsérelt” munkaórák mégsem váltak haszontalanná. A próbálkozások, hibák, olykor hiábavalónak tűnő kísérletek ugyanis beépültek az építőközösség kollektív emlékezetébe, és ott fontos bázisává váltak az identitásnak. Ki ne ismerné azt a felemelő érzést, amikor az elkészült munkában a gazdaságosság szempontján túl megszólal mindaz a történet, amelyet az itt-ott meghasadt fa, félreütött szög, vagy felkopott padló mesél el?

Az épület narratívájának megírása – a történet, amelyre a genius loci nagy kutatója, Christian Norberg-Schulz is oly nagy szeretettel hivatkozott – valójában az építkezésnél, az együtt-tervezésnél kezdődik. Ez teszi az épületet igazán hitelessé, valóságossá, és csak másodsorban a – jó értelemben vett – utánzással eltanult karakter.³² A helyszíni modellezés vagy próba teszi hitelessé a műteremben készült tervet. A modell nem elegendő ehhez, még ha figyelembe is veszi a napfényt, a széljárást, a növényzet összetételét és hasonló környezeti-kulturális tényezőket.³³ Fordítsa bár a legintenzívebb figyelmet a helyi adottságokra, a természet parametrikus modellezése nem érhet fel az anyag és szerkezet, a föld taktilis tapasztalatával, amely mindig rejteget meglepetéseket, bizonytalanságokat. Ekképpen a hely princípiumához valóban közel álló építészet nem feledkezhet meg az identitás élő alkotóelemeiről: a teremtő közegről, amelynek része az élőmunka és a kivitelezés fizikai helyszíne is.

Sajátos velejárója ennek, hogy a helyszín részben a korábbi tapasztalatokból megőrzött, de adott esetben új technológiák, munkamódszerek megtalálására ösztönöz.³⁴ Mi sem természetesebb annál, minthogy a különböző adottságú vidékeken a gyakorlott találékonyság egymástól különböző, jellegzetesen helyi építésmódok kifejlesztését teszi lehetővé! Az építészeti karakternek belülről, nagy természetességgel, és olykor tudattalan mélységekből kell fakadnia. Glenn Murcutt szerint hiábavalóság azon elmélkedni, miként lehet helyi jellegű építészetet teremteni, mert e gondolat már eleve rossz megközelítésből támad: kívülről próbál keretet adni egy nagyon is bensőséges folyamatnak, amely csakis a közvetlen helytapasztalatban, az építőközösség cselekvésszabadságában gyökerezhet.³⁵

Kiállítás a Svájci Építészeti Múzeumban

A célszerűség elve az építészetben arra sarkallja az embert, hogy a rendelkezésére álló erőforrásokból minél kiszámíthatóbb környezetet teremtsen. A természeti és társadalmi mozgatóerők áttetszőségéért cserébe azonban le kell mondania a bizonytalanságról, amely nemrég még ösztönözte fejlődését és társa volt a felfedezésben.

Paradox módon a tökéletes társadalom utópiája sem születhet másból, mint töredékes ismeretekből és intuíciókból, mint egy műalkotás. Ám a műalkotással ellentétben az utópia nem késztet belső építkezésre, hanem az otthont jelentő világ lebontását követeli áldozatul egy újért. Bár e dekonstrukció kegyetlen, mégis korlátokba ütközik, hiszen új rendjét képtelen a lét egésze fölé kiterjeszteni.

Eredőjeként hiába is várnánk a szabadságot, mert egy új törvény kollektív érvényesítésében teljesedik be: a jó legyőzi a rosszat és minden egyebet az üdvözítő tervhez igazít. Ebből a szempontból Hieronymus Bosch földi paradicsomot ábrázoló szürreális triptichonja (Gyönyörök kertje, 1500 k.) és George Orwell 1984 c. regényének világa között nincs lényegi különbség.

Már Massimo Cacciari (1982) is felhívta a figyelmet a modern városban és társadalomban érvényesülő modern utópia ellentmondásaira, melyek legszembetűnőbb következménye az irányelvek túlzott térnyerése.³⁶ Ma már általánosan elfogadott ‘etikus házban’ élni, amely pazarlással nem terheli környezetét; s az ökologikus városi víziók meghódítják a ‘nagyszerűség’ dimenzióját is.

