Rozsdaövezet egy jobbegyenes és Lagrange között

Az utóbbi időben egyre többet hallani a budapesti rozsdaövezetekről, ennek egyik fő mozgatója - nem egyetlen – a Város Liget múzeumi beépítése. A múzeumi negyed és a rozsdaövezetek kapcsolatáról készült hatástanulmány ennek külön fejezetet szentel, ez is jelzi, hogy lényegi kérdésről van szó. Huszti István írása.

Mind a hatástanulmány olvasása, mind a személyes beszélgetések tapasztalatai számomra azt sejtetik, hogy a szakmai szereplők részéről még egy fel nem derített területet jelentenek a rozsdaövezetek, pontosabban az elemzők, véleményalkotók, "eldöntők" belülről nem igazán élték meg, hogy mi is a rozsdaövezet a Városliget szomszédságában.

Szerény lehetőségeim keretein belül ezzel a kis írással szeretnék egy kis "életképet " mutani a rozsdaövezetekről belülről nézve, megélve. Ami talán feljogosít erre, az az, hogy az utóbbi egy évben munkám jelentős része e terület épületeinek vizsgálatával telt el és az épületek megismerése mellett számos más tapasztalatot szereztem.

Egy kis impresszió

Kollégám hosszasan próbált lebeszélni arról, hogy egyedül induljak el, és miután ez nem sikerült ragaszkodott ahhoz, hogy legalább hevenyészet végrendeletben hagyjam rá néhány személyes cuccomat, különös tekintettel a mirelit ebédemre. A sínek mellett gyalogolva a múltkori kutyatámadás tapasztalatai alapján – nem mertem arra bazírozni, hogy az eb orrára mért jobbegyenes megint bejön – a töltés melletti bokrokból kivágtam egy vastagabb botot. Miközben kis kerülővel elosontam a kábelégető kolónia mellett – bár látásból már ismertek és feltételezhető rájöttek, hogy nem miattuk járok arra – azért szurkoltam, hogy a tűzkáros, megvizsgálandó acél rácsos térvilágító oszlop ne az illegális guberálótelepen legyen, mert szégyen ide, szégyen oda egyedül nem mernék bemenni. Mentségemre szolgál talán az, hogy ott még állítólag rendőrök sem szoktak megfordulni. Szerencsémre az oszlop a szomszédos ipartelep területén volt, közvetlenül a szeméttelep határán. A kigyulladt hulladék a 18 méter magas oszlopot teljesen tönkretette, ki tudja, mikor lesz megint tűz.

Visszafelé már a közúton jöttem. Arra lettem figyelmes, hogy egy kisteherautó mögöttem néhány méterre lépésben követ. Jól tudom, hogy nem vagyok paranoiás, gondoltam bemegyek a közeli közértbe, oda mégsem kísérnek le. Tévedtem, elkísértek, türelmesen megvárták, míg veszek egy ásványvizet és követtek tovább, egészen a cégem bejáratáig. Ott megnyugvással konstatálták, hogy honnan jöttem és továbbhajtottak.

Hol kezdődik, hol van és meddig tart a rozsdaővezet?

A Városliget hatástanulmányban, elég hevenyészve, a rozsdaövezetet a belváros és az agglomeráció közötti gyűrűben meghatározták meg.

Szerintem ez félreértésre ad okot, ami a város és a rozsdaövezet viszonyának maghatározására kihat. A Ligettel kapcsolatos rozsdaterület pédául a Nagykörúton, a Nyugati pályaudvar bejáratánál kezdődik, követi a vasútvonalakat, felbukkan a Keletinél, Ferencvárosban és még számos helyen. Ez egy speciális városi szövet, aminek egyes elemei nem összefüggő, de mégis szerves részként szigetszerűen tűnnek fel a városban, elhagyott telkeken, tűzfalak tövében, múlt századi élethelyek képében. Igazából a szövet nem is jó hasonlat. Ez egy kihalófélben lévő kulturális tenger, aminek egyes részei még összefüggő vízfelületek, egyes részei pedig pici tengerszemek. Semmi esetre sem lehet meghatározni és megérteni geodéziai meghatározással.

