Nézőpontok/Tanulmány

Ritoók Pál 60. születésnapjára

2021.12.12. 10:00

1961 nemcsak a magyar építészet egyik meghatározó évszámát jelöli, hanem a hazai építészettörténet egyik neves szakembere, Ritoók Pál születési évét is. Születésnapja alkalmából kollégái köszöntik a szimbolikus "60/hatvan" köré csoportosított rövid írásaikkal.

Baldavári Eszter: Hatvan a századfordulón

A település fejlődése a kiegyezés után kezdődött meg, amikor elkészült a Pest-Hatvan vasútvonal építése a Magyar Északi Vasút Pest-Salgótarján útvonal részeként. A vasútépítés hatására Deutsch Ignác még ebben az évben megvásárolta az akkor már elég romos állapotú Grassalkovich-kastélyt. Amikor a Deutsch család későbbi tagjai nemesi előnevet kaptak, ez után a birtok után kapták meg a „hatvani" előnevet. Az urbanizálódó település az 1870-es években vált nagyközséggé, a nyolcvanas években pedig a Deutsch család megalapította a Hatvani Cukorgyárat, amely Európa egyik legnagyobb cukorgyára lett.

A városi fejlődés és a demográfiai robbanás hatására új épülettípusok jelentek meg, köztük az 1901-ben épült állami polgári fiúiskola téglaszalagos magyaros szecessziós épülete Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond tervei alapján, amelyben ma a Bajza József Gimnázium működik.

Egy évvel az iskola megépülése után 1902-ben Népliget létesítéséről döntött a városvezetés. A közpark terveit Budapest főkertésze, a német származású Ilsemann Keresztély készítette el, akinek a nevéhez a fővárosi állatkert Pálmaháza is köthető.

1908-ban Gyárfás Tivadar jászalsószentgyörgyi téglagyáros a hatvani szőlőhegy alján építtetett korszerű téglagyárat, amelynek tervezési munkáival Ring Gyula hatvani építészt bízta meg. Ring Gyula nevéhez – aki később az Ipartestületek Országos Szövetségének társelnöke lett – több hatvani épület kötődik, köztük az egykori kapucinus kolostorból átalakított városháza, amely 1910-ben valósult meg.

Annak ellenére, hogy a hatvani evangélikus templom már az 1930-as években épült, tervezője, Sándy Gyula a hazai századforduló építészetének jeles alakja, aki az evangélikus egyház főépítészeként Magyarország számos evangélikus templomának építésze volt. Sajátos építészeti stílusa – amelyet a felvidéki pártázatos reneszánsz inspirált – Kaposvártól Győrig könnyen beazonosítható, de változatos formavilágot mutat. A hatvani templom színes akvarell terveit a Magyar Építészeti Múzeum Sándy-hagyatéka őrzi.

Magyaróvári Fanni Izabella: Mit tervezett Kós Károly hatvan évvel ezelőtt?

A Nagybánya melletti Misztótfalu református parókiája az óbudain kívül az egyetlen olyan lelkészlakás, amely teljes egészében Kós Károly tervei alapján épült fel. Ez az építkezést levezénylő Molnár József református lelkésznek is köszönhető. A lelkész és az építész élénk levelezést folytatott az építkezésről 1960 és 1966 között, amelyet a MÉM MDK Magyar Építészeti Múzeum őriz. A tervek nagy része 1961 őszén készült, ám a történet egy évvel korábban kezdődik. Molnár 1960. augusztus 29-én írt először Kósnak, amelyben felkérte a tervezésre. „A presbitérium elhatározta (…), az üresen álló lelkészi telekre lelkészi lakás tervet készít és még ebben az évben az ősz folyamán felépíti a lelkészi lakáspincéjét és fundamentumát. Egyelőre ennyit, nincsen többre fedezet. (…) Csak úgy lesz meg, ha legelőször én fogom meg az ásót, csákányt, és így felsorakozik néhány egyháztag s nekifogunk a fundamentum kiásásának – aztán jön a többi munka."