Nagy- és kisléptékű változásokról egyaránt szólhatunk. A zsűrizésre beadott pályaművek már nem az eredetiért, hanem az ideálisért versengenek. Többé nincs a tervekben meglepetés, csupán a teljesítés izgatottsága. A tervzsűri felelősségének és a műalkotás eredetiségének eltűnése csapást mér az építészetre, ami kénytelen visszahúzódni az esztétika fedezékébe. Jövőképeink eladható termékekké merevednek, míg az alkotás feszült közege pillanatképekre hullik szét.

2012. október 18-án a bázeli székhelyű Svájci Építészeti Múzeum egy kiutat kereső, nemzetközi mozgalomnak három napig szabad röppályát biztosított. Ez idő alatt a Kunsthalle reprezentatív termeiből ablak nyílt a még formátlan valóságba. A kiállítást a Hochschule Luzern Design & Kunst készítette elő, mely első lépésként nyílt pályázati felhívásban ismertette programját. A vállalkozóknak rövidfilmek formájában kellett előadniuk ötleteiket, melyek célja az építészeti pályázatok műfajkorlátainak áttörése, a zsűri szerepének felülvizsgálata, és a pályaművek belső kritériumainak érvényesítése volt.³⁷

A versenyszellemet felváltotta az együttműködés és a párbeszéd, mely során a zsűri is kivehette részét a tervezésből. Habár demokratikus alapelveket, a bizalom és a tárgyilagosság kérdéseit érintette, a szokatlan felhívás nem állhatott meg az elméleti orvoslatnál. Célja nem lehetett egy új modell létrehozása, hiszen az a folyamat számára továbbra is a paradigma kibúvóját biztosította volna. Az alkotás ritmusában kerülendőnek tekintettük a külső szabályok érvényesítését, így a kritika is a játék részévé vált. Helyt adott a zsűri döntései mögött álló értékrend nyilvánosságának, s ezáltal vitathatóságának is.

A kísérlet mechanikája Deleuze-i volt, melyben sem a szabályok, sem a célok, s maguk a résztvevők sem függetleníthették magukat a folyamat visszahatásaitól.³⁸ Vajon a terv és a kritika szuverenitásának csorbulásáról van itt szó? Ellenkezőleg. Felszámoltuk az alkotás szabadságát korlátozó gátakat.

Értékekre csakis munka közben lehet rátalálni. A tervnek engednie kell, hogy helyette az anyag, a szerkezet, és az emberi találékonyság beszéljen. Fontos, hogy mit üzennek az egyszerű dolgok, milyenné kíván lenni a munkakörnyezet.³⁹ A valóságra rácsodálkozni jó. Helyénvaló is abban az értelemben, ahogyan azt a kezdeményező Justarchitecture?-csoport nevében szereplő ‘juste’ (helyes, igazságos) szócska sugallja.

Eszközeink egyszerűek voltak, mert az alkotókedv, a próba, a hiba és a játék gyermeki őszinteségét tükrözték. Mint várható volt, a kísérlet célkitűzései idő közben módosultak: nem csupán egy alternatív pályázati forma, hanem egy másik építészet lehetősége is felmerült. Egy olyané, amely folyamatosan lebont és újraépít, percről percre saját összeomlása peremén áll, s az építés rituális tettének elemi mozgatóerőit képes megfigyelni.⁴⁰

E másik gyakorlat a közösségi alapokra helyezett helyi, és széles körben alkalmazható építési módok lehetőségeit vette górcső alá. Önmagát megújító, regeneratív építészet született, amely a kiállítás produktum-terét élettel és munkával töltötte meg, motivációs térré változtatta. Távolabbról nézve az emberi idő beköltözött a múzeumba.

A kiállítás kellékei helyszínen tervezett és kivitelezett asztalok, padok és falnak támasztott állványok voltak, melyekre képernyőket erősítettünk; de találkozhattunk védősisakokkal, utazókofferekkel, és vázlatfüzetekkel is. A közvetlenség munkára ösztönözze a látogatókat. Akadtak köztük, akik bekapcsolódtak az építőmunkába vagy a vele párhuzamosan zajló nyilvános konferenciába (gondolat-építésbe). Az összképbe kiválóan illeszkedtek azok a magyar rövidfilmek, amelyek a tevékeny tanulás perceit, a diákmunka és az újjáépítés örömét kapták lencsevégre.