Tehát nem egy felhagyott ipari terület, hanem egy kultúra. Mint ilyen összetett rétegek alkotják, épületek, tevékenységek, a tevékenységekhez kapcsolódó életmódok, gazdasági-jogi kapcsolatok, környezeti hatások, stb.

Az épületek és a tárgyak rétege

Joggal lehet kérdezni, miért mondom azt, hogy a Ligethez kapcsolódó rozsdaövezet a Nyugati pályaudvarnál kezdődik? A külső szemlélő számára az Eiffel iroda által tervezett csarnok impozáns eleme Budapestnek. Valóban az, szerkezeti megoldásai a mai szemmel is korszerűnek tekinthetők, az architectúra díszes, szépen szerkesztett.

Közelebbről nézve viszont felfedezhetők a jelentős romlás, "rozsdásodás" nyomai. A legnagyobb mértékű eróziót talán a 80-as évek elején végzett szakszerűtlen felújítások indították el, a régebbi, érintetlen szerkezetek idősebb koruk ellenére is jobb állapotban vannak.

A ligeti rozsdaövezet – nevezzük a továbbiakban így a Ligethez kapcsolódó területet - épületei igazából a vasút és a vasúti mérnöki technológia viszonylatában értéklehetők. Pontosabban az egész itt vizsgált rozsdaövezet a vasút történetén keresztül elemezhető.

Eredendően a vasút volt az a gazdasági és kultúrális erő, ami ennek a területnek a létét meghatározta. Sajnos ez a meghatározó szerep a vasút hanyatlásával – ami remélhetőleg nem végleges – megszűnik, csökken és ezzel fordítva arányos a hanyatlás, rozsdásodás is.

A gazdasági szerep elég egyértelmű, most megpróbálom bemutatni a kulturális szerepet. Ezt a kultúrát három fő egységben foglanám össze:

• mérnöki technológia
• kézműves-iparos-esztétikai
• szociális példa

Mérnöki technológia

A rozsdaövezet jelentősebb épületeinek zöme az 1800-as évek második felében és az 1900-as évek elején épült. Ez az az időszak, amikor a mechanika elméleti alapjai – talán ezt a legjobban Euler, Lagrange, Hamilton munkái fémjelzik – folyamatosan a mérnöki gyakorlatban alkalmazásra kerültek. Megkezdődtek az anyagtani vizsgálatok, ami gyakorlati lehetőséget adott a méretezésekhez, mérnöki tervezéshez. Az új gyakorlati ismeretek elsősorban az acéliparban hasznosultak, a gépgyártásban és ennek egyik ágaként a vasútépítésben. A vasúti közlekedés fejlődése volt ekkor az egyik "húzóágazat". A mozdonyok, szerelvények gyártása sok mérnöki kérdést vetett fel, amire számos, a mai napig ható megoldás született.

A gépészet fejlődésével párhuzamosan fejlődött az acélépítészet, ekkor ez a két ágazat egymás mellett haladt. Ennek a párhuzamosságnak egyik pozitív hozadéka az volt, hogy a gépészet precizitása is megjelent az épületszerkezeteken. A hagyományos tégla-, faszerkezetek ekkor ötvöződtek a mérnöki acélszerkezetekkel, a mai napig korszerűnek mondható – az idő által igazolt – megoldásokban, például abroncsos falazatokban, ami lehetővé tette a karcsúbb szerkezetek építését.

Illusztrálva a mondottakat mellékelem néhány mozdony képét és néhány épületszerkezetet. Biztos vagyok benne, hogy a kor gépészeti és építészeti szerkezeti megoldásainak együttes tanulmányozása igen hasznos és érdekes dolog, a nyerhető ismeretek azonos rangúak bármelyik más építészeti, vagy művészettörténeti studiummal, pontosabban azok elemi részének kell (kellene) lennie. (Ez volt a reklám helye az oktatás felé.)

Az acélszerkezeteken túl jelentős fejlődés követhető a vasbeton alkalmazásában is – Kirchoff rendbehozta a lemezegyenleteket, elkezdődtek a "vastag" szerkezetek elemzései, amiben például a magyar Kármán Tódor kiemelkedő szerepet játszott. Igen racionális és szép vasbeton megoldásokkal lehet találkozni a rozsdaövezetekben.

Kézműves-iparos-esztétikai "mívesség"

Magyarországon a céheket 1872-ben szüntették meg. A jogi aktus viszont nem jelentette a céhek által képviselt több évszázados mesterségbeli kultúra azonnali eltűnését, azok az ipari termelésben, a tovább tevékenykedő mesterek jóvoltából egy ideig még továbbéltek. Ennek a mesterségbeli hagyománynak elemi része volt a mívesség. A mívesség nem a díszességet jelenti, hanem egy gyűjtőfogalom, ami magában foglalja a gondosságot, a precizitást, a hasznosságot és annak az esztétikai elvárásnak a teljesülését, ami a megalkotott tárgyat "emberléptékűvé" teszi. A mívesség továbbá egy konstrukciós elv is, annak az elvnek az érvényesülése, miszerint ami esztétikus, az általában jó is. Ezt egy kicsit kifordítva én úgy fogalmaznám meg, hogy ahhoz, hogy valami jó legyen, ahhoz hozzá tartozik az esztétikum is.

Kedvenc példám a rozsdaövezetből a mívességre egy emelőhorog konzol.

Ez egy igen egyszerű szerkezet, mégis, ha nézzük az arányait, a szegecselt csomópontok kialakítását, a hasznosságon kívül esztétikai értéket képvisel. Semmi öncélú formai elemet nem tartalmaz, mégis önmagában dísz.

Ennek a konzolnak a közelében nemrég egy kis acél tartót kellett készíteni. A mai mesterember a feladat ismertetése után teljesen természetesnek vette, hogy a tartót a környéken fellelhető acél hulladékból eszkábálja össze. A megoldás a célnak megfelelt – sőt, ha az lett volna a feladat, hogy szemétből hogyan készítsünk tartót, még szellemes is lett volna -, de nem méltó ahhoz, hogy naponta emberek lássák. Sajnos ahogy az építészetből kiszorul a mívesség (máig tartó folyamat) az emberek egyre jobban hozzászoknak a silánysághoz, fel sem tűnik. Érdekes módon sokszor a silányság a pazarlással társul. Hányszor látni öncélú formai megoldásokat, átgondolatlan, hibás megoldásokkal, gyenge kivitelezésben. Nem igaz az, hogy az anyagi korlátok, a szegénység kényszerít bárkit a silányságra, de igaz az, hogy a silányság generálja a szegénységet.
Természetesen nem állítom azt, hogy minden vacak, számos szép mai példa is van. Az viszont paradoxnak látszik – én ezt tapasztalom -, hogy a tisztán mérnöki megoldásokban jobban érvényesül a mívesség, mint az építészetiekben.

Szociális példa

A felelősen és hosszútávon gondolkozó ipari vállalkozások tisztában voltak azzal, hogy a hatékony termeléshez, működéshez szükséges munkakultúra infrastruktúráját is biztosítani kell. A rozsdaövezet területén létrejött ipari szervezetek kiépítették a dolgozók megfelelő életfeltételeit biztosító létesítményeket. Ez igaz volt a vasútra is. A vasutat kiszolgáló termelő egységekhez lakások, saját közműhálózat, iskolák, és kultúrális és kereskedekmi építmények is kapcsolódtak. Jó példák erre például a vasutas lakások, amikben jól követhető a szervezeti hierarchia is, a kiskertes egy-két szobás házaktól, a vezetők számára biztosított nagyobb, polgári igényeket is kieléégítő lakásokig.

A funkcionális vertikumban való gondolkozás nem csak a nagyobb telepekben jelenik meg, hanem, az egyes egységekben is. Az állomásépületektől (felvételi épület), a kisebb őrházakig (bakterház) nyomon követhető az adott feladatot kiszolgáló letesítmények tervezett megléte – szolgálati lakások, szállások, étkezdék, napi gazdasági épületek formájában, egészen a kis veteményes kertig lebontva.

A vákuum

A szervezőerőt biztosító iparai tevékenységek visszaszorulása, megszűnése egy vákuumot hozott létre, ami a területeken új tevékenységeknek ad helyet. Ezek a tevékenységek a legális, hasznos ipari-kereskedelmi funkciók, a féllegális és illegális formák teljes skáláját felvonultatják, egészen a bűnözésig bezárólag. Teljesen nem általánosítható, de mégis nagy arányban megállapítható, hogy ezeknek az társadalmi organizmusoknak az infrastrukturális gyökerei nem a helyhez kötöttek, aminek eredménye a terület lerablása. A lerablás is sokrétűen jelenik meg. A legdurvább egy szociálisan teljesen leszakadt, többnyire alkoholista-drogos csoport épületrabló, romboló tevékenysége, ami nyílván arról szól, hogy az elhagyott, vagy "nem kellő figyelemmel" őrzött épületekből minden olyat elhordjanak, ami értékesíthető. Ez még "magyarázható" azzal, hogy ez egy megélhetési forrás, de az már nem, hogy amit nem érdemes ellopni, azt brutális módon öncélúan szétverik. Bizonyára nem járok messze a valóságtól, hogy az általuk okozott anyagi kár – az erkölcsi, morális károkról nem is beszélve – milliárdos nagyságrendű, amit előbb vagy utóbb mi fizetünk ki, míg az egyik oldalon kár jelentkezik, addig a másik oldalon a hulladék iparág nyereséghez jut, mert ugye ezeket a rabolt javakat felvásárolják, hasznosítják.

A terület amortizációjának másik okozója a hulladák lerakása. Ez mind legális, mind illegális módon is történik. A rozsdaövezetben a kommunális hulladéktól kezdve, a lebontott istvánmezei sportcsarnok darabjaiig (feltételezhetően a tonnás beton darabokat nem a csövesek hozták ide lopott bevásárlókocsival) is megtalálhatók. A szemét felhalmozásának speciális műfaja az, hogy a helyi termelés a saját hulladékát helyben halmozza fel – tisztelet a kivételnek. Ennek egyik oka, hogy sokszor jogilag szinte már követhetetlenek a tulajdoni, bérleti és felelősségi viszonyok, mindig van valaki más, aki a hibás.

A használaton kívüli régi épületek egy részét a tulajdonosok bérbe adják. A bérlők a keletkezett nyereségükből a bérlemény fejlesztésére, megóvására nem forgatnak vissza, illetve – ha nem is jogszerű – a tevékenységükkel okozott károkat sem javítják. A helyzet rendezetlenségét az is elősegíti, hogy a hivatalos bérlők nem egy esetben albérlőknek adják a területet, akik jogilag az esetek többségében illegálisak. Persze ezt szinte lehetelen bizonyítani, mert a szétbontott, gallyakkal letakart autóról senki sem tudja hogyan kerültek oda.

A bérbeadások tehát gyorsítják az épületek romlását. Ez látszólag ellentmond annak, hogy a tulajdonosok azért adják bérbe az ingatlanokat, hogy legalább a fenntartási költségeket fedezzék, de ez ritkán történik meg. Mivel az adatok nem hozzáférhetők, csak találgatni lehet: vagy a bérleti díj kevés, vagy a bérleti bevételeket másra fordítják.

 „Természet által rekultiválva“

Az üres, nem használt épületeket, az előzőleg leírt kifosztás és rongálás után magukra hagyják. A „magára hagyás“ okai számtalanok lehetnek, mondjuk a tulajnak nincs pénze a jógazda szerepét ellátni, fogalma sincs, mit lehetne kezdeni az épülettel, jó lenne a terület másra, de a ház védett, a helyi szabályozás szinte lehetetlenné tesz bármilyen reális funkciót, hozzá nem értés, stb.

A természet megbízhatóan elkezd működni. A házat benövi a gaz, az ereszcsatornában és a tetőn ecetfa nő, a szigetelések tönkremennek, beáznak, a szerkezeteket a csapadék korhasztja, a fagy rongál, előbb-utóbb az épület olyan mértékben károsodik, hogy beomlik, veszélyessé válik, tönkremegy és a területet visszaveszi a vegetáció.

Hatóság által rekultiválva

Van olyan eset, mikor kiderül, hogy a kötelező veszélyelhárítás sokkal többe kerül, mint az állagmegóvás lett volna. A tulajdonosnak ezt kötelező elvégezni és gondoskodni a további védelemről. Lehet, hogy ez olyan építési munkákkal oldhatók meg, amikhez szakhatósági jóváhagyás, továbbépítési engedély kell. Továbbépítés esetén az egész épületnek meg kell felelni az aktuális előírásoknak, ami egy jó száz éves, mondjuk teljesen faszerkezetű épületnél ritkán áll fenn.

