Reimholz Péterről
Birtokolta a kánonokat, miközben szabad volt. Alaposan ismerte, mélyen átérezte, és hirdette az építészet belső törvényszerűségeit. Azokból nem engedett. • Turányi Gábor írása
Tíz évvel ezelőtt Kecskemétre utaztunk, kettesben. Azzal tudtam rávenni a teljes napi semmittevésre, hogy hozzunk össze egy beszélgetést Boros Pál új zeneiskolájáról, és ez lesz a szöveg a ház mellé az MÉ-ben. A szövegből nem lett semmi, viszont részese lehettem annak a néhány órának, amikor Péter semmi mást nem csinált, csak egyszerűen ráért. És elgondolkozva beszélt. A dilemmáiról (mindig dilémának mondta), és a sebzettségeiről.
Addig azt hittem, hogy neki nincsenek sebei, hiszen Ő a Reimholz!
Több ilyen „ráérős" találkozásra nem is emlékszem.
Tizenhét évvel ezelőtt, Badacsonytomaji utazásaim közben minden alkalommal bekanyarodtam a fehérvári Videoton művelődési ház építkezésére. Volt úgy, hogy nem akartam, de az utolsó pillanatban mégis bekanyarodtam. Titkos látogatások, gyerekes leskelődések voltak ezek. Soha nem mondtam el Neki.
Csaknem egy hónappal ezelőtt, a gyászmise után, beültem az autóba, és ösztönösen újra Fehérvár felé vettem az irányt. Nem akartam, mégis odamentem. Odamerészkedtem, és órákig együtt voltam az elhanyagoltságában is méltóságteljes épülettel. Hangok és szavak nélkül beszélgettünk egymással, időről, időtlenségről, a rozsda szépségéről.
Egy hónappal ezelőtt, egy bensőséges megemlékezés meghitt csendjében, tanári körben hallgattuk Csomay Zsófia meghatóan őszinte, felemelően szép mondatait Róla, Róluk. Azt is mesélte, hogy még a nyár elején elképzelték, hogy kettesben megcsinálják a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely tervpályázatát. Amikor sort keríthettek volna a közös jutalomjátékra, Péter már nagyon beteg volt, de kérte Zsófit, hogy ő azért csinálja meg. Talán helyette is.
Húsz évvel ezelőtt Reimholz Péter nyitotta meg Herman Hertzberger budapesti kiállítását. Egyszerre okos és érzelmes szövegében megvallotta a strukturalista építészet hollandiai helytartójának, hogy ő úgy tekint rá, mint egy valósággá vált mesebeli hősre. Mint egy kisgyerek, aki elé egyszer csak odatoppan Winnetou, a Nagy Indiánkönyvből.
Jurcsik többször is mondta, hogy talán Reimholz az egyetlen a fiatalabb generációból, akit egyenrangú pályatársként tud elfogadni. Már tanítványként is nagyra tartotta.
Sok mindenben hasonlítottak egymásra, többek között a mesterség magabiztos birtoklásában.
Ja, és még abban is, hogy mindketten gyönyörű „értekezleti" rajzokat firkáltak, egy alaknak, fejnek, konstrukciónak milliónyi szépséges variánsát.
Asplund iránti tisztelete és rajongása közismert volt.
Néhány éve, amikor (alaposan megkésve) ott álltam a stockholmi kis-ravatalozó előtt, megrendülten azt a kicsi Asplund-rajzot láttam magam előtt, melynek másolatát Tőle kaptam, bíztatásul, 1984 tavaszán.
A szimmetria című könyvet is akkoriban adta, de nem tudtam mit kezdeni vele.
Nem értettem.
De Ő nem is arra törekedett, hogy mindig mindenki értse, amit tesz és beszél. Csakis az volt számára fontos, hogy azt tegye és mondja, amit tennie és mondania kell.
Utolsó Mohikán volt a Nagy Indiánkönyvből?
Az iskola (az „Ipar", a „Fősuli", a MOME) fontos volt számára, talán a legfontosabb. Néha az volt az érzésem, hogy a praxist „csak" a tanításhoz szükséges kötelezettségnek tekinti. Nagyon jó tanár volt. Időnként az Iskola, sőt, a magyar építészeti oktatás „főgondnoki" terhét is a vállára vette. Mert minden munkát egyformán jól végzett el, a felelősség vállalásával. Közben nem fontoskodott, hanem tette a dolgát. De azért a legjobban azt a meghitt, elmélyült, átélt, szárnyaló ténykedést szerette, amit Tanításnak hívnak.
Rajzai olyanok voltak, mint az írás. (Szép írása volt.) Akkor is írta a rajzokat, ha skiccelt, vázolt, firkált, és akkor is, ha „komoly" tervrajzokat készített. Akár 1:500 vagy 1:200 léptékű koncepcióterveket, akár 1:20 vagy 1:50 léptékű kiviteli terveket készített, úgy tudta zsinórírással írni a rajzait, mint aki mindent tud az írásról és a rajzról. Birtokolta a kánonokat, miközben szabad volt. Alaposan ismerte, mélyen átérezte, és hirdette az építészet belső törvényszerűségeit. Azokból nem engedett.
A képeket 2009. október 18-án készítettem a székesfehérvári Művelődési- és Sportközpontban.
Budapest, 2009. november
Turányi Gábor
