Segélykiáltás az Építészeti Múzeumért

Kilenc főről kettőre csökkentik a Magyar Építészeti Múzeum dolgozóinak létszámát. Ferkai András kiáltványában az építésztársadalom segítéségét kéri az önálló épülettel még mindig nem, de gazdag gyűjteménnyel és múlttal rendelkező intézmény megmentése és jövőjének biztosítása érdekében. „Fogjunk össze, és találjunk megoldást erre a helyzetre!”

Ma, amikor múzeumokat lehet egyik napról a másikra beolvasztani, és mindenhol zárolások, illetve bértömeg-csökkentés nehezíti a közszféra működését, nem tűnik világra szóló hírnek, hogy bezárják a Magyar Építészeti Múzeumot. Pontosabban állományát két főre csökkentik, ami nem jelent nagy különbséget, hiszen könnyen belátható, hogy az év eleji kilenc főhöz képest ez a létszám a gyűjtemény gondozására sem elég, nem hogy az anyag gyarapítására, vagy kiállítások rendezésére. A hír komoly aggodalomra ad okot.

A Magyar Építészeti Múzeumot 1968-ban Zádor Anna és Rados Jenő javaslatára hozták létre, az akkori lehetőségeknek megfelelően nem önálló intézményként, hanem az Országos Műemléki Felügyelőségen belül. 1975-ben sikerült önálló jogi személlyé válnia a múzeumnak, kiállították a működési engedélyét, miközben fenntartója továbbra is a hivatal maradt. 1987-ben költözhetett a Mókus utcai kis emeletes házba, külső raktára és restaurátorműhelye azonban csak 1998-ban került Budapestre. Noha igazgatói – Pusztai László és Bugár-Mészáros Károly – folyamatosan próbáltak állandó, kiállítások rendezésére is alkalmas épületet szerezni a múzeumnak, ez máig nem sikerült. Pedig szóba került az óbudai Zichy-kastély, az Andrássy úti egykori Párisi Nagy Áruház épülete, sőt a különböző korokból való lakóházakban és villákban berendezhető házmúzeumok hálózata is.

Fennállásának több mint negyven éve alatt a múzeum nevéhez számos jelentős és emlékezetes kiállítás fűződött. Ezek többségét a Hivatal Táncsics Mihály utcai főépületében rendezték, de vidékre és külföldre is eljutottak bemutatóik, nem egyszer komoly sikereket aratva. Elég, ha csak Lechner Ödön Japánban is bemutatott kiállítására vagy a Fény és forma című, a modern építészet és a fotográfia kapcsolatát nagyszerű fényképekkel illusztráló vándorkiállításra hivatkozunk. A múzeum feladatának tekintette a közelmúlt (19-20. század) híres és kevésbé ismert építészeinek, irányzatainak vagy épülettípusainak rendszeres bemutatását, de volt kiállítás többek között téglákról, öntöttvas kályhákról, érmekből, festményekből, grafikákból és karikatúrákból. Az utóbbi időben más helyszíneken rendezett kiállításokhoz is segítséget nyújtottak a múzeum munkatársai: a legtermékenyebb együttműködés a Winkler Barnabás vezette HAP Galériával alakult ki, amely szintén hivatásának tekintette az 1930-70 közötti évtizedek hazai építész-életműveinek feltárását.

