Senkinek sincs joga engedelmeskedni

Mit mond egy fasiszta dombormű elé állított felirat a jövőről? Bolzanóban járva egy nemzetközi designkonferencia nyomán átértelmeződik a városhoz és a tájhoz való viszony; Hannah Arendt szavai pedig egy egész városi tér jelentését is képesek újraírni. Építészet, történelem és remény találkozása az Alpok lábánál. Hulesch Máté írása.

Május elején Bolzanóban (Bozenben) jártam egy konferencián a helyi egyetem Eco-Social Design mesterképzésének szervezésében. A 2013 óta évente megrendezett By Design and by Disaster konferenciasorozat idén a hope ~ reclaiming the future címet viselte. Számos izgalmas előadást hallgathattak meg a résztvevők praktizáló tervezőktől és elméleti kutatóktól egyaránt, melyeknek közös pontja a remény keresése volt napjaink sok szempontból kilátástalannak tűnő krízishelyzetei közepette. Alulról jövő kezdeményezéseket, radikális jövőképeket, konkrét, a jelen valóságából táplálkozó utópiákat ismerhettünk meg. Elgondolkodtató, hogy más-más formában, de a Dél- vagy Észak-Amerikából, Nyugat- vagy Kelet-Európából, vagy épp Ázsiából érkező előadók hasonló problémákat tapasztalnak saját környezetükben, legyen szó akár ökológiai, akár gazdasági, akár politikai aspektusokról – és ezek különböző mértékű összefonódásairól. Ugyanakkor a konferencia címéhez méltóan valóban reménykeltő azt látni, hogy mindenhol vannak olyan kezdeményezések, amelyek e kilátástalannak tűnő időben is az élhetőbb jövőre törekednek.

Mindezek ellenére nem – vagy legalábbis nem közvetlenül – a konferencián elhangzottakról írok most, hanem a városról, annak építészetéről, és arról, hogyan kelthet reményt a helyes emlékezetpolitika.

***

Nem ismertem Bolzanót. Hallottam már a nevét korábban, de nem társult hozzá semmilyen jelentés a számomra. Földrajzi elhelyezkedését is csak akkor néztem meg alaposabban, amikor elfogadták az előadni kívánt tanulmányom absztraktját, és így bebizonyosodott, hogy utazom.

Észak-Olaszország, az osztrák határhoz közel, az Alpokban, a Talfer/Talvera, az Eisack/Isarco és az Adige folyók találkozásánál. Dél-Tirol, hivatalos nevén Bolzano autonóm megye székhelye, amely a Terntino-Alto Adige (Trentino-Südtirol) autonóm régió része Trento autonóm megye mellett. Történeti ismereteim a helyről meglehetősen felületesek, de annyit tudok, hogy Dél-Tirol egykor a ma Ausztriához tartozó Észak- és Kelet-Tirollal egy egységet alkotott. Nagyjából ennyi háttértudással szállok le a vonatról, inkább a másnap reggeli előadásomra koncentrálva, mint a városra, ahova érkezem – már csak amiatt is, mert este 10 elmúlt, korom sötét van és szakad az eső, így nem sokat látok a környezetből.

Másnap reggel korán indulok a konferencia helyszínére, a belváros közepén álló egyetemi campusra. Gyalog megyek, kb. 20 perc séta – az eső elállt, de felhős, ködös a reggel. Egy nagyobb csomópont az első állomás: a Via Dalmazia, Via Torino, Via Firenze és Via Roma találkozása. A zöldre várva körülnézek, és nem tudok betelni a látvánnyal: hegyek minden irányban. Bár sok nyarat töltöttem az Alföldön, soha nem tudtam azonosulni Petőfi jól ismert soraival, és az Alpok felé közeledő vonaton Zsákos Bilbó szavai visszhangoztak a fejemben: "Hegyeket akarok látni, Gandalf. Hegyeket!" De arra nem számítottam, hogy ilyen hatással lesznek rám itt az Alpok csúcsai.