Molnár soraiból az is kitűnik, hogy mélyen tisztelte az idős építészt. Annyira szerette volna, hogy Misztótfaluban álljon egy Kós Károly-épület, hogy a tervezési díj egy részét saját maga szándékozta kifizetni. Kós 1960. szeptember 5-én kelt levelében vállalta a tervezési feladatokat.

Csak egy évvel később, 1961. szeptemberében kezdődhetett meg az építkezés, Kós folyamatában küldte a munkaterveket a lelkésznek. A Kós szerint „nem éppen idegcsillapító tervezési munka" elhúzódott, ugyanis a misztótfalusiak többször változtattak az építési programon. Molnár leveleiből az is kiderül, hogy nem volt egyszerű keresztülvinni a tervek szerinti felépítést, több ponton el kívántak térni attól. 1961. augusztus 23-án arra kérte az építészt, jöjjön el, és győzze meg ő maga a gondnokot és az építkezésen dolgozókat. Kós ezt elutasította. A hagyatékban a levélvázlat után azonban egy jegyzetlap következik: „autobusz járat – Nagybányáról a 6. számú kocsi a Híd utcából indul Misztótfaluba (…)"

Kós 1963-ban bekövetkezett szívrohama miatt több munkáját is félbeszakította. Hosszú idő után először 1964. október 6-i levélben jelentkezett, és vállalkozott a további tervezésre, amennyiben még nem késő. 1965-ben kezdték meg a felmenő falak építését. 1966-ban készült el a tetőszerkezet, az ácsmunka részletrajzait Kós ágyban fekvő betegen rajzolta. 1967-től a levelezések baráti hangnemben folytatódnak. 1971-ben a lelkész az asztalossal együtt Kolozsvárra is ellátogatott, hogy megvitassák Kóssal az asztalosmunka részletrajzait. 1976 februárjában Molnár egy fotósorozatot küldött az építésznek az elkészült épületről.

A lelkész az építés évei alatt többször is küldött szelídgesztenyét az építésznek, ami szimbolikus jelentőséggel bír. A vidék már az 1600-as évek óta gesztenyéseiről volt híres, és a város tanácsa (ugyanis ekkor Misztótfalu még mezőváros volt) ezzel igyekezett megörvendeztetni az erdélyi fejedelmeket és főurakat. Molnár olyannyira fontosnak tartotta ezt a szokást, hogy olykor inkább késlekedett Kóshoz intézett levele feladásával is, amíg nem tudott mellé gesztenyét is küldeni. Kós az első – 1960-ban küldött – gesztenyésládát visszafordította a postán, ám a következő években már szívesen fogadta, és ahogy leveleiből és képeslapjaiból kiderül, gyerekei és unokái között osztotta szét.

Sebestyén Ágnes Anna: A Tér és Forma folyóirat hatvanadik lapszáma

A Tér és Forma című folyóirat a két világháború közötti időszak vezető építészeti szaklapja volt Magyarországon. Az 1926-tól először a Vállalkozók Lapja mellékleteként megjelenő Tér és Forma 1928 májusában indult el önálló havilapként, Bierbauer (Borbíró) Virgil és Komor János építészek szerkesztésében. Hatvanadik lapszáma 1933-ban jelent meg összevont, július-augusztusi (7–8.) számként. Ekkorra a Tér és Forma már a modern építészet hazai szócsöveként vált ismertté szakmai és laikus körökben, és sikerrel integrálódott a szakfolyóiratok nemzetközi hálózatába. Gazdag és minőségi tartalma, fotóanyaga, illetve Bierbauer kiterjedt kapcsolatrendszere révén a Tér és Forma komoly referenciaponttá vált a korabeli magyar építészet vonatkozásában. Ekkor már a lapot Bierbauer egyedül szerkesztette, miután Komor János 1931 végén lemondott társszerkesztői pozíciójáról. Bierbauer nemcsak szerkesztőként, hanem építészeti íróként is meghatározó alakítója a folyóirat tartalmának és üzenetének. A hatvanadik lapszám cikkeinek jórészét is ő maga írta: négy cikket írt alá teljes névvel, de a „vil.", „il." és „sz." rövidítések is Bierbauer szerzőségét jelölik.

