Sej, az ulmi gőzvasúton

Ulm 120 ezer lakosú város Bajorország nyugati szélén, a Budapest – Párizs vasútvonal és persze, a Duna mentén. Vonaton kilenc óra az út, reggelenként három railjet szerelvény is indul a Keletiből. Pákozdi Imre írása.

A városban található a világ legmagasabb, több mint 161 méter magas temploma. A rekord jelentőségét némileg csökkenti, hogy tornya – akárcsak a kölni és a regensburgi dómé – a XIX. század második felében készült el. Sok múzeuma közül számunkra kettő igazán érdekes: a Donauswäbisches Zentralmuseum és a Brotmuseum (Museum der Brotkultur, Kenyérmúzeum). Ezekről majd később írok, most inkább rátérnék a lényegre, amiért pont ezt a német várost állítom tanulmány-értékű, megfontolandó példaként hazai óváros-tervezőink elé.

Ulm történelmi belvárosa ugyanis az a hely, ahol a régi és az új valóban egyenrangú módon van jelen. Nem csak foghíjak bestoppolására készültek az új házak, és nem csupán illusztrációk, skanzen-szerű látványelemek a régiek sem a kortársi épületek szövetében. Itt egész házsorok épültek a hagyományok jegyében és az utcák nagy részében tucatjával áll egymás mellett áll a régi és az új.

Az egységesség és az üdítő sokszínűség tehát alapvonása ennek a méretes és életteli belvárosnak. A hatás kulcsa kettős: egyrészt a tudatos és fegyelmezett gazdálkodás az épületek tömegével, másrészt az épület-kontúrok – elsősorban a nyeregtető – irányelv-szerű alkalmazása, ami párban jár a változatosság jól eltalált ritmusával.

A belváros jellemzően három-négyszintes házakból áll. Az utcarend csak a Fischerviertel (Halásznegyed) területén hagyományos, a belváros további 70%-ában új vonalvezetés érvényesül, amely azonban nem szakított drasztikusan a korábbival. Nagystílű kivétel a dóm előtti tér, amelyet alaposan megtisztítottak a rálátást zavaró házacskáktól: olyannyira, hogy a hatalmas teret szegélyező, teljesen új épületek is jól elférnek, tömegük, magasságuk nem konkurál, de még csak nem is interferál a dómmal. Szó nincs a kölni dóm vagy a bécsi Stephanskirche előtti szűkösségről, ami idegesítővé teszi az ott éktelenkedő, valamikor, 40-50 évvel ezelőtt „kortársinak” számító, de mára elavult épületek jelenlétét. Pedig az ulmi dóm előterében is van kortársi, méghozzá friss épület: a hófehér, íves, attika-gerendás Stadthaus. Amelyen máris látható, hogy 50 év múlva bontókalapácsért kiált...

Mint említettem, az oromtetős háztípus uralkodó a belvárosban. Ennek számtalan, ornamentálisan ragozott változata dívik, de a hajlásszög nagyjából kötött. Ereszes, csüngő ereszes, vagy éppen eresz nélküli változatok, cserépfedés, igényesen falcolt bádogfedés egyaránt előfordul. Közös vonásuk ezeknek a házaknak, hogy sem az újak nem akarnak réginek látszani, sem a régiek újnak, miközben mind a homlokzati osztás, mind a színezés hasonló. Érdekes, kicsit humoros - de inkább játékosan, mintsem megmosolyogtatóan – némelyik új házon a homlokzat emeletenkénti kiléptetése. Ezek távolról utalnak az un. Schiefes Hausra (Ferde Ház), Ulm legnevezetesebb régi házára – ma kis hotel -, amely szinte belebukfencezik az előtte csordogáló folyócskába. A lényeg: az épületek túlnyomó többségét adó lakóházak egységes, mégis, koruk és egyéniségük szerint elkülönböző sokasága adja a belváros ízét. Mindeközben semmi műmájerkedés, procc, kivagyiság: itt még a posztmodern is mosolyog.

Ezt a gyönyörű, polgári városszövetet méretes középületek díszítik. Egyrészt a régi Rathaus és a valamikor raktár célját szolgáló Neuer Bau, amely ma a rendőrség központja, másrészt a már említett Stadthaus, Richard Meier műve és a Kunsthalle, Wolfram Wöhr alkotása. Meier és Wöhr dicséretére legyen mondva – no meg a várostervezőkére – hogy egyikük műve sem lóg ki, sem tömegével, sem magasságával. Sőt – és ez az igazi bravúr -, a könyvtár hatalmas üvegpiramisa is a helyén van. Pedig kiemelkedik. Furcsa módon csak a XVI. századi Neuer Bau-t érezzük oda nem illő behemótnak, a kifejezetten nagy kortársi középületeket nem. Illetve...

És akkor rátérnék, hogy miért sürgős, hogy a t. építész hölgyek és urak meglátogassák Ulmot. Az előbb dicsérettel és elismeréssel említett, kiváló belváros összképe ugyanis komoly veszélyben forog, pontosabban hamarosan a múlté lesz. Ez a várostervezési csoda, ez az összhangzattani mestermű nyilván évtizedek következetes, szakértő munkájának eredménye. Néhány éve azonban valami változott. A Duna túlpartján már korábban felépült egy legalább 15 emeletes, talmi lakókaszárnya, amelyet illő zsúfoltsággal követ két-három újabb. A régi belvárosban pedig, valami egészen elképesztő érzéketlenségről tanúbizonyságot téve, most készül egy magas, hosszú és széles irodaház, pont a gyönyörű, új zsinagóga mögé, a történelmi Fischerviertel szélén, szemben a régi városházával.

Búcsúzóul egyrészt a képek gyarló minősége miatt mentegetőzöm, másrészt ígérem, hamarosan visszatérek a Donauschwäbisches Zentralmuseumra és a Brotmuseumra. Előzetesen csak annyit: miután Ulmot nemrég, egy hosszabb németországi „dóm-túra” keretében láttam (Regensburg – Heidelberg – Worms - német borút – Speyer – Ulm – Augsburg), talán nem túlzás a látott német múzeumokról átfogó ítéletet mondani: aktualizáló szellemiségűek, mit ne mondjak, erősen átpolitizáltak. Ez azonban és ennek számunkra érdekes, muzeológiai és turisztikai következményei külön cikket érdemelnek.

Pákozdi Imre