Maradva a faszerkezetes épületnél, hiába ép a fő tartószerkezet, és az állagmegóvó továbbépítés ezeket nem is érinti, az engedélyleket csak akkor adják ki, ha a teljes épületre teljesül minden követelmény. Ekkor az állagmegóvó továbbépítési munkák már szinte a teljes épület felújítását jelentik, amire sem pénz, sem szándék nincs. A veszélyelhárítás megtörténik, a további állagmegóvás nem. Marad az elkerített romos állapot, ami megpecsételi a ház sorsát, a hatóság sikeresen rekultivált.

Az immunrendszer

Előzőleg már írtam, a rozsdaövezet nem csak egy földrajzi hely, hanem egy összetett organizmus is. Mint ilyen ösztönösen kiépíti a saját védekező rendszerét. Ez is sokrétű, nagyon összetett, kezdve az arra tévedő fizikai fenyegetettségétől egészen a jogi manőverekkel védett érdekekig. Ami az egészből igazán érdekes, az az „immunrendszer“ működési elve, ez pedig a rendezetlenség. Minél kuszább, áttekinthetetlen, taszítóbb a rendszer, annál több energiát igényel a rendezése. Ez igen hatékonyan távol tartja a potenciális rendezési elképzeléseket - már ha van egyáltalán ilyen.

Tételezzük fel, hogy van olyan potenciál, ami egy rozsdaövezeti területet rendezni tud. Ha a rendezés csupán a terület fizikai rendezésére terjed ki – új funkciók, gazdasági tevékenységek, területrendezés –, akkor a feladatot nem oldják meg elégségesen. A területről kiszorított „rozsdaövezeti“ tevékenységek, érdekrendszerek máshol találnak helyet és így nem szűnik meg a rozsdaövezetek káros szerepe a városi struktúrában. A rozsdaövezetek felszámolására fordítandó elégséges potenciál így sokkal több, mint a terület rendezésre fordítandó energia.

Egy kis kitérő Dido-hoz és Lagrange-hoz – a látszat ellenére van köze a témához.

Idézet egy elméleti mechanika jegyzetből

„A mai időszámítás szerint i.e. 825-ben Dido elszökött szülőhazájából Föníciából. Volt rá oka, hiszen férjét meggyilkolták. A helyzet komolyságát az mutatta, hogy a tettes a városállam „türannosza”, aki egyben Dido bátyja is volt. Az asszonynak nem sok választása lehetett, mert hű embereivel titokban hajóra szállt és meg sem állt amíg biztonságos távolságban nem érezte magát. A mai Tunisznál ért partot. Nem mondhatni, hogy a helybéliek nagyon örültek volna a váratlanul partra lépő új jövevényeknek. De Dido meggyőzte Hiarabas királyt mondván, hogy neki csak annyi terület kell, mint amennyit egy marha bőrével körbe tud keríteni. A királynak tetszhetett a képtelen ajánlat és belement az alkuba.

Megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig. Dido okosabbnak bizonyult, mint sejtették. A leölt marha bőrét ugyanis vékony csíkokra vágatta, majd egy hosszú kötelet készíttetett belőle. Kisétált a tengerpartra, és fékőrt formálva a kötélből hatalmas területet elkerített magának és társainak. Mint az ma már közismert, a kör az a síkidom, amelynek adott kerület mellett a legnagyobb a területe. Nem volt mit tenni, a szerződést a meghökkent királynak is be kellett tartania! Így történt aztán, hogy Dido embereivel letelepedett. Majd i.e. 814-ben megalapította Karthagot és annak első uralkodója, „királynője” lett. Mint tudjuk a történelemből ez a városállam még sok borsot tört Rómmatema orra alá.“

Dido lényegében egy optimum feladatot oldott meg. A probléma matematikai megoldásának alapjait jó másfél évezred múlva Euler és Lagrange rakta le, létrehozva a variációszámítás tudományát. A konkrét példát egzakt módon Weierstraß és Steiner 1841-ben oldotta meg. (Ugye ez az a kor, mikor a mai rozsdaövezetek még a fejlődést jelentették. Persze közvetlen összefüggéseket nem akarok keresni, de nem hiszem, hogy tévednék abban, hogy valahol ez is benne van a rozsdaövezetben.)