A szám reflektál az V. milánói Triennale nemzetközi iparművészeti kiállítására, Le Corbusier berni egyetemi díszdoktorrá avatására, valamint az aktuális budapesti lakáshelyzetre. A szám lehozza Robert Mallet-Stevens francia építész gondolatait a kortárs építészetről, továbbá Kovács Zsuzsa belsőépítész, bútortervező sorait a lakásberendezés korabeli feladatairól. Több cikket szentel vasúttal kapcsolatos témáknak, így a firenzei pályaudvar tervpályázatának és újépítésű francia pályaudvaroknak. A lapszám jól reprezentálja a folyóirat 1930-as évek eleji céljait, miszerint külföldi példák és tanulságok, illetve a hazai helyzet egyaránt jelentős súllyal szerepeljen – utóbbira jellemző példa a Tér és Formában igen sokat szereplő budapesti lakáskérdés és lakberendezési feladatok témája. A lapszámban megjelenő külföldi tematika jól tükrözi Bierbauer fő érdeklődési köreit: olasz művészeti orientációját és a Le Corbusier személyére való állandó figyelmét. Bierbauer szavaival: „A berni egyetem tanácsa ez év tavaszán Le Corbusier-t tiszteletbeli doktorává választotta. Nem szeretnénk e tény előtt szó nélkül elhaladni, nem szeretnénk elmulasztani az alkalmat, a nélkül, hogy reá ne mutassunk a nagy építész gondolkodó jelentőségére, akinek minden munkáját regisztráltuk és ismertettük. Álláspontunk ismeretes: Le Corbusier-t tartjuk az építészeti megújhodás legnagyobb úttörőjének, legfőbb mozgatójának." (234. o.)

Ahogy a Tér és Formában általában, a hatvanadik lapszámban is gazdag fotóanyag jelent meg. Az újság lapjain gyakran találkozhatunk Máté Olga, Haár Ferenc és Bánó Ernő fotósok nevével, valamint Kozelka Tivadar és Seidner Zoltán műszaki fényképészek munkáival – utóbbiak hagyatékát a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ őrzi. Nem véletlen, hogy a korszak építészeti fotográfiáját bemutató Fény és Forma című kiállítás és kapcsolódó könyv (2003) címét (kurátorok és szerzők: Cs. Plank Ibolya, Hajdú Virág és Ritoók Pál) a Tér és Forma ihlette. A tárlat és a kötet hazai szinten úttörő módon mutatott rá arra, hogy az építészeti fotográfia önálló műfajként és az ábrázolt épületektől függetlenül is megállja a helyét. Bár a két világháború közötti időszakban kevés írás született kifejezetten az építészeti szakfotográfiáról, Bierbauer mint ilyen képek használója, olykor írt a műfajról. Jelen lapszámban éppen olvasható egy kapcsolódó rövid írás Bierbauer tollából.

Kovács Dániel: A magyar építészet legjobb éve: 1961

Ha egyetlen évet akarnánk kiválasztani a 20. századi magyar építészetből, amely méltán reprezentálja azt, 1961 erős esélyekkel szállna versenybe. Persze a tízes években ott van a kései Lechner, Lajta, Vágóék, a Löffler-testvérek, a korai Wälder Gyula, aki összehasonlíthatatlanul elviselhetőbb, mint a kései, Tőry és Pogány, és még sorolhatnánk. De a harmincas évek második feléből is találhatnánk erős indulókat, a modernizmus hazai csúcsműveivel, sőt, talán 2000 környékén is érdemes lenne keresgélni.

