Rozmann Viktor: Lehetett volna

A Cella Septichora Látogató Központ és környezete rendezése Pécs Város Önkormányzata fejlesztési koncepciójának is kiemelt célja volt. A terület zsúfoltságig leletgazdag. Helyénvaló követelménynek tűnik, hogy egy kulturális irányzatú pályázatot úgy kell lebonyolítani, hogy ne épp a kulturális vonatkozása csorbuljon.
A cikk az Echo 2007/3. számában jelent meg.

A pécsi világörökségi projekt immár látogatható. A ROP pályázattal finanszírozott beruházás tematikailag és szakmailag is két részre tagolódik: a látogató központra és környezetének rendezésére.

A Cella Septichora Látogató Központ
Az európai ember az időben kibontakozó történetként értelmezi önmagát. Történeti időben létezik; a saját életidejével úgy teremt kontaktust, ha történelmi összefüggésben, történelmi távlatokban is értelmezni tudja azt, vagyis az egyéni életidő interpretációjának egyrészt tágabb kontextusa, másrészt modellje a történelmi idő. Ez a horizont konkrét, építészeti értelemben vett térben jól megélhető, talán ezért is vonzanak ezreket azok a terek, amelyek egymásra rétegződő korokat mutatnak be egy helyen. Ezt az élményt nyújtja például Róma, és ilyen tér lehet a Pécsett a Cella Septichora Látogató Központ. Lehet, lehetne, lehetett volna.

Unikális jelenség
Az Olaszországon kívüli ókeresztény nekropoliszok között Sopianæ késő római temetője a legjelentősebb. Az emlékegyüttes az emberiség szempontjából kiemelten jelentős örökségi érték, a keresztény vallás és az ókeresztény temetkezési rítusok európai születésének és kiteljesedésének kivételes megtestesítője.

Az eddigi kutatások harminc épületet (sírkamrát, mauzóleumot) és több száz sírt azonosítottak. Európa provinciáiban csak a dalmatiai Salona fogható az itt előkerült, ilyen koncentrációjú és gazdagságú temetői együtteshez. A Péter-Pál és a Korsós Sírkamrában, az Apáca utcai kettős sírban, valamint a Mauzóleumban talált falfestmények egyedülállóak; analógiákért a római katakombákig kell mennünk. Az ókeresztény szimbólumokat, bibliai jeleneteket, portrészerű fejeket ábrázoló, kiemelkedő kvalitású falfestmények egy jelentős vallási közösség magas szintű vallásgyakorlásáról tanúskodnak. Egyedi az itt látható architektúra is: más nyugat-európai provinciák hasonló épületeitől eltérően az itteniek között több kétszintes felépítésű. Ezek az épületek kettős feladatot töltöttek be: a kis kápolnákban (pontosabban mauzóleumban) a halotti kultusz szertartása folyt, az alattuk lévő sírkamrákba pedig temetkeztek. Alaprajzi elrendezésük is változatos. A székesegyház nyugati oldalánál lévő cella trichora nem számít ritkaságnak, de az 1913-ban előkerült, és 2003-ban feltárt V. számú sírkamra igazán különleges; nyolcszögletű alaprajzú. A Cella Septichora pedig igazi unikális jelenség. Hat-, nyolc- és kilenckaréjos építményeket máshol is ismerünk, de hétkaréjos az egész Duna-vidéken csak itt, Pécsett van. Ez az épület az ókeresztény temető legnagyobb, és — az alsóhetényi mauzóleum mellett — Pannónia legjelentősebb sírépülete. Az épített emlékek mellett természetesen az apróbb tárgyi anyag is számottevő: 1782, az első ókeresztény emlék felbukkanása óta végzett régészeti munkák nyomán több ezer lelet került felszínre. Tekintve, hogy a város 2000 éve folyamatosan lakott, a székesegyház előtti terület nem csupán a római kori temető helyszíne, hanem a későbbi korok emlékeit is őrzi.

