Sáros László DLA: Az abbahagyott Budapest

Közreadjuk Sáros László DLA, a MÉSZ elnökének előadását, amely a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának Budapest konferenciáján hangzott el, a Kogart házban 2013. május 13-án. Az előadás az abbahagyott budapesti építkezésekre hívja fel a figyelmet.

Ha nagy leszek, építész leszek. Ez most már biztos. Elhatároztam. Miért? Mert az olyan szép. Mert az építész szép dolgokat tesz. És ez így magában még nem is elég. Mert az ember olyat csináljon, ami még hasznos is. Vagy azzá lehet.
Most jövök Dublinból. Az EFAP Konferenciáról. Mindenki tudja, mi az, az EFAP? Biztosan nem, ezért mondom: Európai Építészetpolitikai Fórum. A magyarázat meg így szól: „Célja az építészetpolitika népszerűsítse és bevezetésének előmozdítása, hidat építve a közigazgatás, a szakma, a kultúra és az oktatás között”. Na, ennyi.

Azt nem tudják elképzelni, hogy ott mennyi volt az egy négyzetméterre jutó fenntarthatóság. Bocsánat, szaszténebiliti. És akkor ez így még nem is igaz. Mert a szaszténebiliti mellől nem maradhat el, – ugyanis együtt jár vele, mint fénnyel az árnyék, – a devloping. Szóval a fenntarthatóval a fejlődés. Magyarul: a „fenntartható fejlődés”. Na, ebből volt ott sok. Nagyon sok. Ez a jurokratikus fából vaskarika. Ma, ha valami nem fenntartható, az, fabatkát sem ér. Ami nem tartható fenn, az elmúlik. Mindig baj az, ha valami elmúlik? Legyünk túl a bajon, a betegségen, a gondokon, az ínségen, a bánaton, meg mindenen, ami jó, ha elmúlik. Nem érzik, hogy a szaszténebiliti olyan művi? Olyan erőltetett. Olyan görcsös. Olyan erőszakolt. Olyan „úttörőindulós”?

Na, térjünk haza. Ide. Budapestre, mivel itt most Budapest-konferencia van. Nyilván sokan felkapták a fejüket az előadásom címe láttán. Sorolok címeket: Rákóczi (Kerepesi) út 66. Klösz György csudálatos könyve a Budapest Anno, amit a Corvina Kiadónál, Sivó Mária szerkesztett, 1979-ben, azt írja e helyről, hogy „az 1880-as évek végéig itt hajtották végre a halálos ítéleteket.” Elátkozott hely. Valójában soha nem épült be. A Rákóczi út felé földszintes boltocskák jelentették a hasznosítást. Kétoldalt egy-egy röviden benyúló szárnnyal. Mit tesz Isten, most sem sikerült. Szövetség utca 9., Szövetség utca 27., Szövetség utca 33., hogy így gyors egymásutánban csupán egy utcából vett címeket soroljak.

Tudják már ugye, miről beszélek? Az abbahagyott épületekről. Zömükben a vázig jutottak. Van olyan, ahol még a daru is ottmaradt. Mert minden bizonnyal ma már az sem kell senkinek. Mert, hát ki épít? (Tetszenek még emlékezni arra, amikor az európai daruk zöme Kuvaitba ment? Hogy ott erdőként foglalja el a horizontot? Mert hát az európai építőiparnak is megvolt a maga kuvaiti munkája.)

De mielőtt folytatnám a címháborút, arról kéne beszélni, hogy ez miért is baj? Most mit is izgulok? Majd egyszer csak befejezik, aztán akkor jó lesz. Nem? Ám ebben a mondatban még ezer kérdés lapul. Mi az, hogy egyszer csak? Kik fejezik be? Kinek fejezik be? Akkor hol lesznek azok, akik elkezdték? Miért kezdték el? Kinek, kiknek szánták? Kik engedték, mi több, kik támogatták? Kikre is lehet mutogatni? És, ha az, az egyszer csak túl későn lesz? Mert ismerjük azt az Illyésnek tulajdonított mondatot is, mi szerint „azt tudom, hogy mi lesz, csak azt nem, hogy addig mi lesz?” A sok telet megélt „meztelen” szerkezetek mellett folyamatosan (be)ázó szomszédok. Ők mit vétettek? Ők mit tehetnek? Például perelnek. De kit? A „beruházók” már csak papíron léteznek. Aztán a sor végén ott áll a bank. A bank, ami már csupa kisbetűvel bank, mint nemecsek ernő. Pedig mekkora betűkkel pompázott, pompáztak. Pedig mekkora arcok jöttek az ígéretekkel. S ha nem kellett az üveggyöngy, hát azonnal fordítottak. Karácsonyi üdvözletnek álcázott fenyegetéseket postáztak.