Az első napom – amikor épp nem a konferencia előadásait hallgatom – a hegyek ámulatában telik, a városban járva sem az épületeket figyelem, sokkal inkább azt, ahogy egy-egy utca végén, vagy a tetők felett megpillanthatom a zöldellő, sokszor felhőkbe burkolódzó csúcsokat. Nem tartom magam túlzottan romantikus alkatnak (a szó filozófiai értelmében), e hegyek között mégis elfog valamifajta transzcendens áhítat – egy csapásra megértem, mit értenek az esztéták a fenséges fogalma alatt. Ugyanakkor mégiscsak egy olyan konferencián vagyok, ahol sok szó esik arról, hogyan formálta át az emberi tevékenység a bolygót az antropocén (kapitalocén) korban, és milyen mélyen összefonódnak mindennek az ökológiai és társadalmi hatásai. Így szép lassan lehull a bűbáj, és tekintetem fókuszába kerülnek a hegyeken átfutó infrastrukturális elemek, a technoszféra rétegei, melyek a várost a planetáris urbanizáció részévé teszik: elektromos és információs vezetékek, rádiótornyok, autóutak, és persze a legkülönfélébb építmények. Nincs "fenyvesekkel vadregényes táj", hanem a város van, amely hol sűrűbben, hol ritkábban mutatkozik meg a térben.

Mindezek hatására a második napon figyelmem egyre inkább a közvetlen környezetre irányul, melyen keresztül ismét előtérbe kerül a történelem – az igény, hogy megértsem, mi vesz körül, és ami körülvesz, miért olyan, amilyen. A Wikipédiához fordulok, melynek releváns szócikkeit böngészve összeáll a kép:

A 12. században alakult Tiroli grófság a 14. századtól a Habsburgoké volt, a 19. század elején a napóleoni háborúk során a Bajor Királysághoz csatolták, majd egyes részei az Itáliai Királysághoz és a francia Illír tartományokhoz kerültek, míg 1813-ban vissza nem foglalta a Habsburg Birodalom. Az I. világháború után a saint germaini békeszerződés eredményeként Dél-Tirolt az Olasz Királysághoz csatolták, míg az északi és keleti területek Ausztriánál maradtak. Az olasz fennhatóság alá került, de nagyrészt német ajkú területeken Mussolini alatt erőszakos olaszosítás kezdődött, majd az Anschlusst követően, a Hitler és Mussolini között megkötött berlini egyezmény nyomán a dél-tiroli német-osztrák identitású lakosoknak választani kellett: identitásukat megtartva a Német Birodalom területére költöznek, vagy maradnak szülőföldjükön és elfogadják az olasz fasiszták etnikai szabályait. A többség a költözést választotta, de ténylegesen csak kevesen települtek át, akiknek nagy része a háború után visszatért.

Az együttélés ezt követően sem volt zökkenőmentes, németajkú szeparatista csoportok terrorcselekményektől sem visszariadva követelték az Olaszországtól való függetlenedést. Az erőszakos cselekmények mára alábbhagytak, de a szeparatisták nem tűntek el nyomtalanul, ma is a képen látható plakátokkal lehet találkozni a város utcáin. Ugyanakkor az Ausztria és Olaszország közötti megállapodások értelmében a régió nagyfokú autonómiával rendelkezik, melynek célja, hogy a német és olasz nyelvű lakosság azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezzen az élet minden területén. A térség nagyrészének anyanyelve ma is a német, az olasz nyelvű lakosság a nagyobb városokra – köztük Bolzanora – koncentrálódik, de hivatalos nyelvnek számít a rétórománhoz sorolható ladin nyelvjárás is. A közszférákban dolgozóknak kétnyelvűségi vizsgát kell tenniük, így biztosítva, hogy az olasz és német anyanyelvűek azonos lehetőségekkel rendelkezzenek.