Régészgenerációk álma
A Hétkaréjost 1927-ben, a belváros csatornázási munkálatai közben fedezték fel, de azonnal visszatemették. 1938-ban újabb földmunkák során ismét rábukkantak, ekkor azonban Gosztonyi Gyula régész-építész irányítása alatt tudományos igényességgel fel is tárták, az eredményeket több helyen publikálták. Habár az akkori kutatás nem terjedt ki az egész épü-letre, kirajzolódtak a kápolna méretei és alap-rajza. Gosztonyi akkor javaslatot tett a Cella Septichora teljes feltárására és a nagyközönségnek való bemutatására. Tisztánlátó elképzelései nem valósulhattak meg, de időtállónak bizonyultak; egybevágnak a 60 évvel későbbi koncepcióval. A püspöknek írt leve-lében így fogalmaz: „a feltárásnak technikai lebonyolítása tisztán és kizárólag a rendel-kezésre bocsátható anyagi erőforrásoktól függ”. Ezen erőforrások hiánya lehetett az egyik oka, hogy a leletet dokumentálás után 1940-ben visszatemették. A következő évtizedekben számos terv készült a kápolna újbóli, teljes feltárására és bemutatására, a kérdés sosem került le a napirendről.

A Cella Septichora Látogató Központ és környezete rendezése Pécs Város Önkormányzata fejlesztési koncepciójának is kiemelt célja volt. A projekt vezetője, a Pécs/Sopianæ Örökség Kht., hazai pályázati forrásokból készítette el a terveket, melyek a „Pécs világöröksége turisztikai vonzerő fejlesztése” című ROP-pályázat alapját jelentették. A pályázatban vállalt munka súlypontja a Cella Septichora feltárására, helyreállítására és bemutatására esett. Jóllehet a kérdés a visszatemetés óta foglalkoztatta a szakembereket, mindezideig nem volt rá lehetőség. 2004-ben a pályázat másfél milliárd forint vissza nem térítendő támogatást nyert. Nyilvánvaló, hogy a városnak soha nem lett volna erre ennyi pénze. A pályázati pénzzel régészgenerációk álma látszott megvalósulni. A lehetőség óriási — a felelősség nemkülönben.

Kutyaszorítóban
A terület zsúfoltságig leletgazdag. Az ásatást úgy kezdték el, hogy mindenki tudta, sok ismeretlennel kell számolni. A sejtelmek beigazolódtak.

A Cella Septichora és környéke ásatását megelőzően ki kellett váltani az ásatási terület fölött húzódó közműveket. Az új közműalagút helyén végzett megelőző feltárás alkalmával szinte a feltört járda alatt közvetlenül fél tucat kora Árpád-kori sír került elő. Ugyanitt közép-kori és újkori falakat, középkori várárkot, ép római téglasírt, valamint további, különböző korú sírokat találtak. A közműalagút földmunkái során került elő a XXI. számú sírkamra. A kikerülése miatt módosított vonalú árokkal két újabb sírkamrába botlottak, melyek sorrendben a XXII. és XXIII. sorszámot kapták.

A Cella Septichora bemutatásához fel kellett tárni annak környékét is, ami önmagában nagyobb, mint maga a Cella Septichora. Gyakorlatilag a humuszréteg eltávolítása után nem várt leletek tucatjai kerültek elő. A feltárás több mint hetven római kori és ugyanennyi középkori sírt hozott a felszínre. A terület sarkában újabb sírkamra (XXIV. sz.) került elő. Az ókeresztény temető területén négy kora-népvándorlás kori, és számos Árpád-kori sírt tártak fel. Az eredmények elemzése során bebizonyosodott, hogy a Cella Septichorát az Árpád-korban templomként használták. Ennek a temp-lomnak a környékén, a püspökség mellett kialakult magyar település részei bontakoztak ki a régészek munkája nyomán. Sokkal több lelet került elő, mint amennyire számítottak.

Bárhol ástak, találtak valamit: a bemutatótér tervezett bejáratánál például a középkori vár további kőfalait, árkát, sáncát, a Püspökvár délkeleti rondellájának maradványát, a már említett Árpád-kori település lakógödreit, kemencét, valamint egy marhalábszárcsontba rejtett, 52 darabból álló, friesachi ezüst-dénár leletet. Ép állapotú római kőszarkofág került elő, melynek egyedisége, hogy nem sírkamrában vagy kriptában, hanem egyszerűen a földben helyezték el.

