Sipos András: A jövő Budapestje 1930-1960 - Beleznay Éva recenziója
Ritka és különleges olvasmány egy városépítész számára Sipos András „A jövő Budapestje 1930-1960” könyve. Különösen az volt számomra, aki mind a tervezői oldalon, mind a városalakító döntések előkészítésében és megvalósításában is dolgoztam. Nem találkoztam még ilyen olvasmánnyal, amely mind a tervezői, mind a döntési oldalt egyidőben tárgyalná - Beleznay Éva recenziója.
Ritka és különleges olvasmány egy városépítész számára Sipos András „A jövő Budapestje 1930-1960” könyve. Különösen az volt számomra, aki mind a tervezői oldalon, mind a városalakító döntések előkészítésében és megvalósításában is dolgoztam. Nem találkoztam még ilyen olvasmánnyal, amely mind a tervezői, mind a döntési oldalt egyidőben tárgyalná.
A szerző, Sipos András Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa és főosztályvezetője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának oktatója. Korábbi kutatásaiban és publikációiban sokat foglalkozott a 19-20. századi Budapest történetével, várospolitikájával, városigazgatásával és városfejlesztési törekvéseivel. A könyvhöz rendkívül széleskörű kutatást végzett, legfőbb forrásai Budapest Főváros Levéltára gyűjteményei, a kor meghatározó szakfolyóiratainak – Városi Szemle, Tér és Forma, Magyar Építőművészet – cikkei, a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményei, a kor városépítése meghatározó szereplőinek fellelhető hagyatékai és emlékiratai. Sipos András a vizsgált korszak városfejlesztési koncepciói és rendezési terveinek szakszerű bemutatásán túl megismertet minket a tervezők, a szakmai és politikai résztvevők véleményével is. Különlegesség, hogy olyan szövegszemelvényeket is megkeresett – bizonyára hihetetlen sok munkával, ismerve a modernizmus szakmai és a pártirányítású korszak politikai nyomását –, amelyek nem a kor hivatalos álláspontját, hanem az azok mögött megbúvó személyes gondolatokat tárják elénk.
A könyv kronologikus felépítésű, a fejezetcímek egy-egy idézettel a városfejlesztési és városrendezési tervek és a készítésük folyamatának lényegét kiválóan jellemzik. Budapest 1940-es városfejlesztési programja „a jobb és egészségesebb, az emberibb építés magna chartája”, Nagy-Budapest 1945-1948-ig készülő általános rendezési tervének jellemzője, hogy „az épületeket úgy vetjük le, mint egy ócska viselt ruhát”, Budapest 1949-1956 között készült általános rendezési terve „a szocialista Magyarország szocialista típusú fővárosa”, Budapest és környéke 1960-ban elfogadott általános rendezési terve „30 év munkának a végleges leszűrése”. A könyv a várostervezés és várospolitika ívelését és hanyatlását mutatják be 1930-1960-ig. Nehéz vállalkozás a második világháborút megelőző és követő időszak városfejlesztési programjait és rendezési terveit egy műben összefogni, e két olyannyira különböző várospolitikai rendszert – az előző a gazdasági válság piaci igényeitől, az utóbbi a tervgazdálkodás ciklusrendszerétől diktált –egységesen leírni. Az összekötő kapcsot a várostervező és városigazgatási szakma szereplői, munkásságuk, és a tervek szakmai tartalmának folytonossága és egymásra épülése jelenti.
Az ív eleje a harmincas évekre tehető, amikor először jelent meg a városfejlesztési program igénye. A korábbi tervezés a kisebb-nagyobb beavatkozásokon túl jellemzően csak szabályozta a jelentős városi problémákat eredményező, tőle függetlenül zajló, irányíthatatlannak tekintett gazdasági és társadalmi folyamatokat. A tervezés új célja, hogy „tudományos és szakszerű megalapozottsággal maga alakítson ki olyan térbeli rendszert, amely elősegíti a gazdasági fejlődést és a társadalmi konfliktusok minimalizálását.” Felelős szakmai szervezetek és szellemi műhelyek évtizedes munkájának eredménye a Nagy-Budapest általános rendezési terve, amelyet sajnálatosan csak akkor fogadtak el, amikor már a politikai elvárásokkal nem volt összhangban. (Sipos András érdekességként megemlíti, hogy a teljes terv ismeretét Preisich Gábornak köszönhetjük, aki a terv kefelenyomatát a Szabó Ervin Könyvtárnak leadta, miután az nem jelenhetett meg; az Új Építészetben közölt rövid összefoglalóért Perényi Imre pártmegróvásban részesült.) A terv különlegessége – és egyben a mai korra való tanulsága is –, hogy míg a térszerkezeti kérdésben egy európai metropoliszt alakít ki, annak területét azonban „a bennük élő lakosok tudatában összefüggő egységekként” jelentkező, hagyományon alapuló összetartozás, az elhatároltság és áttekinthetőség szempontjai alapján, helyi központtal rendelkező, 127 „lakóegységre” (szomszédsági egységre) tagolja. Később e lakóegységek jelentették a mai kerületi beosztás szakmai javaslatát is, azonban a döntéshozók a lehető legkisebb számú kerületet hozták létre „ügyelve arra, hogy ne legyen olyan kerület, ahol nincs jelen kellő súllyal a munkásosztály”.
A Politikai Bizottság több éven keresztül foglalkozott Budapest általános rendezési tervével. Akkor is – és mind a mai napig – az általános tervek a szakmán túli olvasók számára nehezen értelmezhetők, a keretrendszeren belül a konkrét kérdésekre, felvetésekre nem ad – és nem is adhat – választ. Sipos András bemutatja könyvében, hogy a politikai irányítás a terv kapcsán az első években a hosszútávú tervezés helyett a tervidőszak elvárásainak való megfelelést kereste. 1952-ben elfogadta, de ugyanakkor hiányosnak találta „a város központjának kialakításátés a városrendezés szocialista tartalmának kérdéseit, valamint hogy 12 év alatt mit lehet ebből megvalósítani”, és általános vitát kezdeményezett. A Fővárosi Tanács és az Építőművész Szövetség 12 neves építészt kért fel gondolatainak kifejtésére az ankét előkészítéseként és a meglévő tervjavaslat kiegészítésére. Közben az új politikai irány a lakásépítés városalakító szerepe lett, így a PB a városvíziók javaslatait ugyan sikeresnek ítélte, de hiányolta a tömeges lakásépítés konkrét javaslatait.Mire 1954 végére az általános rendezési terv elkészült, a szakmai érvek elérték, hogy az ÁRT ne tervgazdasági terv legyen, hanem a város területi fejlődését meghatározó dokumentum. Az 1955. évi elfogadását a város- és községrendezés szabályozásáról szóló új jogszabály ismételten elhalasztotta. 1955 után az ÁRT kibővítésre kerül a városkörnyék rendezési tervével– városhatáron levő mezőgazdasági és zöldterületi sávval, bolygó és alvóvárosok rendszerének elképzelésével. A tervet végül 1960-ban hagyják jóvá. (Szerzőnk érdekességként megemlíti, hogy a tervezők számára 70 számozott példányban készült csak a „titkossági” követelmények miatt. )
A fejezetek a tervek lényegi elemeit (térszerkezet, területfelhasználás, lakás és ipartelepítés, közlekedés, zöldfelületi rendszer) a várospolitikai elvárások és döntések folyamatában sorra követik. Sipos András minden ponton részletesen bemutatja a városigazgatás és a tervezői szakmai együttműködését, valamint a tervekhez kapcsolódó főbb kritikákat, érdekes ellenjavaslatokat is ismerteti.
A korszak építészeti és városépítési irányzataiban az épített örökség kérdése ellentmondásos szerepet kapott. Míg a történeti belváros zsúfoltsága egészséges környezet minden ismérvének, és ezáltal a tárgyalt korszak várospolitikai törekvéseinek ellentmond, a városfejlesztési és városrendezési tervek mégiscsak kiálltak a város történeti öröksége mellett. A kritikus időszakot az erős eszmeiséggel jelentkező CIAM mozgalom és annak Duna-menti sávos elképzelése jelentette, amellyel szemben Harrer Ferenc a hagyományos gyűrűs-sugaras rendszer továbbfejlesztését, a központtól távolodva intenzív kertvárosias lakóterületi fejlesztési lehetőséget javasolt. A világháborút követően újból felmerült kérdésben a gazdasági szempontok domináltak: jelentős lakásépítési programot gazdaságosan az üres vagy minimális szanálással (bontási arány legfeljebb 15%) elérhető fejlesztési területeken lehetett elérni, így megmaradhatott meg Budapest olyannyira jellemző eklektikus területe. (Sajnálatosan egy-egy városrész áldozatul esett, pl. Óbuda történeti központja. Továbbá a városrehabilitáció forráshiánya a belső történeti területek épületállomány állagromlásához vezetett, amely sajnálatosan a mai napig nem került megoldásra.)
A könyvben a mai kor várostervezési és várospolitikai kérdései közül soknak a múltját megtaláljuk; meggyőződhetünk arról, hogy nincs új a nap alatt!
Mindig a tervek részét képezte a fürdőváros koncepció: a korai Duna-menti, szállodákkal, a fürdőket összekötő parksávval, sétányokkal, ivókutakkal, tenisz- és golfpályákkal, csónakházakkal kialakított „kúrpark” gondolatát felváltotta a három budai fürdőcsoport és környezetének tematikus kialakítása (a felső Római fürdő, a középső Császár és Lukács fürdő, és az alsó Gellért, Rudas és Rác fürdő).
Budapest fő központi terét minden terv az Erzsébet tér környezetében vízionálta, vitát gerjesztve az organikusabb szakmai körökkel, akik a tér- és gyalogosrendszer fontosságát helyezték előtérbe. A magasházak elhelyezését is – hasonlóan a mai javaslatokhoz –a városközpont körüli gyűrűben, a városi alközpontok kiépítéséhez igazodva javasolják elődeink. A szerző felvillantja a korszak reprezentatív igényeit is: míg ma a gyalogoshíd, korábban a Sztálin-szobor és a felvonulási tér kérdése kap „fontos” várospolitikai szerepet.
A közlekedési hálózat fejlesztése a beépített területek már kialakult állapota miatt elmaradt, leginkább a költségterhei miatt. A metróhálózat eredeti koncepciója is torzult: a városközponti szintalatti vezetés mellett a városszéli végpontokig történő kiépítésének szakmai javaslata helyett a már beépített és sűrűn lakott területek kiszolgálása valósult meg. A MÁV önhatalmúsága sem újkeletű, a készülő városrendezési tervtől függetlenül hozta meg döntéseit. Sajnálatos, hogy a városi fejpályaudvarok város alatti összekötése elmaradt.
Bár a könyvet átszövik a várostervezési szakemberek gondolatai, a szerző az utolsó fejezetet a tervezők bemutatásának szenteli – a városlalakító és döntéselőkészítő szerepük hangsúlyaként. Harrer Ferenc, Granasztói Pál, Heim Ernő, Preisich Gábor, Perényi Imre nevét mindannyian ismerjük, de e könyv kapcsán nem csak a munkásságuk, hanem a várospolitikában és városigazgatásban betöltött szerepük is világossá válik. A tervek megvalósulásának nehézkessége és a történelem során szakmai szempontból elmarasztalható folyamatok magyarázatára Sipos András Granasztói Pál szavait idézi „A tervezés és végrehajtás között eddig mindig valami szakadás volt. Ezt azok érezték legjobban, akik a kettő között voltak, és nem volt elég szavuk ahhoz, hogy a terveknek érvényt szerezzenek.”
E komoly, szakmai szempontból rendkívül érdekes olvasmányban építészként és várostervezőként egy ponton éreztem hiányosságot. Az eredeti térképek fekete-fehér másolatai és a szövegben hivatkozott városvíziók javaslatai eredeti minőségben még inkább szemléltetnék a mondanivalót. Természetesen megértem a nyomdatechnikai, a pénzügyi és esetleges jogi korlátokat, de remélem, hogy a könyv anyaga egy kiállítás formájában a FUGA Építészeti Központban is majd bemutatásra kerül - ezekkel kiegészítve.
Beleznay Éva
Budapest, 2011. szeptember 27.
Kapcsolódó oldal:
