Rejtett értékek Kárpátalján
Egy lelkes építészcsapat Kárpátalján járt, hogy felderítse a vidék kevéssé ismert építészeti értékeit, különös tekintettel a fatemplomokra. Alighanem kevesen jártunk arrafelé, érdemes tehát beletemetkezni Mészáros Gabriella, Bereczki Sándor és Teráz Béla képes beszámolójába.
A hétvégi utazás barátunk ötlete volt, akit gyerekkori élmények kötnek a vidékhez. Első szavára elfogadtuk az időpontot, útitervet és a 11 fős társaság tagjai lelkes, egyetértő válaszokat küldtek. A négynapos út alatt a Keleti Beszkidek fatemplomainak, Munkács és Ungvár várainak felfedezését tűztük ki célul.
Az időjárás sem tántorított el minket, pedig a meteorológia az idei nyáron szokásosnak számító folyamatos esőt jósolta – és a jóslat be is vált. Így is megérte a kb. 1.000 km-nyi autózás, bár a határon túl bizony vágyakozva gondoltunk vissza a hazai - gyakran alulértékelt - remek útviszonyainkra. Apropó határ - az értelmetlennek látszó adminisztrációk, csomagvizsgálatok, várakoztatások gyomrunkban, szívünkben, elfelejtettnek hitt emlékeket ébresztettek oda- és visszafelé egyaránt.
Beregszász mellbevágott - zajos, piszkos kamionforgalmával, kéregetők hadával – mintha senkinek sem lenne fontos ez a város. Alig 25 perc múlva Munkács főterére érve egész más világba érkeztünk, ebből a városból nyugalom és derű árad, szobrokkal, parkkal díszített sétálóutcája sajátos hangulatot áraszt. Itt született Munkácsy Mihály, aki csak a gyermekkorát töltötte a városban, mégis ennek nevét vette fel saját korábbi német családneve (Lieb) helyett. Ma emléktábla jelöli a helyet, ahol a szülőháza állt.
Itt található a Rákóczi-kastély avagy „fejér-ház”, amelynek földszintjét még valószínűleg I. Rákóczi György fejedelem emeltette a XVII. század során. Falai között a későbbiekben megfordult II. József, Ferenc József és Rudolf trónörökös is. A ház falán a "nagyságos fejedelem", II. Rákóczi Ferenc emléktáblája látható, melyet 1911-ben avattak fel.
Váratlan és izgalmas élmény volt a munkácsi Csernek hegy oldalában, a Latorca partján álló bazilita – azaz Vazul-rendi - Szent Miklós pravoszláv női-kolostor fellelése. A zöld-fehér színvilágú homlokzatok felett a bádogozott kupolák ezüstösen ragyogtak – az ekkor még – szikrázó napsütésben. A ma látható templom barokk stílusban 1789-1804 között épült, a kolostor 1766-72-ben. A védelmi célt szolgáló kőfal nemcsak a kolostort, hanem a gazdasági épületet és a veteményeskertet is bekeríti.
A második napra görög katolikus fatemplomok felkutatását terveztük (Ekkor még nem sejtettük, hogy ez valójában a megközelítési útvonalak kutatása lesz). A Kárpátalján lévő fatemplomok öt főcsoportba sorolhatók, mi a Keleti Beszkidek kevésbé ismert XVII.-XVIII. századi fatemplomait kerestük fel, öt templom meglátogatását tűztük ki célul: a hossztengelyes kupolás templomok körébe tartozók Uzsok, Csontos (Kosztrina), Sóslak nevezetességei, míg az ezektől kissé eltérő bazilikális elrendezésű Sóhát (Csernoholova) büszkesége.
Templomos túránkat a legtávolabbi célponttal, Uzsokkal kezdtük. A hossztengelyes elrendezésű kupolás templomot 1745-ben építették. Végtelen nyugalmat és állandóságot sugároz a dús, zöld erdőkkel és mezőkkel borított dombok között pihenve.
Alaprajzi megoldásában kelet-nyugati szimmetria-főtengelyre fűzött három helyiségből áll, melyek közül a nyugati oldalon van a bejárati előtér, majd következik a legnagyobb helyiség, a hajó, végül a harmadik tér (ahova női szemek be sem pillanthatnak), a keleti tájolású szentély. A legmagasabb tömeg a hajó feletti. A változó magasságú hármas tömeget az összefüggő alsó tető fogja össze. Földszinti boronafalazatát kivéve minden fal és tető zsindellyel borított.
Utunk során csak ennek az egy templomnak a papját találtuk otthon – hála az ott élők rendíthetetlen házasodási hajlamának, három lagzis kocsisor keresztezte többször is utunkat… így az „atyec”-ek is úton voltak, kivéve az uzsokit. (Csak később döbbentünk rá, hogy talán nem szombatra kell az ilyen jellegű túrát szervezni.)
A templomba – a 140 cm magas bejáraton - belépve egy másik világ fogadott bennünket. Őszintén szólva, nem egészen erre számítottunk. A hajó és a szentély közötti falon lévő igen szép ikonosztáz körös-körül gazdagon és rendkívül bájosan van díszítve naiv képekkel, díszítésekkel, olyannyira, hogy itt az épület faanyagának nyomát sem látni. A képek mellett mindent beborítottak lambériával, színes anyagokkal, papírral és … hmm … PVC-vel.
Második – előre tulajdonképpen nem tervezett - állomásunk az egykori északkeleti határvidékünkön, a hegyek között található Erdőludas volt. Az uzsoki atyuska által erősen a figyelmünkbe ajánlott települést – hivatalosan falu, de ez ne tévesszen meg senkit - igen kalandosan, úttalan „utak”-on lehet megközelíteni és a látvány, ami 20 percnyi zötykölődés után fogadott, megrázó volt. A templom ma látható fedésének leírásához nincsenek megfelelő szavak. Beszéljenek inkább a képek.
A fatemplom építését 1655-re teszik, ezzel a legrégebbi fatemplomok egyike. A hossztengelyes elrendezésű kupolás templom különlegessége, hogy a hajó legfelső szintű határoló falai – az alsó szinten meglévő négyszögű alaprajz fölött – felfelé erősen szűkülő, nyolcszögű oldalakkal készültek. Két alsó, teljesen körbefutó tető is készült.
A földszint falai igen nagy átmérőjű szálfákból faragott boronapallókból állnak. A boronaelemek az épület sarkainál különböző mértékben túlnyúlnak. Ezek a lépcsőzetesen egymás fölött kinyúló ún. golyvás gerendavégek, melyek statikai szerepük mellett erre a templomcsoportra jellemző, sajátos esztétikai és etnikai díszítésekké is váltak.
A templom jó állapotban lévő ikonjai és templomi könyvei a XVII. századból maradtak fenn. Szívesen megnéztük volna, de sajnos az atyuska – helybéli 70 éves önkéntes segítőnk (akit mi csak „bábuskának” szólítottunk, mivel állandóan körülötte ugrált ördögadta unokája) szóhasználatával a „bátyuska” - valahol máshol esküvőt tartott, úgy döntünk, nem várjuk meg… irány vissza a főútra.
A csontosi (Kosztrina) templom az Ung-folyó partján lévő falu központjában a hegyoldalon, - a főútról is láthatóan - a fák közötti kis tisztáson 1703 óta áll. Kelet-Galíciában épült eredetileg és onnan szállították át a Szigot tisztásra, de az Ung gyakori áradása miatt ott nem volt biztonságban, ezért jelenlegi helyén szentelték fel.
A templomot többször felújították (1761, 1898), 15 méter hosszú, 7 méter széles. Mindhárom terét keletről lépcsőzetesen emelkedő, különálló, kúpban végződő sátortető fedi. A hajó és a szentély sátortetőzete hármas tagolású. A felújítások során az előtér feletti harangtorony magasságát megnövelték és ezt egyszerű sátortetővel fedték le. Az egész épületet alul egy szélesen kiülő tetősáv fogja össze, mely fölött kicsinyke ablakok nyílnak a hajóra és a szentélyre. A nagy kinyúlású eresz alatt lévő padokon ülve, a csendes esőben a környező hegyeket szemlélve valahogy nem hiányzott Budapest.
Csak néhány kilométer ide Sóslak (Szol), ahol a falu felett, a hegyoldalban áll a Szent László tiszteletére szentelt fatemplom. 1703-ban építették a galíciai Szjánkiban. A közeli csontosi fatemplomhoz hasonlóan eredetileg hármas tömegű volt, átszállítás után, 1834-ben átépítették. Jellegzetes a mozgalmas, tagolt tetőforma, a bejárat előtti oszlopos tornác és a fölé emelkedő négyzetes, hagymasisakos torony, valamint a szentély fölötti kettős tagolású barokk sisakkal fedett kis huszártorony. A toronysisakok fedése bádog, és nem a mestermű kategóriából.
A templomba sajnos nem tudtunk bejutni, pedig a helybeliek nagy igyekezettel ügyködtek érdekünkben, a segítségünkre siető – és bennünket azonnal kárpátaljai nyári almával kínáló - néni mobil telefonján felhívta a pópát, aki persze éppen egy esküvőn volt, de felajánlotta, hogy hétfőn szívesen kinyitja nekünk a templomot. Megköszöntük, majd máskor, ha erre járunk, legközelebb… Az ikonosztáz 1645-ből való (egyes írások említést tesznek az 1596-os dátumról is), meg kellene nézni…
Sóháton (Csernoholova) idilli környezetben, patak melletti faluszéli dombon, öreg fenyők között áll a fatemplom. Az építmény a bazilikális barokk fatemplomok csoportjába sorolható. Arányai és harmonikus tömegképzése, finoman megmunkált részletei a legszebb fatemplomok közé emelik. Ez a barokk stílus a kárpátaljai faépítészetben a XVIII. században jelent meg a magyarországi kőépítészet hatására.
A Szent Miklós tiszteletére szentelt fatemplomot – a szakirodalom szerint a kapuja feletti cirill betűs felirat szerint - 1794-ben Hymycz Matias építette. ( Nagyon kerestük a feliratot, de mi nem találtuk.)
A többi fatemplomhoz hasonlóan szentélye keletelt és a nyolcszög három oldalával zárul, a hajónál kissé keskenyebb. Az épület egész tömegét kettős tető fedi. A zárt előtér felett áll a négyzet alaprajzú torony. A tetőgerinc keleti végén, ahol a szentély feletti ferde tetősíkok találkoznak, kettős tagolású barokk tornyocska áll. A tornyokat mesterfokon készült zsindelyezés fedi.
Alul az előteret faragott oszlopos könyökfás tornác veszi körül. Faragott gerendákból ácsolt boronafalain az ablakok, mint általában a többi fatemplomnál, itt is igen kisméretűek. A hajó és a szentély közötti ikonosztázra és a szentélybe ezeken keresztül leshettünk be.
A domboldalakban álló templomok körül, a dús növényzettel övezett tisztásokon itt-ott sírok találhatók. A feliratok között többségében magyar neveket betűzhettünk latin, ékírásos, vagy cirill betűkkel írva.
A harmadik, igazán esős napunk vártúra lett. A munkácsi várról tudni kell, hogy a magyar történelemben a Rákócziak idején játszott fontos szerepet. Leghíresebb birtokosa, a legendás Zrínyi Ilona csaknem két évig védte az erődítményt a császáriakkal szemben, de a készletek felélése után kénytelen volt feladni.
A szatmári békét követően a Rákócziaktól elkobzott várat és uradalmat csaknem kétszáz évre a Schönborn grófok kapták meg. A várat később börtönné alakították, leghíresebb rabja Kazinczy Ferenc volt. A szovjet időkben, 1945 után sokáig mezőgazdasági szakiskola volt, a kápolnát kultúrteremmé "fejlesztették".
Ma a Munkácsi Történelmi Múzeum működik itt, néprajzi és természettudományi kiállítással, valamint képzőművészeti galériával. Az épületben Petőfi- és Rákóczi-szobát is berendeztek, de megtalálhatjuk itt Zrínyi Ilona szobrát, valamint Kazinczy és a Szent Korona emléktábláját is.
Ungváron láttuk leginkább a Kárpátalján mára kialakult szélsőséges életkörülményeket: burjánzó kovácsoltvas indákkal övezett villák közvetlen szomszédságában túlzsúfolt lakótelepek sorakoznak - az itthoni loggiaépítészetet is felülmúló - változatossággal és a találékonyság végtelen példáival.
A város látnivalói közül a vár megtekintésével töltöttük a legtöbb időt, melyek oka a kitartóan zuhogó eső volt, de a várban lévő kiállítások végigjárása segített múlatni az időt.
A legenda szerint az ungvári vár már a honfoglalás idején tanúja volt a dicső sereg menetének. Az évszázadok során sokszor lerombolták, újjá- és átépítették. Az 1300-as évek elején Károly Róbert Drugeth Fülöpnek adományozta, majd 360 éven át tartott a Drugeth dinasztia uralma, bővítették, bástyákkal erősítették a vár védelmét.
A Rákóczi-szabadságharc idején Bercsényi Miklós birtokává vált, az ő idejére tehető a vár fénykora. A megerősített várpalotát fényesen berendezte, ami a szabadságharc idején – 1707-ben - egy évig volt főhadiszállása a „vezérlő fejedelem”-nek.
Mária Terézia uralkodása alatt ide költözött át a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség és papneveldévé alakították át. A ma látható leglátványosabb belső terek ebből a korszakból származnak.
Izgalmas élményt nyújtottak az utazás során látottak, nem mindennapi impressziók: a mai kor „arany” kupolás templomai, az ötletesen átalakított autómatuzsálemek, sőt különlegesen jó állapotú muzeális gépjárművek.
Útközben betűről betűre bogoztuk a cirill feliratokat, szinte felsikítottunk, mikor egy értelmes szó összeállt és rájöttünk, hogy hiszen ezt már valahonnan (nagyon régről) ismerjük… Csontoson idős bácsitól kértünk útbaigazítást gügyögő orosznyelvű kérdéseinkre magyarul válaszolt, pedig ruszin volt, a háborúban ruszinul tanította a magyar katonákat, míg Ő is megtanulta a magyar nyelvet és több mint 60 év alatt nem felejtette el… egy soknyelvű nemzet történelmi határvidékén jártunk.
szöveg és képek: Mészáros Gabriella, Bereczki Sándor, Teráz Béla
Források:
Deschmann Lajos : Kárpátalja Műemlékei – Budapest, 1990
Németh Adél : Kárpátalja – Panoráma „mini” útikönyvek, 1991
Kovács József : Fatornyok és fatemplomok a Kárpát-medencében