De nézzük csak végig a Magyar Építőművészet egyetlen évfolyamát, 1961-ből! Öt évvel járunk csupán a forradalom elfojtása, tizenhat évvel a második világháború vége után; lassan hegedő sebek a szocreál kínjai, és Magyarországon olyan viharos ütemben és meghökkentő minőségben épülnek a házak, mint soha ezután. Csak az év első számában ott sorakozik a komplett kísérleti lakótelep Óbudáról, a Sávoly Pál-tervezte Erzsébet híd (igaz, még csak makettként) és a pécsi Olympia étterem Gádoros Lajostól, a Lágymányosi Tóvendéglő (mai nevén Hemingway Étterem) a Feneketlen-tavi parkban, Mőcsényi Mihály korszakos jelentőségű munkájában, és a középkori budai vár helyreállításának első üteme. Az év folyamán aztán szembe jön két emblematikus modern lakóház a budapesti Liszt Ferenc tér 6. és a Fehérvári út 16. alatt, két emblematikus modern tervezőtől, Virág Csabától és Gulyás Zoltántól (az előbbi esetében Weichinger Károly bábáskodásával), és bemutatják a lapban a frissen elkészült cserépváraljai katolikus templomot, ami önmagában is egy új kor hajnalát jelezné, a Magyar Építőművészet 1951 utáni történelmének első szakrális épületeként. 

És az egyedi értékek mellett mégis leginkább a sokszínűség elképesztő ebben az egyetlen évben. Olvashatunk a korszakhoz képest minőségi, ma is keresett lakásokról, infrastruktúráról, örökségvédelemről, de szóba kerül az idősek lakáshelyzete és a falu jövője is. Olyan tervezők képviselik a háború előtti és utáni időszak minőségi modernjét, mint Sajó István, Vincze Pál vagy Kismarty-Lechner Kamill. Cs. Vörös Zsuzsa és V. Spiró Éva személyében megjelennek az építésznők, hiszen az 1950 körül végzett első, nőket is befogadó műegyetemi évfolyam tagjai ekkorra beérnek. Ybl-díjat kap Tillai Ernő, idősebb Kotsis Iván, Polónyi Károly, Mikolás Tibor, Farkas Ipoly, Mester Árpád – máig számontartott, kiváló építészeink. A külföld felé való nyitást hangsúlyozandó, szóba kerül Chandigarh, Pierre Vago, a 75 éves Ludwig Mies van der Rohe, de elindul a századfordulós és a szecessziós építészet újrafelfedezése is. És persze az Ipartervé lesz az Auguste Perret-díj dicsérő elismerése, így az évfolyam vége felé bemutatják a díjazott négy házat, a hazai ipari építészet csúcsminőségét. Korszakok, mesterek és tanítványok, nők és férfiak, vidék és főváros, ipar, lakás, középület – a magyar építészet páratlan gazdagsága.

Ezeket a házakat ma a nyom nélküli eltűnés veszélye fenyegeti. Az 1961-es év második lapszámában egymás mellett jelenik meg a Gellért Szálló új belsőépítészete és a Magyar Rádió stúdióépülete – két alkotás, amelyek hamarosan végleg eltűnnek Budapestről. A változás nem állítható meg, de az értékeinket igenis számba kéne vennünk, mielőtt eltüntetjük őket; ebben a feladatban éppannyira illetékesek az építészek, mint mi, történészek. Adósak vagyunk ezeknek a nemszeretem évtizedeknek a feldolgozásával, olyannyira, hogy sokszor még a legnyilvánvalóbb életművek összegzéséig sem jutottunk el. Az 1961/1. szám egyik szerzőjének, Pintér Bélának nemrég került elő, meglepetésre, szobányi hagyatéka, s jutott idén ajándékként a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Ritoók Pál vezette múzeumi gyűjteményébe. Ahogyan Csaba László, Cs. Juhász Sára, Fejes Mária Anna, valamint az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége – azaz az egykori MÉMOSZ – archívuma, hogy csak a korszakra vonatkozó komolyabb anyagokat említsem, megint csak egy évből, az ideiből. Odakerültek – csak a fent említettek közül – Major Máté, Gádoros Lajos, Benkhard Ágost, Weichinger Károly, Virág Csaba hagyatékainak társaságába. Dolgozunk azon, hogy a következő években egyre többet és többet be tudjunk majd mutatni ebből a páratlan gyűjteményből, ezzel is hozzájárulva a második világháború utáni évtizedek építészetének kiegyensúlyozott értékeléséhez.

Baldavári Eszter, Magyaróvári Fanni Izabella, Sebestyén Ágnes Anna, Kovács Dániel
A szerzők a MÉM MDK munkatársai.

 

Szerk.: Paár Eszter Szilvia