***

A konferencia után céltalanul indulok egy utolsó körre a városban, hogy a másnap kora reggeli indulás előtt egy kicsivel nagyobb szeletét is megnézzem, mint ami eddig belefért. Azt ilyen rövid idő alatt is sikerült megszokni, hogy minden két nyelven, olaszul és németül van kiírva, az utcatábláktól a boltok kirakataiban olvasható feliratokig, mely a fentiek ismeretében nem meglepő. Ahogy az sem, hogy legalább annyiszor üti meg fülemet német szó, mint olasz. Sétám során a kettős kultúrának még egy rétege szembeötlik, ahogy elhagyom a turistákkal zsúfolt belvárost, és a helyiek által frekventált vendéglátóipari egységek mellett haladok el: vannak olasz helyek, ahol Aperol spritzet iszogatnak a teraszokon, és osztrák helyek, ahol korsó sörökkel koccintanak a rántotthús felett.

Nehéz megítélni két nap alatt, hogy a látszólag nyugodt felszín alatt ma mennyire békés ez az együttélés, de azt könnyű belátni, hogy a múltban számos konfliktus forrása lehetett – mely a városszerkezetben és az épületekben is megmutatkozik. A fasiszta diktatúra nem csak a lakosság olaszosításával igyekezett átformálni a várost, hanem jelentős urbanisztikai beavatkozásokkal is, melynek eredménye többek között a ma Piazza del Tribunale néven ismert tér, és az azt szegélyező épületek. Az eredetileg a Duce öccséről, Arnaldo Mussoliniről elnevezett tér 1939-1942 között épült, az 1933-1934-ben kidolgozott "új Bolzano" fasiszta városrendezési terv részeként. A tér déli oldalán álló épület a Casa Littoria (más néven Casa del Fascio), vagyis a Nemzeti Fasiszta Párt helyi központja volt, ma a pénzügyi hivatalok székházaként funkcionál. Az enyhén konvex, domborúan íves homlokzatú Casa Littoria a térrel egyidőben, 1939 és 1942 között épült, Guido Pellizzari, Francesco Rossi és Luis Plattner építészek tervei alapján. Építészetileg ellensúlyozza a közvetlenül szemben, a tér északi oldalán álló bírósági épület a maga homorú homlokzatával, amely 1939 és 1956 között készült el; Paolo Rossi de Paoli és Michele Busiri Vici munkája. Mindkét épület a korszakra jellemző racionalista stílus formajegyeit hordozza letisztult, az ókori római építészetből inspirálódott, de mégis modern megformálásában.

Az egykori fasiszta székház érdekessége, hogy homlokzatát a korszak egyik legnagyobb, ma is meglévő bazalt domborműve díszíti. Hans Piffrader szobrászművész alkotása történelmi események és allegorikus alakok felsorakoztatásával reprezentálja a fasiszta Olaszország nagyságát és dicsőségét. Középen Mussolini alakja lóháton, jobb karját római tisztelgésre emelve, a főbb fasiszta szervezeteket szimbolizáló négy allegorikus figurával körülvéve, alatta jelmondata: Hinni, engedelmeskedni, harcolni.

Az erősen terhelt jelentéstartalommal bíró dombormű sorsa a háborút követően érthető módon sok vitát szült, a helyi műemléki hatóság az eltávolítását javasolta, de erre végül nem került sor. Az évtizedekig tartó, feszültséggel teli helyzetben 2011-ben történt fordulat, amikor pályázatot írtak ki a homlokzat átformálására. A művészek, építészek és a kulturális szféra bármely tagja számára nyitott felhívásra olyan ötleteket vártak, amely átforgatja a dombormű eredeti jelentését, kritikusan reflektál rá, és egyúttal megfelelő történelmi kontextusba is helyezi. A téma fontosságát jól mutatja a pályázók létszáma. A 486 benyújtott pályaműből végül öt megosztott győztest választottak ki, köztük Arnold Holzknecht és Michele Bernardi művészeket, akiknek az ötletei alapján 2017-ben megvalósult a ma is látható emlékmű.

Bár a kiírás szerint olyan ötleteket vártak, amelyekben Piffrader domborműve "...már nem közvetlenül látható, de gondolatban elérhető…", a megvalósult mű ennél sokkal érzékenyebben nyúl az alaphoz. A reliefet szinte érintetlenül hagyva mindössze egy rövid idézet került elé a megye három hivatalos nyelvén, olaszul, németül és ladinul: