Sivatagi színjáték

Az épületet körülvevő sivatag barnás-narancsos váltakozó színvilágát elegáns, érzékeny és kiegyensúlyozott módon veszi át az Iredale Pedersen Hook iroda tervezte, a vesekezelésre váró őslakosok számára kialakított szokatlan szálláshely Ausztráliában. A jól végiggondolt színhasználatot a World Architecture Festival kiemelt elismerésben részesítette. Bán Dávid írása.

Ausztrália lakosságának nagyjából 3%-át teszik ki az őslakosok, akik a gyarmatosítás küzdelmeit és traumáit túlélve, igencsak elszigetelve, kisebb szórványközösségekben élnek a kontinensnyi ország belső területein szétszóródva. A nyelvüket és kultúrájukat az európai gyarmatosítással szembeni ellenállással büszkén vállaló népcsoportok az elmúlt két évszázadot számos társadalmi és gazdasági nehézség árán élték csak túl. Mint kisebbségi csoportnak meg kellett küzdeniük a kirekesztettséggel, a munkanélküliséggel, az alkoholizmussal, a nem megfelelő egészségügyi állapottal, a rossz étkezési szokásokkal, valamint az ezekből fakadó, sok őslakost érintő veseproblémákkal. Míg Ausztrália a vezető jóléti országok egyik legelőkelőbb helyezettje, addig az őslakosok nagy része súlyos mélyszegénységben él.

Fitzroy Crossing az ország egyik ilyen, komolyan elmaradott kisvárosa, mindössze 1144 lakossal, de 400 kilométerre a legközelebbi regionális várostól, Broome-tól és több mint 2600 kilométerre Nyugat-Ausztrália állam fővárosától, Perth-től. A sivatagos területen a száraz évszakban hatalmas szélviharok söpörnek végig, az esős évszakban pedig monszunszerű özönvíz zúdul a településre, amely ezáltal igen rendszeresen kitett a szélsőséges időjárásnak. A kisváros egyben négy különböző etnikai csoport állandó találkozóhelye lett, egyfajta közösségi központ szerepét tölti be. A régióban szétszórtan élő betegek szintén itt kaphatnak egészségügyi ellátást, így például kezelik a vesebetegségben szenvedőket is.

Az Iredale Pedersen Hook építészirodát egy olyan építmény megtervezésével bízták meg, amelyben a dialízis-kezelésre szoruló, esetekben már a végstádiumban levő betegeknek nyújtanak rövidebb-hosszabb időre ideiglenes szálláshelyet, olyat, ahol méltó körülmények között kaphatnak kezelést, pihenhetnek és közben fogadhatják családtagjaikat, ismerőseiket is. Ugyanis korábban az ilyen esetekben már Perth-be kényszerültek vinni a betegeket, ahol pedig több ezer kilométer választja el őket szeretteiktől, a hátrahagyott összetartó közösségtől. A távolság mellett az anyagiak is közrejátszanak, hiszen a család általában nem engedheti meg magának a rendszeres hosszú utazást vagy a nagyvárosban való szállásbérlést, ezért nem egy esetben azt a végzetes döntést kellett meghozniuk a betegeknek, hogy vagy elutaznak és magányosan reménykednek a gyógyulásban, vagy a családdal maradnak és nem kapják meg a szükséges, élethosszabbító kezelést, amely előbb vagy utóbb végzetes lehet számukra. Így az építészek egy olyan feladattal szembesültek, ahol egy helyi, mindenki számára nyitott segítő, de nem egy hagyományos egészségügyi létesítményt kellett megalkotniuk. Inkább egyfajta szállót, közösségi helyet szerettek volna létesíteni, amelynek lakói várhatóan ugyan nem töltenek el itt három évnél több időt, de közben a közösség részei maradhatnak, nem zárják el a külvilágtól, mint adott esetben egy kórházban, legyen az a régióban, vagy akár a nagyvárosban.

A kisebb telepen végül hat különálló, pavilonszerű kisházban 13 szobát alakítottak ki a bentlakók számára, ahol 19 főnek tudnak szállást biztosítani egy- vagy kétágyas szobákban. Mindegyik egység kerekesszékkel is megközelíthető, elhelyeztek benne egy kis teafőző sarkot, valamint az éghajlati viszonyokat – illetve az itt megszokott hagyományos építészeti megoldásokat – is figyelembe véve, verandákat is kaptak az épületek, ahol fülledt éjszakákon kellemesebben, ugyanakkor a rovaroktól védve lehet pihenni. Míg a hátsó verandákon kicsit elvonulva, szeparáltabban pihenhetnek a lakót, a házak előtt létesített hasonló terekben már közösségi élet zajlik, itt fogadhatnak vendégeket. Az épületek elhelyezésénél, kialakításánál és azok környezeténél komoly hangsúlyt fektettek a településen élő négy népcsoport hagyományaira, szokásaira. A telepre a csoportok lakóhelyére jellemző növényvilágot telepítettek, az épületek között pedig igen nagy szellős területeket hagytak, hogy a verandákra kiülő lakók megfigyelhessék a körülöttük zajló életet: a látóterükben átmenő embereket és állatokat. Mindez a tevékenység emlékeztetheti őket eredeti lakóhelyükre, az ottani szokásokra.

Szintén a helyi hagyományokra épít a számos szellősen hagyott helyiség és folyosó, valamint a némi védettséget élvező, de alapvetően szabadtéri konyha kialakítása is. A szabadban, bozótban való tűzrakás és közös főzés élményét is megpróbálták rekonstruálni a telepen, a fák árnyékában elhelyezett, részben nyitott konyhában. A telepen és az épületek között, illetve magukban a közösségi terekben igen nagy rugalmassággal alakították ki az útvonalakat, a lakók mozgásterét minél kevésbé akarták korlátozni. A családtagoknak is kellő teret biztosító szálláshelyek mellett két pavilon szolgálja a személyzetet, valamint további épületekben helyezték el a különböző közösségi tereket (konyha, étkező, mosoda, közösségi helyiség), amelyeket pedig szellős folyosók választanak el egymástól.  

Az épületek anyaghasználatát igyekeztek a lehető legegyszerűbb módon megoldani. Mivel egy igen távoli, a külvilágtól szinte elzárt helyen létesült az intézmény, így az építőanyagok beszerzésénél és a szakmunkák megszervezésénél a tervezők a minimumra voltak kénytelenek hagyatkozni, de fontos volt a könnyű karbantarthatóság kérdése is. A betonalapra épülő acél tartószerkezetre színesre festett acéltáblák és szálcement lapok kerültek. A levegőmozgás nagy részét megoldják az épület természetes szellőző rendszerei, amelyeket a legkritikusabb időszakban azonban légkondicionálókkal kell kiegészíteni. Komoly kihívás volt a rovarok, főleg a betegségeket könnyen terjesztő szúnyogok távoltartása, ehhez külön, rozsdamentes acélfonalból készült hálókat szőttek és helyeztek el.  Az épület energiaszükséglete minimális, a vízgazdálkodás viszont szintén a takarékosságra épült, hiszen a régióban igen hosszú a száraz, esőmentes időszak, a források is korlátozottak. Az egyszűrség mellett mindezek egy sajátos színvilágot is adtak az építménynek – kölcsönözve a sivatag változó barnás-vöröses színeiből, valamint az őslakosok erre épülő művészetében megjelenő árnyalatokból. A bírálók szerint „érzékenynek, elegánsnak és kiegyensúlyozottnak” tartott színhasználatot a 2017-es World Architecture Festival kiemelt elismerésben részesítette.

Bán Dávid