Roth János 80 éves

Az Ybl-díjas építész többek között a margitszigeti domonkos kolostor felújítása miatt is kivívta a magyar örökségvédelmi szakma figyelmét, de lapunk életében is a műemlékvédelem aktív szószólójaként van jelen, mindemellett társasház tervezői és oktatói szerepe miatt is emékezetes szerepet tölt be a magyar építész társadalomban: Roth János épp a mai napon 80 esztendős. Az évforduló alkalmából Monory Rebeka interjúját olvashatják.

Oklevelet 1958 és 1963 között szerzett az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen, posztgraduális képzését a MÉSZ Mesteriskoláján végezte 1970 és 1972 között, de külföldi ösztöndíjjal tanult Franciaországban és Finnországban is. 1980-ban Ybl Miklós díjjal tüntették ki, míg 18 évvel később Kotsis István díjjal is elismerték. Az 1960-as és 1970-es években a Székesfehérvár Megyei Tervező Iroda és az Út és Vasúttervező Vállalat munkatársa volt, később többek között dolgozott a LAKÓTERV-nél, míg végül 1995-ben saját irodát indított Roth János Építész Műterem néven.

Építészeti tevékenysége változatos, műemléki rehabilitáció és szociális bérház egyaránt feltűnik életművében. A XIII. kerületi önkormányzat egyik ismert nagyberuházásában is részt vett: a 70 lakásos Zsinór utcai, a 45 lakásos Ambrus utcai, valamint a Frangepán és Jász utca sarkán megépült 35 lakásos épületeket a Roth Építészműterem munkatársai tervezték. Mind tervbemutatók, publikációk és nyíltlevelek formájában tevékeny volt lapunk életében, ahogyan szintén aktív hozzászólója a magyar örökségvédelmi kérdések terén kialakult, köztük a Hauszmann Program körüli polémiákban is. Egyik fő alkotása – nem véletlenül – egy örökségvédelmi terület ICOMOS díjjal is elismert rehabilitációja volt. A margitszgieti domonkos apácakolostor romterületének szakszerű régészeti feltárását követően, az Ő tervei alapján konzerválták és revitalizálták a területet.

A Szerkesztőség ezúton is gratulál a lap állandó támogatójának és véleményszerzőjének születésnapjához, melynek keretében Monory Rebeka DLA hallgató interjúját adjuk közre. A beszélgetés a kísérleti lakhatási formák adaptív alakítási lehetőségét, háttérépítészeti viselkedést állítja középpontba Roth János Rőzse utcai társasházán keresztül:

A tömeges építés megjelenésével fontossá válik a „háttérépítészet" mint viselkedésmód előtérbe kerülése hiszen „nem állhat minden épület a figyelem középpontjában, szükség van háttér építészetre is".¹ Ugyanakkor a túlzott sematikusság, elnagyoltság léptéktelen környezetet teremt, amely nem ad ideális keretet az emberi lakozáshoz. Háttérépítészet alatt tehát olyan építészeti viselkedésmódot érthetünk, melynek célja  nem az egyedi brillírozást tűzi ki, hanem alaposan átgondolt, tömegesen adaptálható standard megoldásokat kínál, és azokat olyan rendszerbe foglalja, amely lehetővé teszi széles körben való elterjedésüket mechanikus ismétlés nélkül

A Rőzse utcai sárgakorlátos korlátos ház mellett talán százszor is elmegy az ember, mire egyszer észreveszi. Látszólag csak egy ház a sok közül, azonban mégis különbözik a szomszédjaitól. Van valami gondosság, amivel kitűnik a környezetéből. Roth Jánossal saját társasházáról beszélgettem.

Monory Rebeka: A Rőzse utcai ház volt az egyik első társasházad, ugye?

Roth János: Ezt a házat 1978-79-ben terveztem, végül 1980-ban lett kész. Akkoriban a LAKÓTERV-nél dolgoztam, a tervezőintézetben korábban már két másik társasház tervezésével is foglalkoztam, de maszek munkákat nem szívesen vállaltam, még családi ház léptékűt sem. Inkább tervpályázatokat csináltam akkoriban, mert úgy éreztem, ott inkább adott a lehetőség, hogy építészeti gondolatokat is megfogalmazzak a fizetés kiegészítés mellett.

Társasház-tervezésben nem sok tapasztalatom volt, leginkább menet közben szedtem fel néhányat. Nagy kihívásnak éreztem a megfelelést a hat barátom eléggé szerteágazó igényei felé, főleg az elejétől jelenlévő erős pénzügyi kontroll mellett.  Fontos volt, hogy mind a magam, mind a többi lakó számára hasznosítható és megfizethető épület jöjjön létre. Itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy az építés és az építészeti tervezés is kvázi szolgálat, és azzal, hogy egy ilyen közvetlen tervezési feladatnak mennyire szolgálnia kell a használó igényeit, míg például a tervpályázatok esetében a megbízó leginkább egy távoli ködös kiíró volt a legtöbbünk számára. Később, ez az építtetői tapasztalat egyre fontosabbá vált. Amióta a tervezőirodai háttér megváltozott, az építtetőknek való megfelelés magától értetődővé kellett, hogy váljon.

 

MR: Hogyan működött ez a folyamat? Kezdjük az elején: már az is elég különös, hogy nem egyetlen beruházó rendelte meg a házat, hanem egy lakóközösség. Fontos kérdés, hogy hogyan állt össze egy ilyen folyamat.

RJ: Ez valóban kardinális kérdés. Megnéztük, hogy hat, körülbelül 80 m2-es lakást lehet kiépíteni a telken a beépítési paraméterek szerint, ezután választottuk ki a lakótársakat.
 

MR: Ezek szerint először volt meg a helyszín és utána jött a lakóközösség, mint igény?

RJ: Igen, két későbbi lakótárs egymástól függetlenül talált rá a telekre. Beépítetlen telek volt egy kis faházzal, de jó adottságokkal és nagyon olcsón. Amikor rátaláltak a helyre, informális csatornákon jutott el hozzám a tervezési feladat. Először csak a tervezés és a tervezési program pontosítása. Amikor azonban az első helyszíni szemlére kijöttem 1978 augusztusában, annyira megtetszett a szituáció és az olcsó telekvásárlási lehetőség, hogy azt mondtam, én is beszállnék szívesen. Szóval így indult az egész. Amire a dolgok nagyjából tisztázódtak, addigra én voltam a harmadik a már premisszaként elfogadott hat lakó közül. Mire összeállt a társasházépítő-közösség, kiderült, hogy nagyon hasonló mentalitású, általában értelmiségi  – mérnök, orvos, vegyész, akusztikus és tanárok  – voltak a körünkben. Körülbelül hasonló korúak voltunk és hasonló családi állapotban  – általában 2 gyerekkel  – és nagyon hasonló anyagi helyzetben.

MR: Véletlenül alakult így?

RJ: Nem ez volt a kiválasztás legfőbb szempontja, de a lakásméret alapján a 2 gyerekes családmodell lebegett a szemem előtt. Jól tudtam korábbi tapasztalatból, hogy a társasházi építkezéseknél nagyon fontos az egyenlőség elve, anyagilag is, és más szempontból is. Fontos, hogy ne legyenek kisebb és nagyobb lakások, mert ez általában feszültségeket okoz. Ezért premissza volt, hogy olyan vázlattervet készítsek, ahol hat azonos alapterületű lakás lesz, hat garázzsal és a pincében azonos méretű tárolóval egészülnek ki a kis alapterületű lakások. Az egyenlőség elvét érvényesítettük végig, ami egyszerűvé tette az egymás közötti elszámolást és azóta is egyszerűsíti a közös költségek megosztását, ami egy társasházban vita tárgyát szokta képezni. Ez itt nem probléma, még akkor sem, ha a régi lakók elköltöznek, és új lakók költöznek ide.

MR: Az időt tekintve miként zajlott le ez a 1978 és 1980 között eltelt két év? Mennyi idő volt, amíg előkészítettétek a tervezést és összeállt a lakóközösség, mennyi jutott a tervezési és a kivitelezési szakaszra?

RJ: Körülbelül olyan ¾ év alatt összeállt a lakóközösség, meg tudtuk venni a telket és elkészültek a tervek is. 1978 szeptemberében kezdtem a tervezést, akkor ismerkedtem meg a telekkel, akkor tárgyaltunk az eladásáról először. 1979. június-júliusában megindult az alapozás és a pince-építés, 1980 decemberére vált a ház beköltözhetővé. A gyorsaság fontos volt, és az volt a kulcsa, hogy az 1979-es kezdés után nagyon hamar a saját kezünkbe vettük az építőbrigád irányítását. Eredetileg közbe volt iktatva egy vállalkozó is, de rájöttünk, hogy ez csak nehezíti az ütemes megvalósítást és drágítja is. Végül  az építő brigád látta, folyamatos munkát biztosítunk nekik, úgyhogy itt maradtak.  Végül 1979 telén, az első félévben sikerült tető alá hozni a projektet, és ideiglenes szigeteléssel lezárni a lapos tetőt. Ezzel nyertük meg ezt a csatát, mert ily módon folytatható volt a válaszfalfalazás, és a gépészeti elektromos szerelés-pakolás. Ez csak úgy volt lehetséges, ha az együttműködő közösség nem csak a tervezésben, hanem a megépítésben is összetart.

