Rendezettség

"Rohanó világunkban mindent lehet építeni. A természetes állapotot is brutálisan tönkre lehet tenni. Sokkal nagyobb művészet a természetes állapot, vagy ha úgy tetszik a természetközeli állapot megóvása, mint annak tönkretétele." Dr. Csemez Attila véleménye a Római partra tervezett mobilgáttal kapcsolatban.

A Római-parti mobilgát kapcsán közvetve megszólíttattam. A közös álláspontot az MTA Tájépítészeti Albizottsága nevében megfogalmaztuk. Ezt most a saját véleményemmel egészítem ki.

Többször elhangzott – többek között a Római Partért Egyesület és a Védegylet képviselőinek a vitájában (2013. 02. 22.) – a rendezetlen Duna-part és a rendezetté váló Duna-part kifejezés. Elöljáróban hangsúlyozom, hogy a természetes, a természetszerű – ha úgy tetszik – a természetközeli állapotnál – legyen az kisvízfolyás, elegyes erdő vagy Duna-part – „rendezettebbet” nem ismerek!

A rendezetlen területrészek tájidegenek. A rendezettek általában tájba-illesztettek. Minden „csak” viszonyítás kérdése… A Duna-dinamikája által befolyásolt kavicsfövenynél és a part menti galéria sávnál rendezettebb partot nem ismerek!

Több mint három évtizeden keresztül a külföldi tájtervezők tucatjait vittem ki a Dunára. A minimum egy Lupa-kerülés volt, a maximum egy szigetkerülés. A tájépítészek a belvárosi kiépített Duna-part után megdöbbenve, lelkesedve vették tudomásul a kontrasztot. Évtizedek múltán is, ha Budapest, ha Csemez Attila került szóba, akkor először a Római-parti evezés élményét emlegették. A társtanszékek vezetői, munkatársai, külföldi kollégák első látásra nem gondolták volna, hogy egy billegő kielboat-tal (Nyugat-Európában a németes neve ellenére ez a hajótípus nem ismert, csak evezős hajók) ilyen nagy élményt tudok nyújtani. Pontosabban nem én, hanem a zátonyos kavicsföveny, a part menti puhafás társulás, a gazdag madárvilág…

A riportban elhangzott számokkal szemben 1968 óta evezek a VSC-ben (Vízügyi Sportklub), azaz 45 éve. Előtte a véletlen egybeesés miatt a szomszédos szálloda helyén állott Elzett-Akkumulátor és Szárazelemgyár csónakházában kezdtem hatodikos elemista koromban evezni (itt csónakmester a legendás „Sasnak” vagy „Pasának” nevezett gondnok volt, aki ha a hajó tartóra helyezésénél egy pár csepp víz kifolyt, újból töröltette az egész csónakot). Tévedés ne essék: én sem örülök, amikor a Lánc-hídi vízmérce szerinti hétméternél magasabb vízállásnál a Kossuth sétányra ráfolyik a Duna áradása. Én sem örülök, amikor a hajókat a csónakházból a fűre kell kivinni, az öltözőszekrények vízben állnak. Nem örülök, a hajók hetekig tartó árvíz utáni tisztításának, a kényszerszünetnek. De ha a kérdést úgy teszik fel, hogy kavicsos Duna-part, fehérfüzes-nyáros populáció vagy „rendezett”, steril, kiépített Duna-szakasz, akkor választásom egyértelműen a természetes állapot megőrzésére esik.