Kevéssé ismert, hogy a Magyar Építészeti Múzeum milyen hatalmas és sokoldalú gyűjteménnyel rendelkezik. A barokk kortól máig terjedő időszakból őriz építészeti terveket, műszaki rajzokat és látványterveket, olykor modelleket. Szinte teljes építész-hagyatékok is kerültek birtokába, s ezekben az anyagokban nem csak tervek vannak, hanem az építész szakmával, a szakmai működéssel kapcsolatos dokumentumok és tárgyak gazdag választéka. Rajzszerszámok, a mérnöki munka eszközei, segédletek, mintakönyvek, egyetemi jegyzetek, diplomák, díjak, a szakmai szervezetek, egyesületek és a magánirodák dokumentumai, kéziratok, levelezések, korabeli termékkatalógusok, anyagminták stb. A hagyatékokkal együtt gyakran az építészek könyvtára is a múzeumba került: magyar és idegen nyelvű szakkönyvek, albumok, újságok és folyóiratok százai sorakoznak a polcokon. Végül, de nem utolsó sorban, meg kell említeni a fénykép-gyűjteményt. Üveg-, és celluloid negatívok, korabeli nagyítások, tematikus fotóalbumok reprezentálják a 19. század második felének és a 20. századnak az épületeit, enteriőrjeit, utca- és városképeit. Óriási, pótolhatatlan értéket képviselnek. Nem zárt raktárba való anyag ez, holt ismeretként – önálló múzeumért kiált, amely nem csupán egy szakma belügye. Kulturális örökségünk igen jelentős részéről van itt szó, arról az épített környezetről, amely állandóan a szemünk előtt van, ízlésünket, sőt életmódunkat formálja. A tárgy-, és környezetkultúra terén nem állunk jól. Ahogyan a nálunk még nem létező design-múzeumnak, az építészeti múzeumnak is az lenne a szerepe, hogy az elmúlt korok teljesítményeinek felmutatásával ízlést formáljon, mércét szabjon – tudom, ma ez nem divatos kifejezés –, nevelje, pallérozza a közönséget. Szerepe lenne továbbá, hogy bekapcsolódva az építészeti múzeumok világhálózatába, megismertesse építészetünk eredményeit a világgal, illetve fordítva, elhozza hozzánk a külföld alkotásait.

A kultúra a válság idején luxusnak tűnik. A bölcsek a válság idején az oktatásba-kutatásba és a kultúrába invesztálnak, mert hosszú távon leginkább az térül meg. Az építész szakma Magyarországon ma szinte a padlón van. Az építésügyet már a rendszerváltozáskor szétzilálták, elvették minisztériumát, s a legkülönbözőbb ágazatok alá sorolták. Én a földművelésügyi minisztertől vettem át az Ybl-díjamat, mások belügyminisztertől, vagy iparügyi minisztertől. Hiába van kamaránk és szövetségünk, a törvények és rendeletek szövegezésébe, a szakmai működés feltételeinek alakításába alig-alig szólhatunk bele. Most, amikor a magyar építőművészet múltjának emlékei kerülhetnek veszélybe, fel kell emeljük szavunkat!

A szakmai felelősségen túl személyes okom is van erre. Tíz éve, hogy a múzeumnak adtam azt a 26 ládányi dokumentumot, amit Petróczy Gábor bízott rám, s amíg lehetett, őriztem. Ugyanekkor adtam át Schmiedl Ferenc székesfehérvári építész hagyatékát is, amit korábban családjától kaptam. Ezért, úgy érzem, azok nevében is szólok, akik a múzeum fennállásának 43 éve alatt hasonló módon ajándékoztak, adományoztak, vagy adtak el képletes összegért hagyatékokat, s minden rendű és rangú dokumentumokat, emlékeket a Magyar Építészeti Múzeumnak. Több száz emberről van szó, akik közül sokan már nem élnek, így nem tudnak tiltakozni. Mindannyian azzal a hittel és bizalommal adtuk oda becses tárgyainkat, emlékeinket, hogy a lehető legjobb helyre adtuk, ahol vigyáznak rájuk, becsben tartják, szakszerűen gondoskodnak róluk és bemutatják őket. Bárki legyen tehát a fenntartója a múzeumnak (mert arra gondolni sem merek, hogy alapító okiratának visszavonásával, jogi önállóságát bárki meg akarná szüntetni), kötelessége a gyűjteményt az utókornak megőrizni és azt rendszeresen bemutatni (a gyarapításról akkor még nem is beszéltünk).

Azon tehát lehet gondolkodni, hogyan, milyen keretek között lehetne fenntartani és finanszírozni ezt az intézményt, de nem az adományozók, a múzeum eddigi dolgozói és az építész szakma mellőzésével. Ahogyan a művészettörténészek és muzeológusok – mint szakmailag érintett közösség – beleszólást kérnek a Magyar Nemzeti Galéria sorsának alakításába, az építész-, és építészettörténész közösségnek ugyanígy követelnie kell, hogy a Magyar Építészeti Múzeum sorsáról nélküle ne döntsenek. Fogjunk össze, és találjunk megoldást erre a helyzetre!

Ferkai András
Ybl- és Németh Lajos-díjas építész, egyetemi tanár