Az ásatás vezető régésze, prof. dr. Visy Zsolt így összegez: „A régészeti kutatások eredménye alapján joggal gondolhatjuk, hogy a temető területén bárhol újabb leletek, épületek, sírok előkerülésével kell számolnunk.”

A pályázati szakaszban tehát — tekintve, hogy senki sem tudta biztosan, mi van a föld alatt — nem lehetett tisztázni a régészeti szempontokat. Következésképpen a pályázatra be- adott terv a tervezési helyszín ismerete nélkül készült el. A pályázást megelőző feltárásra azonban pénzhiány miatt nem kerülhetett sor. A pályázatban vállalt munka kezdetekor mindenki tudta, hogy addig nincsenek végleges tervek, amíg a feltárás újabb és újabb leleteket hoz felszínre, hiszen minden egyes, a programba újonnan bekapcsolt lelet az építészeti tervek módosításának kényszerét vonja maga után. A munkát a régész, művészettörténész, építész- szakma és a beruházó folyamatos egyeztetési, együttműködési kísérletei jellemezték. A régész és művészettörténész szakma a váratlanul elő-kerülő, jelentősebb leletek megtartásához, az építész az előzetes tervekhez, az Örökség Kht. a határidőhöz ragaszkodott.

Az utóbbi pedig iszonyú feszes volt: a munkákat a pályázat szigorú kötöttségei miatt 2004 októbere és 2006. október vége között, alig két év alatt kellett elvégezni. A határidő-mulasztás az egész program végeredményét veszélyeztette volna. A várost a presztízsveszteség, a világörökségi területet a pályázati pénz elúszásának réme fenyegette: a projekt félbemaradásával a lelőhely állapota többet romolhat, mintha a földben maradt volna. Az idő vészjósló rövidsége folyamatos nyomásként nehezedett a projekt minden résztvevőjére. A döntéshozók kényszerhelyzete olykor fájó kompromisszumokhoz vezetett.

Azonban az idő jelentette kutyaszorítóval sem magyarázható az építkezést kísérő leletveszteség. Ugyanis a már részben kivitelezési fázisban módosított tervek helyenként csikorogva illettek rá a feltárás során konkretizálódó terepre. Így történt, hogy az időkorlátokra hivatkozva a helyreállítás során bizonyos jelentős leleteket elbontottak, mint például a Káptalan utca 8. sz. előtt létesítendő közműárokban feltárt középkori falszakaszt és római téglasírt. Útban volt az a 15. században épült és a 18. századig használt délkeleti rondella falszakasz is, amit a látogató központ bejárati előcsarnoka területében találtak. Ez utóbbi falszakasz tövében a vár töröktől vissza-foglaló ostromának régészetileg megfogható, egyedülálló nyomait semmisítették meg. A veszteségek nem csak a bemutatásukat, a tudományos kutatások további lehetőségeit is megakadályozzák.

Félsiker
A Cella Septichora bemutatása szakmailag súlyosan kifogásolható. Tudni kell ugyanis, hogy a hétkaréjos kápolna nem föld feletti építmény volt, hanem — a temető többi épületéhez hasonlóan — a domboldalba tolva, részben a felszín alá süllyesztve épült. Ennek megfelelően a külső járószint a belsőhöz képest két-három méterrel magasabban volt. Az épület körül, az íves falak külső oldalán, ebben az érintetlen földben római kori sírok voltak. Ezt a földtömeget — Visy Zsolt és az ásatási bizottság leghatározottabb iránymutatása ellenére — a benne lévő sírokkal együtt elbontották, megsemmisítve ezzel a külső oldal eredeti járószintjét. A külső járószint megtartása a bemutatás hitelességének alapfeltétele lett volna. A jelenlegi bemutatás olyannak mutatja az épületet, amilyen sohasem volt: kívülről körbejárhatónak. A Cella Septichora külső terét egyszerűen nem kellett volna bemutatni. A galéria keleti sarkánál viszont meg kellett volna hagyni az ott talált téglasírt, ami a külső szint érzékeltetésére is jó lett volna.