Bemutatásra kerültek a Vukoszávlyev Zorán által vezetett Szakrális Építészet műegyetemi kurzus diákmunkáiról készített filmek, Turi Attila szerves-, valamint Nagy Tamás MOME-építésztáborait bemutató filmjei. Ugyanitt kaptak helyet a Hello Wood portréfilmjei és a Czigány Tamás pannonhalmi kápolnájának építését bemutató Zarándokének c. film. Mindezek nagy érdeklődésre tettek szert a hasonló eredményeket bemutató svájci, kanadai és amerikai résztvevők körében.⁴¹ A kísérletet nemzetközi és hazai sikerként könyvelhetjük el.

Mit keresünk a FUGÁ-ban?

Egy ilyen építészet elkerüli a professzionalizmus csapdáját. Helyt ad a hibának és az improvizációnak, és nem kényszerít, hogy mindjárt a legiparosabb technológiát alkalmazzák. Az építők a konstruálás mellett a munkával eltöltött idő értékére is figyelnek. Leírhatnak öncélúnak tűnő köröket, amelyek nincsenek benne a kiviteli tervekben – mi több, a célt szem előtt tartva felülírhatják azokat. Egy ilyesféle építés természetes bizonytalanságából nem csak hátrány, de hasznos meglepetések, ötletek is születhetnek. Nemcsak egymással versengő, kész megoldások kavalkádja, mert az így születő újdonságok ki vannak téve a közös munkából adódó konfliktusoknak, a folyamatos revíziónak és a kompromisszumnak. Azáltal, hogy közvetlenül anyagban és szerkezetben fejezi ki magát, az építő és épülő tudat megismeri önnön korlátait. Előbb-utóbb rájön, hogy szüntelenül azt keresi, mi a helyes, mi az igaz, mi működik. A természet oktatja erre, így fizikai tevékenysége elválaszthatatlan a tanulástól. Olyan igazságban bízik csupán, amely szükségszerű, amelyet mindenki közvetlenül beláthat, és amely teljes bizonyosságot jelent számára.⁴²

Nem véletlen, hogy a szabad építőközösség legöntudatosabb formában a tanulók közös munkájában valósulhat meg. Hasonlít ez olykor a méhek rajára, amely – bár nem tudni pontosan milyen felsőbb erő hatására – szervezett és összehangolt mozgás-motívumokat a levegőbe rajzolva éli mindennapjait. Közös cél a nektár gyűjtögetése, de az mégsem a legrövidebb úton valósul meg, hiszen a méznek is érnie kell. Van abban valami öncélúság, ahogy az építési helyszín cselekvésre késztet, és a próbák szűrőjén át olykor előre ki nem számítható nóvumot mutat fel. Ezt azonban nem elég az adott projekt keretein belül, pusztán a fizikai hasznosság szempontjából megítélni, mert akkor előfordulhat, hogy a célok nyitottsága tisztázatlannak hat.⁴³

Habár sok esetben szükségépítészetről van szó, a regeneratív építészet nem egyenlő egy új funkcionalizmussal. Avagy nagyon is enged neki, amennyiben a funkció fogalmát kiterjesztjük a közösség megteremtésének alapvető szükségletére. A regeneratív építészet nem szolgál radikális megoldásokkal, mint a labor-ökó vagy a ’70-es évek panelépítészete, amelyek abból a hallgatólagos modernista doktrínából indulnak ki, hogy minden embernek körülményektől függetlenül alapvetően ugyanarra van szüksége.⁴⁴ A regeneráció szabad utat enged a célok változó meghatározásának az elkezdett munka ideje alatt is.

Ha az építőközösség önmagának építene, mint ma a periférikus világokban vagy egykor vidéken, akkor tanúja lenne önmaga meghatározásának, identitásteremtésének. A globalizáció világában ezt a nyitottságot már csupán a fiataloktól lehet elvárni. Az építészhallgatók által megvalósuló oktatási projektek és az identitásteremtő primitív közösségek munkamódja nem sokban különbözik.