MR: Mi alapján találta meg mindenki a helyét a folyamatban?

RJ: Tulajdonképpen mindenki magától alkalmazkodott a helyzethez. Például a fogorvosunknak egy sereg ismerőse volt, úgyhogy ő az anyagbeszerzésben vett részt, többek között a födémgerendák esetében is,  így közvetlenül a gyártótól tudtunk beszerezni. Többen részt vettünk a tervezésben is, a geodéziai méréseket, talajmechanikai szondákat, fúrásokat mi magunk végeztünk a szomszédommal. Igazából elég spontán alakult mindaz, hogy ki miben tud segíteni, de ehhez nagyon kellett az a tény is, hogy mindenki hasonló értelmiségi alapokkal rendelkezzen. Nem voltak fölosztva feladatok, de mindenki látta mit kell tenni, és mindenki szívesen fektetett bele energiát, pláne amikor jó irányba haladtak a dolgok.

MR: Ez egy erős személyes jelenlétet kíván, ugye?

RJ: Igen, ez olyan fura dolgokat eredményezett, hogy én, aki kijártam művezetni hetente, és láttam a munka haladását, péntek délutánonként én fizettem ki a brigádot a pallér által, a megadott jelenléti ív alapján. Nem voltam erre hitelesítve, de elvállaltam, mert tudtam, hogy ez hozzátartozik. Nagy szerencse, hogy egy nagyon jó pallér, Imre bácsi vezette a brigádot, akiben ők is megbízta,k én pedig egy nagyon jó szakember-partnert találtam benne.
 

MR: Nagyon rugalmas és organikusan szerveződő módon írtad le a folyamatot, ahol nincs előre eltervezve az egész, hanem mindenki folyamatosan mindig csak egyet lép előre, mégis gördülékenyen halad a folyamat. Mit gondolsz, meg lehet csinálni szerinted mindezt egy hasonló lehetőség esetén ma is? 

RJ: Félek, hogy ez nem működne manapság. Amit mi is csináltunk, ahhoz kellett sz 1970-es évek közege is.

MR: Viszont nem csak a folyamat volt rugalmas, de az egyes lakások beosztásának személyre szabására is nagy lehetőség volt. Mesélnél ennek az építészeti kialakításáról?

RJ: Ami építészetileg nagyon fontos volt az a flexibilitás. Ez úgy jöhetett létre, hogy már rögtön az elején, amikor láttam a többiek eltérő igényeit és az alaprajzi lehetőségek szűkösségét, arra törekedtem, hogy ha nem is vázas, de viszonylag flexibilis alaprajz jöhessen létre.  A vázas szerkezet nem jöhetett szóba, mert nyilvánvaló volt, hogy egy házilagos kivitelezésnéla vasbeton szerkezetek komplikációt jelentenek, ezért nagyon megdrágította volna az építkezést. Így végül a teherhordó falas rendszerrel oldottam meg a házat, ahol kapóra jött a szintkülönbség is. A  terepre illesztés miatt létrejött a lakáson belüli szintkülönbség, egy elég magas harántgerendát tudtam kialakítani, így lehetővé vált, hogy a lakáson belül ne kelljen főfalat építeni, csak válaszfalat.  A másik teherhordó szerkezet igényű résznél egy kéményblokk beépítésével oldottam fel ezt a kérdést, melynek egyik része teherhordó pillérként működik, melyre a gerenda rátámaszkodik. Így megint csak úgy le lehetett redukálni a fesztávot, hogy egy viszonylag kis lelógású gerendával meg lehessen oldani a flexibilitást. A főfalakhoz választott 30-as blokktégláról mára látszik, hogy ugyan helytakarékos, de igényelné a jelentős utólagos hőszigetelést, ami akkor még nem volt téma. Ennél a háznál teherhordófalakkal való okos gazdálkodás a flexibilitásnak az egyik titka. A válaszfalakat pedig utána mindenkivel egyeztettük, hogy hova kéri.