Szintén a szakma tiltakozása ellenére semmisült meg a Cella Septichora bejáratához levezető, mintegy másfél méteres szintkülönbséget áthidaló, földbe vágott lépcsősor. A föltárt és megőrzött lépcső az épület elválaszthatatlan eleme volt, bemutatásával érzékelhető lett volna egykori környezetébe illeszkedése. Ilyen módon a környezetéből kiszakított műemlék értelmezhetőségének lehetősége veszett el. A területet jellemző, fent részletezett leletgazdagság helyett a körbeborotvált alapfalakat látjuk. A látogatónak marad a kiakasztott tabló rekonstrukciós rajza, a fantázia, meg a dilemma, hogy miért ásták körbe a kápolnát.

A bemutató központ legszembetűnőbb, emblematikus eleme az üvegtető. A hatalmas üvegfelület visszatükrözi a fölötte álló Káptalani Levéltár homlokzatát, közelebb lépve az üvegen át a karéjos falakra látunk rá. A járófelületben való anyagváltás — kőből üvegre — a hely minőségváltozását eredményezi; az üvegfelület nem határol körbe teret, de kijelöli azt. Az üvegtető ereje épp ebben rejlik: a kiteresedő Káptalan utca járófelületének síkjában marad, belefeszül. Ezt az építészeti szándékot húzza keresztül (szó szerint is) a gépkocsirámpa és a járda. A püspökség autóforgalma átjár az üvegtetőn. Hogy erre a terhelésre alkalmassá váljon az alapjában véve nem erre kitalált anyag és szerkezet, kis korláttal is ellátott rátét, híd éktelenkedik az üveg közepén. A járható üveg a köztudatban láthatóan még mindig hitetlenkedve fogadott jelenség. A meglepetés erejét, a rálépés élményének tétszerűségét, a hatás élét csorbítja az üvegfelületet négybe vágó acélrács.

A terhelhetőségnek természetesen a belső oldalon is megvannak a következményei. Az egész látogató központon, de leginkább a Cella Septichora termében érezhető, hogy az új architektúra minimalista megfogalmazása a leletekkel szembeni alázatra törekszik. A nyersbeton, az acél és az üveg (tető és mellvédek) funkcionalista dekorativitása olyan hierarchiát igyekszik felállítani, amiben a Cella Septichora a domináns az új építéssel szemben. De hát nem tud nem domináns lenni ez a méreteiben nyomasztó vastraverz szerkezet. A cseppet sem elegáns részletmegoldásokat tartalmazó, egymásra sorolt idomacélok kötege ránehezedik a Cella Septichora terére. A lefedés végeredményben nem tud a háttérben maradni és légies lenni. Átlátszik, mégsem transzparens. És ha már a fényáteresztésnél tartunk, felmerül a kérdés, vajon a hitelesség szempontjából indokolt-e teljes fényárban mutatni egy teret, amit építészei/alkotói minden bizonnyal félhomályra terveztek. Kellett-e egyáltalán ide üvegtető?

Ráadásul napsütéses időben az üvegtető keretszerkezete raszteres árnyékot vet a Cellára, de a tűző nappal nem az a legnagyobb probléma. Ezek az emlékek érzékenyen reagálnak a környezeti klíma változásaira. A változás szélső értékeinél kritikusabb a lezajlás sebessége. A több méter vastag földtakaró letompította, lelassította, kiegyensúlyozta ezeket a változásokat. Ezt a védelmet feltárás után építészeti eszközökkel kell biztosítani. Az üvegfelület hatalmas, kontrollálhatatlan napcsapdaként működik, ezért a Cella Septichora terében akár pillanatok alatt, drámai módon képes megváltozni a klíma. A hőmérséklet- és relatív páratartalom változás csak állandó gépészeti beavat-kozással kompenzálható. A kápolnafalak ismétlődő hőtágulása az állagmegóvás szempontjából még problémás lehet.