Jó példáját adja ennek Turi Attila devecseri és kolontári szerves építőtáborai⁴⁵, Nagy Tamás és diákjainak tevékenysége Erdélyben⁴⁶ és az Őrségben, Pozsár Péter Hello Wood táborai Dédestapolcsányban⁴⁷ és másutt. De világszerte további jó példákat adnak Peter Richnek a kongresszuson is bemutatott dél-afrikai kísérletei (elsősorban a Mapungubwe Nemzeti Parkban épült látogatóközpont, melynek szerkezetépítését, kővel boltozott építésmódját teljes egészében helyszínen végzett kísérletek igazolták)⁴⁸, valamint Kengo Kuma East Japan Projectje⁴⁹, amelynek keretében építésztanulók és a tradicionális kézművesség megmaradt képviselői közös workshop mellett tanulnak egymástól.

Az utóbbi azért is jelentős, mert az a hagyományból merített erőt a katasztrófa sújtotta területek újjáépítéséhez, s egyúttal kedvezményezte az állástalanul maradó helybeli mesterembereket. Kisebb formátumú, szociális építkezésekről híres Jae Cha, akinek jól ismert temploma és közösségi csarnoka a bolíviai Urubóban (2000); és Peter Lang, aki a Texasi A&M Egyetem építészfakultásán oktatott szociális építés kurzusának részeként workshopokat vezet Afrikában és Amerikában. Karitatív jellegüknél fogva ezekhez hasonlítanak a Kemes Balázs által odaadóan szervezett szociális alkotótáborok Perbálon és Valkonyán.⁵⁰

A regeneratív építészetnek tehát sokféle tájékozódási iránya képzelhető el, de mindben közös a rögtönzésekkel tarkított, közvetlen munkatapasztalat (learning by doing) és az újjáépítés szándéka. A helybeliek munkájának bevonása többnyire ott valósítható meg, ahol az alapvető létfeltételeket kell megteremteni. Ha a helyi közösség cselekvőképes, az építkezés szükségképpen túlmutat a kísérletezésen. Ez utóbbinak is van azonban létjogosultsága, mivel kiválóan modellezi, sőt előkészíti a kommunális építést, és felléphet a szakmai szegregáció ellenhatásaként.

Ilyen, modellezésre alkalmas tér volt a Justarchitecture? számára a Svájci Építészeti Múzeum, és ennek kívánunk új fejezetet nyitni a FUGA Budapesti Építészeti Központban 2013. október 24-től november 16-ig megrendezendő interaktív kiállításunkkal, amelyre az Építészet Hónapja keretében kerül sor. Nemcsak a bázeli kiállítás nemzetközi szereplőit hívjuk a magyar fővárosba, de új hazai résztvevők munkájára is számítunk. Az esemény célja nem az ismétlés, hanem a továbbtervezés. Megnyitáskor nem fogunk kész tárlatot látni, csupán egy pályázati felhívást. A kiállítás az építkezéssel kezdődik majd, s igazi tárgya önmaga lesz: verseny, együttműködés, oktatás, improvizáció, mesterség, változás, közvetlenség, gesztus, hiba, szimpátia, fórum… egy cselekvéssel szerkesztett történet, amelybe bárki belekerülhet. Útjelzőket állítunk fel az építészet eredeti természetének megelevenítéséhez vezető ösvényen.

Köszönetnyilvánítás

A 10. MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszus szervezőinek és a FUGA Rádió munkatársainak a cikk alapjául szolgáló előadások és interjúk támogatásáért, továbbá a Régi-Új Magyar Építőművészet szerkesztőségének, hogy ehelyütt lehetővé tette az alábbi írások kibővített újraközlését:

K.V.: Hazai előhang a regeneratív építészet korszakához. Régi-Új Magyar Építőművészet, no.2 (2012), pp.5-6.

K.V.: Túl az én-építészeten. Határépítészet és regeneratív kilátások. Utóirat – Post Scriptum, vol.12, no. 67 (2012), pp.3-6

K.V.: Just Architecture. Kísérleti kiállítás a Svájci Építészeti Múzeumban (SAM). Régi-Új Magyar Építőművészet, no.4 (2012), pp.36-37.

Katona Vilmos

jegyzetek:

31: A kút építéséről készült, Svájci Építészeti Múzeumban bemutatott videó hozzáférhető [Utolsó belépés 2013. március 25.]

32: Vö. Norberg-Schulz, Christian: Hiteles építészet felé. In: Kerékgyártó Béla (ed.): id. mű, pp.231–253.

33:  Ld. Frampton, Kenneth: Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja (1983). In: Kerékgyártó Béla (ed.): id. mű, pp. 292-305. 