Az „ostrom után”, ahogy nagyanyámék mondták, a kibombázott házak telkéről a sitt lassan kiürült. A telkek úgy 50, 55 évig ott díszelegtek üresen. De ez sem igaz, mert még most is mennyi, de mennyi van. Néha használták ennek annak. Legutóbb mondjuk parkolónak, mert most még ebben van a „bót”. Vagy ha erre sem használják, hát jöhet a kert. Hisz, ezeken nevelkedik a pesti „Foghíjkert mozgalom”. A foghíj – mostanra tudjuk – még mindig jobb, mint ez a mostani helyzet. Mert abból még bármi is lehet. Természetesen jó is. Hisz, amíg le nem omlott, nem volt rosszabb a szomszédoknál. Amelyek most a példaadók. Még mindig azok. A térnek kicsi, kertnek takart, még mindig a legjobb, ha azzá lesz, ami volt. Építési telekké. A mostanra tavasz nélkül nyarakká váltó időjárás kicsalja az embereket. Oda a kertbe. Igaz, nekem meg eszembe jut Lengyelország. A mélyszegénység kora. Amikor az autóút körforgalmát felosztották kiskertekre. Ahol kicsi faházakat tákoltak össze, mert őrizni kellett a „termést”. A családfő, a közeli túlnépes, ám lakhatatlan lakótelepről kiköltözött. A tudatzavar teljessé lett. A közösségi kertek ott soha nem jöttek létre. Ám innen a faházak még fontosak lehetnek.

Mi az, hogy egy kivétel nélkül háromszintes, magastetős házakból álló tömbben megépülhet egy helyenként nyolc, meg kilencszintes váz? Hogy lehet ez? Itt már mindent szabad? Mert a pénz úgy akarja? Úgy akarta. Az a pénz, ami nincs. Ami már nincs. Ami – gyanús, – nem is volt. Sose is volt. Csak mi elhittük. A jogi csűrcsavar pedig, mindent megtett, hogy higgyük el. Higgyék el minél többen. Mert akkor nem gyanús. Mi meg, a vájtszeműek, nem hittünk a szemünknek.
A vázak itt vannak. Itt maradtak. A nagy ívű „fejlesztés” abbamaradt. Tetszettek hallani? AB-BA-MA-RADT. Lehet elhinni. Lehet elmenni. Nincs itt semmi látnivaló.

Az építési engedélyek sorra lejártak. Van, ahol évekkel ezelőtt. Van, ahol mostanság. De, hogy ugyanarra még egyszer nem lesz lehetőség engedélyt kapni, az – na, mondjuk, hogy szinte – biztos.

Ám az, az ember, – hiszem – hogy még nem született meg, aki a veszteségétől szabadulni akaró banktól, ezekből úgy vegyen akár csak egyet is, hogy ugyan tegye meg, hogy lebontson kettő, vagy három szintet. Csak azért, hogy folytathassa, illetve, hogy befejezhesse azt, ami eleve is megengedhetetlen lett volna. Ugye, most a – konkrét esetet mondok – tulajdoni lap öt oldalon át sorolt – mondjuk úgy, pénzügyi befektetőiről ne beszéljünk.

Az igazi baj az, hogy ma nem nagyon látszik megoldás. Pedig kell, hogy legyen. Mert ezt nem lehet elfogadni. Ezt nem lehet kikerülni. Ezt nem lehet semmisnek tudni.

Gondoljuk végig. Vegyük a könnyebb eseteket. Azokat, amikor az eredeti terv továbbvihető. Ehhez persze az is kell, hogy a környék mindezt igazi megoldásnak tekintse. Ahhoz meg az kell, hogy persze jogilag is rendezett legyen a helyzet.

Aztán lehetne gondolkozni átmeneti megoldásokon is. A nap, mint nap látott vázak juttatták eszembe a S.I.T.E.-os James Wines rajzait, amiket eleinte jópofa, meg vicces gondolatoknak tartottam. Aztán egyszer csak azt mondtam, hogy ez nem vicc. Ezek a födémek valójában lehetnek telkek, kertek, pályák, felületek.

Mert az eddigi egy telek helyett most ott áll helyenként hat, meg nyolc, meg kilenc. Mit csinálnak, mit ajánlanak, mondjuk a K.É.K.-esek? Kertet. Miért is ne lehetnének ezek is, azok. Kell fólia, huszonöt centi talaj és kész a szükségkert. A „növénykultúrát” pedig ki lehet találni hozzá.

Meg mondjuk, lehetne sportolni is. Nem kell más, mint egy hálóval körbevenni a szintet, födémtől födémig. A födémre meg lehet műfüvet, vagy valami olcsó burkolatot tenni és máris van pályánk. Védetten, biztonságosan, de ami a legfontosabb, olcsón. Nagyon olcsón.

Kétségtelen, hogy javaslataim lehet, hogy a visszájára fordulhatnak / fordulnak. Mert lehet, hogy közösségek alakulnának ki egy ilyen helyen. Akik már nem szeretnének ott több száz lakást meg szállodaszobát látni. Ami az abbahagyottság tűrhetetlenségénél is jobban zavarja őket, mert a környék még sűrűbb lesz.

Tudom persze, hogy mindebben igen sok a naivitás. Nem tagadom. Mert a tőke se nem türelmes, se nem megértő. Ám ez a helyzet nekik sem jó. A legkevésbé se jó. De ha másra nem is jutok/jutunk vele, legalább beszéljünk róla. Szerintem találunk társakat.

De ennél is fontosabb, hogy nem kéne ezt a várost abbahagyni. Meg magára se.

Sáros László György DLA 

Budapest, 2013. május 12.