Rombolt múltunk

Épített jövőnk. Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai tanulmányok XV. Programvezető, szerkesztő Finta József, sorozatszerkesztő Glatz Ferenc. Vargha Mihály könyvkritikája.

Épített jövőnk? - kilátásaink nem túl jók. Az akadémiai tanulmánykötet fejezetei közül azokból sejlik ez fel leginkább, melyek témája az urbanisztika (tanulmányíró: Meggyesi Tamás és Schneller István), a műemlékek (Winkler Gábor-Fejérdy Tamás szerzőpáros) vagy a nemvárosi építészet (Reischl Gábor). A városok burjánzását egyre gyakrabban hasonlítják a rákos sejtek pusztító növekedéséhez - a hihetetlen szaporasággal keletkező új építmények közül egyre kevesebb tekinthető építészeti műnek. Ráadásul a sok-sok "újminden" a már meglévők erőszakos elfelejtetéséhez vezet - fokozott iramban kezd pusztulni az is, ami csupán tegnap jött létre. Szomorú tehát, ha egy súlyosnak és komolynak szánt könyv olyan címmel jelenik meg, aminek már az inverze fájdalmas: rombolt múltunk!

Minél inkább túlépített a világ, annál érzékenyebben kéne viszonyulni hozzá a szakmabelieknek. Csakhogy - főképp hazánkban - az építészet feletti uralmat átvette az építőipar. Ma bővített újratermelésben nő azon projektek száma, melyek teljes valójukkal az anyagi és/vagy politikai hatalmat szolgálják (lásd Bank Center, WestEnd, Nemzeti Színház, Művészetek Palotája Budapesten, PPP-k országszerte, Malom Center Kecskeméten stb.). Minden látszat ellenére e totális materializmusban egyszerűen elillan a szellemi lényeg: hamuvá hull az anyagban, az alkotás már egy ránc sem lesz Diotima leplén, ha ujja igazítja keblén.

A kleptokrácia riasztó burjánzásába egyre inkább belegabalyodik az MTA. Falai között gyakran kap érvényesülési lehetőséget a legfelsőbb piacirányító politikai és üzleti "elit", amely nem csupán gátlástalansága és erőszakossága révén, de többek között éppen Finta József akadémikus építész jóvoltából találta meg oda az utat. E helyzetben hogy tudna ellenméregként hatni a Finta által szerkesztett, közhelyekkel terhelt, avítt könyv? Még akkor is, ha sok fontos összefüggés kiolvasható belőle az építészet jelenéről. Például Schneller István, Budapest főépítésze külön fejezetben tér ki a közterületek átalakulására, ami az egyik legaktuálisabb probléma a nagyvárosok életében. "A város lényege ugyanis a találkozásban rejlik, méghozzá a szemtől szemben való találkozásban." A magyar építészek többsége még alig veszi ezt figyelembe, s nem reagál, vagy éppen rosszul reagál arra, hogy manapság általában sokkal több figyelem fordul az építészet felé, mint akár tíz-tizenöt évvel korábban. Kellene tehát a jó könyv a jó architektúrához - a fentebb vázolt áldatlan állapotokon ugyanis csak úgy lehet változtatni, ha az építészek aktívabbak, kezdeményezőbbek lesznek - például a médiában. Jól érzékelteti ezt Kerékgyártó Béla és Simon Mariann írása (Építészet és nyilvánosság: a nyilvánosságteremtés stratégiái; hazai dilemmák - nemzetközi példák), amiből viszont hiányzik az internet szerepének említése. Persze az is lehet, hogy a hálózaton tapasztalható robbanás, ami erősen hat a nyilvánosságra, a tanulmány megírása idején még nem volt annyira szembeötlő - és azután hosszú idő telt el a kötet kinyomtatásáig.

A könyv mindenről akar szólni egyszerre, a legemelkedettebb filozofikus fejtegetéstől kezdve (Cságoly Ferenc: Az építészeti mű szellemi meghatározottsága) a napi aktuális témákig. Finta bevezetőjéből úgy tűnik, hogy ez volt a koncepció: "a szerzőket úgy választottam ki - írja -, hogy az a jövőkép (természetes instabilitásával, megannyi szubjektivitásával, egyedi-egyéni értékítéletével, materiális és spirituális világképével, stiláris és funkcionális-tartalmi helyzetelemzésével együtt is), amelyet ezek az írások felrajzolnak, együtt olvasva mégis megalapozottnak, s valamely egységet (egységes szemléletet) képviselőnek tűnjön." Ilyen egységes szemlélet nincs, nem is lehet. A jövőkép pedig, ami az építészek új generációinak izgalmas gondolataiból, terveiből állna össze - hiányzik a könyvből. S fölmerül még egy fontos kérdés: a kiválasztott szerzők olvashatták-e egymás munkáit a végső szerkesztés előtt, hiszen a többiek írásainak ismeretében módosíthattak volna a sajátjukon. Ha csupán azokat az elemzéseket vetem össze, melyek a Velencei Biennáléról, az építészeti kiállítások 1991-től zajló magyar szerepléseiről szólnak (Kunszt György-Kapy Jenő 77-88.; Cságoly Ferenc 154-159.; Kerékgyártó Béla-Simon Mariann 312-322.), arra kell következtetnem, hogy nem.

Finta a hazai építészetről így fogalmaz: "...szelleme nem szakadt véglegesen és végzetesen el a kontinens szellemétől; azon törekvéseiben, hogy naprakészen ilyen formában és ilyen ösztönök által vezérelve is megmaradjon, 'lezüllött' gazdasági esélyeivel (esélytelenségeivel) párosult társadalmi, tartalmi igény-megfogalmazatlanságaitól sújtva, folyamatos etalonzavarban él!" Lehet, hogy az etalonzavar egyik okozója és hordozója éppen a szerző-szerkesztő, önmaga alig érthető fogalmazásaitól sújtva?

Egyebek. Csekélység (vagy csalafintaság?): a kötet állítólag a 2004. évi kiadás változatlan utánnyomása, ám első kiadásával mindeddig nem találkoztam. Hibásan írt világsztár építésznevek: Finta bevezetőjében Gehry helyett Gehri négyszer, Eisenman helyett Eisenmann kétszer; Cságoly Az építészet útjai és tévútjai című írásában Libeskind helyett Liebeskind háromszor; e nevek más fejezetekben számos alkalommal jól szerepelnek.

Vargha Mihály

Nyomtatásban "Csalafinta" címmel megjelent az Élet és Irodalom 2005. augusztus 5-i számában

Épített jövőnk. Magyarország az ezredfordulón.
Stratégiai tanulmányok XV.
Programvezető, szerkesztő Finta József,
sorozatszerkesztő Glatz Ferenc.
MTA, Budapest, 2005. 333 oldal, 2450 Ft