34: Katona, Vilmos – Vukoszávlyev, Zorán: Place and Identity. Critical Regionalism in the New Millennium, National and International Achievements. (Hely és identitás. Kritikai regionalizmus az új évezredben, nemzetközi és hazai eredmények.) Építés- Építészettudomány, vol.40, no.1-2 (2012), pp.150-153, ill. 182-184.  

35: Ld. „Tervasztal: X. Nemzetközi Építész Kongresszus - Glenn Murcutt, Csanády Pál, Katona Vilmos”. FUGA Rádió (2013. március 8., 10:00) [rádiós interjú]. [Utolsó belépés 2013. március 25.] 

36: Cacciari, Massimo: Nihilismo e progetto. Casabella, vol.47, no.483 (1982), pp.50-51. Magyarul olvasható in: Moravánszky, Ákos – M. György, Katalin: Monumentalitás (kritikai antológia). Építészetelmélet a 20. században. Terc Kiadó, Budapest, 2006, pp.204-213.    

37: A pályaművek hozzáférhetők az alábbi honlapon [Utolsó belépés 2013. március 25.] 

38: A stratumról, valamint a szabályok és az absztrakt működés itt tapasztalt belső életéről ld. Deleuze, Gilles – Guattari, Félix: A thousand plateaus: capitalism and schizophrenia. Continuum, London/New York 2004, pp.44-82, 552-566.  

39: Párhuzamban áll ez Heidegger művészetelméletével, melyben „a mű műléte a világ és a föld közötti vita végigharcolásában áll”. A földnek el kell hallgatnia ahhoz, hogy a mű egy világot állítson fel. Ugyanígy, az alkotónak vagy a szemlélőnek le kell győznie a műalkotással kapcsolatos előítéleteit, ha valóban részt akar venni benne / át akarja élni azt. Ld. Heidegger, Martin: A műalkotás eredete (1935/36). In: Rejtekutak, Osiris Kiadó, Budapest, 2006, pp.9-64, különösen 37.

40: Hardliz, Ronny: Színtiszta építlszet? Befejezhetetlen beszámoló. Utóirat – Post Scriptum, vol.12, no.69 (2012), pp.18-20. 

41: Említést érdemel Peter Lang szociális építőkurzusa a Texas A&M Universityn, Martin Beutler Bern-környéki köztérrendező munkássága, valamint Lars Schuchert gerilla-urbanistáinak tevékenysége a Justarchitecture?-nek otthont adó Hochschule Luzern Design & Kunst intézetén.  

42: Ez a filozófiában megfelel az a priori igazság-megismerés három kritériumának: szigorú belső szükségszerűség, hasonlíthatatlan érthetőség, abszolút bizonyosság. Ld. Hildebrand, Dietrich von: id. mű. pp.68-78.

43: Vö. Zöldi, Anna: Szerény vélemények – 10. Építészkongresszus. Építészfórum (2013. március 13.) [Utolsó belépés 2013. március 25.]

44: E szükségleteket azonban nem az emberek, hanem egy korlátozott létszámú építész-elit, a „zsenik ” köre határozta meg. Vö. Jeanneret, Charles-Édouard: Vers une architecture. Éditions G. Crès et Cie, Párizs 1923. Magyarul olvasható, Le Corbusier: Új építészet felé. A szem, amely nem lát (1923). In: Kerékgyártó Béla (ed.): id. mű, pp.31-42, különösen 41.

45: A Svájci Építészeti Múzeumban bemutatott rövidfilmek hozzáférhetők az alábbi címeken itt és itt. [Utolsó belépés 2013. március 25.]   

46: Hozzáférhető [Utolsó belépés 2013. március 25.]   

47: Hozzáférhető [Utolsó belépés 2013. március 25.]   

48: Rich, Peter: Összetett, sziklás táj. Mapungubwe Látogatóközpont, Mapungubwe Nemzeti Park, Limpopo. Metszet, vol.3, no.1 (2013), pp.28-31.

49: Az East Japan Project keretében megvalósult tervek és programok az alábbi címen követhetők. [Utolsó belépés 2013. március 25.]   

50: Somogyi, Krisztina: Épített közösség – közösségi építészet. Egy konferencia után. Utóirat – Post Scriptum, vol.12, no.67 (2012), pp.7-11.

Katona Vilmos előadása a 10. Építészkongresszuson hangzott el, Budapesten 2013. március 9-én.