Lakásonként, néhol csak centikkel, de mindenhol változik a válaszfalak helyzete, azonban néhol egészen különböző térkapcsolatok is keletkeznek, mint például a szomszédom lakásánál. Ennél a lakásnál a tulaj ügyesen feloldotta azt a problémát, ami a nyugati lakásoknál adódott a kilátás és a megközelítés azonos helyzetéből. Egy hosszú, kissé sötét előszobával el lehetett érni, hogy a nappaliba ne abból az irányból érkezzünk meg, amerre kilátás van, hanem a konyha-étkező felől. Az étkező és a konyha egy légtérbe került a nappalival, de a szintkülönbség miatt jól elhatárolódik. Én elleneztem, hogy a konyha és étkező egyben legyen, nem is ajánlottam a többieknek, de nekik bevált.
 

MR: Mennyire bizonyultak tartósnak ezek a kialakítások, mi változott azóta?

RJ: A tervekhez képest volt, ami máshogy épült meg, például a pincében történt változás. Eredetileg arra törekedtem, hogy egy-egy gépkocsi beálló és egy-egy azonos méretű kamra legyen mindenkinek, mert az a meggyőződésem és a tapasztalatom, hogy ezek a kicsi lakások akkor működnek, ha megfelelő tároló helyek vannak, ezért alapfeltételnek gondoltam, hogy minden lakáshoz tartozzon egy ilyen raktár műhely. A szomszédos oldalon úgy döntöttek, hogy kisebbre veszik a tárolókat és csinálnak egy közös szaunát. Ennek viszont az is az eredménye, hogy a mellettem lakó alépcsőházban tárolja a kerti bútorait, ami azért nem ideális. Viszont van egy olyan zuhanyzó előteres szauna a pincében, amit a ház első évtizedeiben közösen használtunk mindannyian. Voltak hasonló apróbb dolgok, amik menetközben változtak

MR: Mennyit változott a lakóközösség? Mennyire maradt egyben a társaság?

RJ: Az eredeti közösségből négyen maradtunk, két lakás cserélt gazdát a kezdetek óta, van amelyik többször is. A közösség kissé szétzilálódott. 50 éves korunkig, amíg együtt neveltük a gyerekeket, nagyon intenzíven működött ez a közösség, de utána eléggé elemeire szakadt a társaság. Részben a lakáseladások miatt, vagy válás miatt.

MR: A co-housing, co-living ma elég divatos lakhatási formák, főleg nyugaton. Mit gondolsz, a ti házatok lehet- e ennek egy előképe? Magyarországról ennek a fajta lakhatásnak talán a Miskolci Kollektív Ház a legismertebb példája, ami azért a rendszerváltozás után kvázi megszűnt ilyen módon működni. Ehhez képest a a szóban forgó ház mégis csak egy élő együttműködésnek tűnik, mi lehet ennek az oka?

RJ: A mai társadalmi és politikai megosztás nem kedvez ennek a típusú együttélésnek. Ez generációs kérdés is. Ahogy ma már bosszant, hogy valaki kint tárolja a teraszbútort az előtérbe, mondjuk 20 évvel ezelőtt nem igen szúrt volna szemet. Szerintem, így lehet ez a co-habitation esetében is: amíg az ember gondolkodása rugalmas, addig jól működhet. Az ilyen együttépítésekben is jól tud kooperálni egy közösség, de meg kell hagyni a lehetőséget, hogy később mindenki individuualizálódhasson. A jelenség, hogy fiatalkoromban valahol lakom, aztán elköltözöm és így tovább...ez nem nagyon jellemző a magyar társadalomban. Én sem tudom ma már elképzelni, hogy miként tudtam Fehérváron dolgozni és lakni valaha. Magyarországon ez a mobilitás talán most kezd kialakulni, a Te genereációdnak talán már természetesebb.

Monory Rebeka
BME Építőművészeti Doktori Iskola hallgatója

¹ Háttérépítészet: nem lehet minden épület a figyelem középpontjába, szükség van „háttér építészetre is". Olyan építészeti viselkedésmód, mely célja ként nem az egyedi brillírozást tűzi ki, hanem a magas minőségben végig gondolt tömegesen adaptálható standerd megoldásokat és azok olyan rendszerbe foglalását mely lehetővé teszi széles körben való elterjedésüket a mechanikus ismétlés nélkül. (idézet forrása: SÖDRA ÄNGBY – Modernism, Architecture, Landscape- szerző kollektíva Claes Caldenby, Eva Rudberg, Laila Reppen, Cecilia Björk, Britt Wisth, Peter Lundevall, Thorbjörn Andersson and others. (2015))