A példát azért hoztam fel, hogy egy szemléletmódot mutassak be. Nevezetesen azt, hogyha egy feladatot tisztességesen teljesíteni akarunk, akkor mindig keresni kell az adott források legjobb hasznosításának lehetőségét. Ezzel a feladattal akkor kell szembenézni, mikor a „hogyan“ kérdést kell megoldanunk. A „hogyan“ kérdést viszont mindig megelőzi a „miért“.

Múzeumok – Városliget – rozsdaövezet – Budapest, vagy Budapest – rozsdaövezet – Városliget – múzeumok?

A múzeumi negyedről készített hatástanulmány a rozsdaövezetekkel kapcsolatban arra a megállapításra jut, hogy a környezet nem megfelelő múzeumi funkció telepítésére. Ez kétségkívül igaz, nem csak azért, mert a meglévő környezet alkalmatlan, hanem azért is, mert akár múzeumot, akár bármi mást telepítenénk, az a hozzá tartozó kapcsolati rendszer telepítése nélkül működésképtelen lesz – ezt ellenkező előjellel pont a rozsdaövezetben lehet jól megtanulni. A probléma igazából a kérdésfelvetésben és a sorrendiségben van. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a múzeumi negyedet hogyan lehet a Városligetbe beilleszetni, amit többnyire azzal a logikai „tévedéssel“ próbál alátámasztani, hogy a városban máshol miért nem jó. Az igazi kérdés az, hogy hogyan fejlesszünk múzeumot úgy, hogy a rendelkezésre álló források legjobban szolgálják a várost. Ez az igazi „Dido-i hogyan“ kérdéskör. Ez így igen jól hangzik, de valjuk be, önmagában ez ugyanolyan olcsó, mint a hatástanulmány által boncolgatott kérdés. Ugyanis nem az a lényeg, hogy egy múzeumi menedzsment, vagy egy Városliget fan club, az építészek, a kritizálók, vagy akár bármelyikünk mit szeretne, hanem az, hogy a város szempontjából mi a közösen felvállaható cél. Ennek a célnak a meghatározása nem lehetséges ötleteléssel, tanulmányokkal, pályázatokkal, hanem csak társadalmi párbeszéddel, közmegegyezéssel.

Démon a demokráciában

Egy példa kicsiben. Bizonyára kevesen vannak olyanok, akikkel ne fordult volna elő, hogy valamilyen hatóság, hivatal, szolgáltató az ügyében esetleg nem szabályszerűen járt el és jó esetben csak értelmetlen teljesítéseket kért. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Vagy a jog által biztosított lehetőségekkel élve fellebbezünk – írunk, illetéket fizetünk, várunk, bosszankodunk, ügyvédet fogadunk, stb. –, vagy hagyjuk a dolgot a fenébe, mert az egészre nincs időnk, pénzünk, energiánk és legfőképpen gusztusunk, ami után gyakran a jogsértő magát igazolva látja és esetenként még van pofája kioktatni, hogy miért nem éltünk jogainkkal. No ez a démon a demokráciában.

Hiába biztosított elvben a jogi lehetőség, ha a bürokrácia (a bürokrácia szót én itt is pozitívan értelmezem) által biztosított út bejárásához több energia kell, mint amivel az érintettek rendelkeznek.

Ez az egyik fő baj abban, hogy a városligeti ügyet érdemben értékelni tudjuk. Nincsenek meg azok a kommunikációs struktúrák, amik mentén közösen tudnánk elemezni. A technokraták (szakma), az ötletelők és a jogalkotók utólagos nyilvános párbeszéde szerintem nem az. Külön szomorú, hogy az építész szakma – függetlenül, hogy az egyetértők, vagy az ellenzők körébe tartozik – elfogadva ezt a felállást azt a szerepet játssza, mint Dido történetében Hiarabas király.

Epilógus

Rövid összefoglalóm befejeztével nézegetem azt a Pannon parktól pár száz méterre készített fényképet, amin üde zöldben néhány rom látszik. Lassan rájövök, hogy milyen öntelt voltam az írás elkezdésekor – azt hittem tudom hol kezdődik és hol ér véget a rozsdaövezet.

Huszti István