A látogató központ északnyugati termében a leletsűrűség miatt lehetetlen lett volna a közönséget a feltárt eredeti járószinten átvezetni. A bejárhatóságot a területet érintetlenül hagyó, a mennyezetről acélpászmákon befüggesztett hidakkal oldották meg. Az „I” tartókra szerelt, tűzi horganyzott acélrács látványának koncepciója a bemutatandó környezettől való markáns elkülönülés jegyében fogant, indusztriális jellege kissé erőteljes, de nem zavaró. Sokkal zavaróbb, hogy hiába rács, mégsem tud annyira filigrán lenni, hogy ne gátolja az emlék láthatóságát. A rács ugyanis mindig csak lefelé látható át, kissé távolabbra nézve már átláthatatlan, ilyen módon helyenként épp eltakarja a bemutatandó objektumok jó részét. Ez különösen az V. sz. sírkamra esetében szembetűnő, ahol épp a porticust takarja a szerkezet, ami az emlék egyik legérdekesebb része.

A legtöbb támadás a látogató központ bejárati épületét érte, azonban szerintem ezzel van a legkevesebb baj. A barokk kioszk és a klasszicizáló késő barokk Káptalani Levéltár épülete mellett a bejárat kortárs építészeti eszközökkel, visszafogottan jelenik meg. Határozott és egyértelmű, eltéveszthetetlen jel: ez itt a világörökségi terület újonnan épült bemutatóhelyének bejárata. Szerepét nem játssza túl, legfeljebb a tető alapvonalának töredezettségre utaló cikcakkja didaktikus kissé.

Tervezői szándék szerint a tetőt hosszában, repedésszerűen megnyitó üvegfelületen víz folyna végig, amely a homlokzatot elérve a kapu melletti üvegsáv előtt vízesésszerűen csorogna le. A víz, mint az élethez elengedhetetlenül fontos dolog, nem csak a zsidó-keresztény kultúrkör hanem valamennyi kultúra, civilizáció, vallás szimbólumkészletében fellelhető, archetipikus elem. Ilyen módon a víz folyatásával megjelenő gondolatiság a bemutató központ szellemiségétől sem lehet idegen. Kár, hogy vízforgató berendezés híján nem működik, így a vízszintes üvegsáv most csak egy gyorsan elkoszolódó felületet jelent.

A kapu méretében és működésében egyaránt reprezentatív, a hely szelleméhez méltó. A kapuszárny anyagválasztása viszont némileg önellentmondásosnak tűnik. A Losonci Áron-féle üvegbeton lényege, hogy a beton tulajdonságainak megtartása mellett, a belehúzott üvegszálaknak köszönhetően átereszti a fényt. Valóban gyönyörű. Áttetszősége azonban, mint lámpás a véka alatt, rejtve marad. Ugyanis, ha a Központ nyitva van, a kapu sarkig tárva ki van hajtva a falra, ha meg zárva van, nincs benne látogató, aki belülről láthatná, milyen a betonon átsejlő fény. Mentő megoldásként elképzelhető volna, ha a kaput zárás és sötétedés után belülről megvilágítanák — de nem teszik. A félig kinyitás lehetősége remélhetőleg fel sem merült. De tény, hogy belépve és a rámpán lefelé haladva az előcsarnok a valahová való megérkezés élményét nyújtja; kifejeződik, hogy egy kiemelkedő jelentőségű teret közelítünk meg.

A bemutató központ egyik erőssége a digitális prezentáció. Az elhelyezett képernyők és a touch paneles információs konzolok sokrétű, informatív és kidolgozott programot kínálnak: a rajzokon és a magyarázószövegeken kívül archív fotókat láthatunk az 1939-es ásatásról, illetve a közelmúlt munkálatairól. A sírkamrák egykori felépítésének és belső kialakításának megértésében a legtöbbet a körbe- és bejárható 3D modellek segítenek.

Pozitívum, hogy egy radikális megoldással láthatóvá tették a Péter-Pál sírkamra falait és ép dongaboltozatát beborító falfestményt. A sírkamrákat jellemző apró bejárat, a szűkös tér, a falfestmények klíma- és fényérzékenysége a nagyközönség számára alig bemutathatóvá tesznek egy ilyen belsőt. (Hogy mennyire, azt megtapasztalhatjuk a Korsós Sírkamra esetében.) A sírkamra alá vágott folyosóban felfelé tekintve a kamra hermetikus lezárásának megtartása mellett zavartalanul tanulmányoz-ható Pécs talán legismertebb kriptájának kifestése.

Egy ilyen jellegű épületnek a charme-ja lehet a megvalósítás minősége. Sajnos a kivitelezéssel is éppen itt, mindjárt az előcsarnokban vannak a legnagyobb gondok. A falak és beljebb a folyosók falai is nyersbeton felületet kaptak. Az igényesen elkészített látszóbeton kiváló hátteret nyújthat egy ilyen jellegű lelőhely bemutatá-sához: színében, plaszticitásában kellően neutrális, ugyanakkor felülete archaikus erejű. Magyarországon a technológia, a szakértelem is megvolna a kivitelezéséhez. Azonban az elő-csarnokban látható felületekről az olvasható le, hogy valami miatt ez még mindig nem megy nekünk. Többféle felület egymás mellett néhány négyzetméteren belül, az egyes technológiai szakaszok között a síkfogasság ujjnyi, a beton zsaluba való bedolgozása is kívánnivalókat hagy maga után, végül a legkínosabb részeket cementsimítással javították, ami tónusban is elüt a többitől. De más anyaggal sem jártunk jobban. A Cella Septichora bejáratához vezető folyosó egyik oldala kisméretű téglából falazott. Miért kell ilyen igénytelenül rakni a téglát épp abban a városban, ahol Brick Award 2006 által Európa legszebbnek ítélt téglaépülete áll?

Konklúzió
A Cella Septichora körüli leletegyüttes bizonyítéka volt a területhasználat több évszázadon keresztüli kontinuitásának. Mint láttuk, az egymást követő kultúrák sorra itt hagyták nyomaikat: a római kori kápolnát a későbbi korokban is használták, köré rétegződtek a népvándorlás kor emlékei, egy Árpád-kori település, valamint középkori védműrendszer is épült a területen, majd a reneszánsz Szathmáry-palota alapfalai is megőrződtek, fellelhetők a török alóli vissza-foglalás ostromnyomai, felettük pedig a Káptalani Levéltár épülete áll. Mindezek in situ bemutatása Magyarországon páratlan és izgalmas: 1600 év nemzeti és egyetemes történelme kézzel fogható. Lehetett volna.

Az előkészítés-feltárás-dokumentálás-leletmentés/konzerválás-tervezés-kivitelezés technológiai fázisok egymásra épülnek, átfedések esetleg elképzelhetők, de sorrendjük felborítása bizonytalan eredményre vezet. A Cella Septichora egyedisége egyedi megoldást kívánt volna, melynek kiérleléséhez, körültekintő, és valamennyi résztvevő szakma számára megnyugtató megvalósításához több időre lett volna szükség — vagy egy többlépcsős pályázatra.

A projekt összetettsége folytán gyakran ellentétes érdekek, egymásnak ellentmondó szempontok ütköztek — a jegyzőkönyvek parázs vitákról tanúskodnak. A tűzrendészeti szempontok a régészetiekkel, az akadálymentesítés követelményei a történeti értékek magtartásával hadakoztak. Az Örökség Kht. joggal aggódott a projekt kézbentartásáért, az időtényező miatt az egész terv veszélybe kerülhetett volna. Erre azonban nem az a megoldás, hogy egyes leletek bemutatásáért másokat elbontanak: azokat is be kellett volna mutatni. Mindenféle körülménytől és nyomástól független alapelvként mondható ki, hogy műemlékvédelmi szempontból nincs különbség „fontosabb” ókori és „kevésbé fontos” középkori, vagy újkori maradványok között. Helyénvaló követelménynek tűnik, hogy egy kulturális irányzatú pályázatot úgy kell lebonyolítani, hogy ne épp a kulturális vonatkozása csorbuljon. Különben az eredmény az egész program lényegét kérdőjelezi meg.

Rozmann Viktor: Lehetett volna című írása megjelent az Echo 2007/3. számában

A Pécs világöröksége, turisztikai vonzerő fejlesztése projekt az EU társfinanszírozásában, az Európa Terv keretén belül valósult meg.

Tervező: Bachman & Bachman Építész Iroda
felelős tervező: Dr. Bachman Zoltán DLA
Régészeti munkák: Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, vezető régész: prof. dr. Visy Zsolt