Rohanó világunkban mindent lehet építeni. A természetes állapotot is brutálisan tönkre lehet tenni. Sokkal nagyobb művészet a természetes állapot, vagy ha úgy tetszik a természetközeli állapot megóvása, mint annak tönkretétele. Nekünk, tájépítészeknek hasonló módon kattog az agyunk a világ bármely részén. Engedtessék meg Wright amerikai professzornak a XX. század elején tett és máig időszerű kijelentésének idézése, amely szerint „a tájépítészt az építésztől az különbözteti meg, hogy míg az építész a funkcióhoz keresi a formát, addig a tájépítész fordítottan, a formához a tartalmat.” Azaz messzemenően alkalmazkodik a táji adottságokhoz…

A Római-parton sincs ez másképpen. A Római-parton áldatlan állapotok uralkodnak. A Kossuth Lajos üdülőparton az aszfaltozott kerékpárút elkészült. A bicajosok száguldozhatnak. A sétány igazi használói a gyalogosok pedig a poros vagy éppen sáros murvás útra kényszerülnek.

Az anarchia mindenféle jelét láthatjuk az utóbbi években az üdülőpartnak, sétánynak nevezett Duna-parton. A hullámtéri erdő egy részét engedély nélkül feltöltötték, egyes telkek előtt homokozót alakítottak ki, néhányan a partot stégek és burkolatok építésével akarják vonzóvá tenni.

Az ember-víz kapcsolat érzékeltetésére, az evezés megszerettetésére, a mindent megmozgató sport bemutatására, s nem utolsó sorban a Duna-dinamika közvetlen érzékeltetésére a nálam diplomázó hallgatóknak évtizedeken keresztül „kötelező” volt a szigetkerülés. A Szentendrei ágban felfelé 31, a nagy ágban lefelé 34 fkm megtétele a hallgatók többségének életreszóló élményt jelentett.

A Római-part az Északi vasúti összekötő hídtól a békásmegyeri árvízvédelmi töltésig rendezetlen. A rendezettséget az ármentesítéstől függetlenül is már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna oldani.

Zöldmezős beruházásokhoz, magas aranykorona értékű szántók beépítéséhez stb. nem kell sok ész. A XXI. században elvárható ökológiai alázathoz, a buldózer módszer, a kockafejűség megváltoztatásához úgy tűnik, még sok-sok víznek le kell folyni a fővárosi Duna-szakaszon is.

Több, mint 55 éve rendszeresen járok a Dunára evezni. Én még megéltem azt az időszakot, amikor vasárnap a stégről nehéz volt elindulni, besorolni a három-négy sorban felfelé haladó kielboat-ok, kenuk és kajakok miatt. Megéltem a békásmegyeri gát építési viszontagságát épp úgy, mint a kis ági ötösnél a kétéltű járművek átkelése miatti dízel bűzt. Én még trisóval súroltam a ’80-as évek elején a kielboat oldaláról az olajcsíkot. Szomorkodtam a Római-parti fürdés betiltása miatt (1973). Kerülgettem az uszályokat a Szentendre alatti kavicsdepónál (8 fkm), épp úgy, mint a dunabogdányi kőberakónál. Ezek mind-mind a békés vízi életet hátrányosan befolyásoló tényezők voltak. De lokális tényezők.

A tájépítészek pártosak. A természet oldalán állnak. S a „szép” látványtervek ellenére a tervezett feltöltést brutálisnak tekintik. A mobilgát építését nem szabad egyfajta tyúk-tojás üggyé degradálni. Elfogadom a gátépítés szükségességét, de annak hogyanjának, a megvalósítás módjának az elvárásoknak is meg kell felelnie (Uniós Vízkeretirányelv, ökológiai szemlélet és nem utolsó sorban Duna szeretet!).

Jól tudom, a Duna dinamikájának szeretete nem evezés-függő. Sokkal inkább a szemléletet tükrözi. Szalatnai Rezső (1942) soraival befejezve:
„A Duna a magyar lélek legnagyobb kifejezője. Szabályozza és megméri életünket, mint egy óriási hőmérő. Útjainkat igazítja és vezérli. Tájainkat szervezi… Veszélyek idején a fejünk felett izzik és nyugtalanítja lelkiismeretünket. Jó sorsban elandalít és felejtet szépen, mint egy édes muzsikaszó. Szeretjük mi a Dunát nagyon.”

Budapest, 2013. február 25.

Csemez Attila
egyetemi tanár, vezető tervező