Smiló Dávid: Az építészet szóvá tétele
Smiló Dávid a fiatal tehetségeknek rendezett TEDX Youth@Budapest 2011 novemberi konferenciáján elhangzott frappáns előadása rövid előszó is lehetne az Építész Szakkollégium „Építészet és kritika és írás” című rendezvénysorozatához. Dávid rámutat, hogy a kortárs építészet értését illetően nem lehet csak az oktatásra hárítani a felelősséget; jobban ki kellene használnunk a szó erejében rejlő lehetőségeket. [VIDEÓ]
A videó megtekinthető a TEDX Youth@Budapest honlapján is >>
Építészek és nem építészek között kommunikációs szakadék van. Amíg az építészek a legjobb tudásuk szerint megtervezett házaikat kulturálisan és talán művészeti szempontból is értékelhetőnek és szerethetőnek tartják, addig azok az emberek, akik ezekben a házakban élnek, általánosságban negatívan állnak mind a kortárs mind pedig az elmúlt 60 év magyar építészetéhez. Amíg az építészek ódákat tudnának zengeni az 1963-ban épült Gulyás Zoltán házról, hogy ez egy városszerkezeti lelemény, tartószerkezeti érdekesség, hogy egy építészeti remekmű, addig ezt az épületet egy éve majdnem elbontották, köszönhetően annak, hogy az emberek nem értéket látnak ebben a házban. Azt látták ebben a házban, ami ténylegesen látható belőle, ez pedig nem más, mint egy kocka. És ezt még leendő építészként is el kell ismernem.
Ez egy probléma, és ezt a problémát az építészek is érzékelik. Az a válaszuk rá, hogy ezt a problémát a közoktatáson keresztül kell orvosolni. Vizuális kultúranevelést kell bevezetni általános és középiskolában. Ez egy rendkívül vonzó és szükségszerű következtetés, de van vele néhány gond. Kell hozzá az állam, amitől nem feltétlen várhatjuk el, hogy orvosolja minden problémánkat, van a mi felelősségünknek is egy határa, és ez a dolog még éppen, de ezen a határon belül mozog. Valamint ha a közoktatás ténylegesen elmozdulna egy ilyen irányba, akkor is kellene 30 év, míg átfutna ez a magyar társadalmon, én viszont most vagyok fiatal és én minél hamarabb szeretnék részt venni olyan házak tervezésében, amelyekkel kapcsolatban biztos lehetek abban, hogy az emberek értékelni és szeretni fogják. A legégetőbb probléma azonban a közoktatásra mutogatással az, hogy magában hordozza a véleményt, miszerint az emberek nem csak, hogy nem értik az építészetet, de még ahhoz is hülyék, hogy az állam segítsége nélkül megérthessék azt. Azt gondolom, ilyen véleményt építész még burkoltan sem állíthat azokról az emberekről, akiknek a házakat tervezi. Másfelől a tény, hogy a magyar kultúra verbális alapokon nyugszik, szerintem sokkalta inkább egy adottság, mintsem egy rossz állapot, amiből drasztikusan el lehetne, vagy el kéne mozdulni ahhoz, hogy a kortárs és modern építészet mindenki számára érthető és szerethető legyen. Vagy legalább szerethetőbb, mint egy kocka.
A Nyugat folyóirat számaira mindenki úgy emlékezik, mint a magyar kultúra megkerülhetetlen kulcsemlékeire. A Nyugat mindenkinek fontos. Fontos verseivel, novelláival és irodalmi témájú esszéivel együtt. Arra azonban kevesebben emlékeznek, hogy a Nyugatban építészeti témájú szövegek is jelentek meg. Ez két dolgot jelent. Egyfelől, hogy a verbális kommunikáció csatornái közel 100 éve adottak az építészet kommunikálására. Másfelől pedig, hogy az építészek, azaz az épített értékekért felelős személyek nem használják jól ezeket a csatornákat. Hiszen ha jól használnák, akkor épített értékeink nem úgy tűnnének fel a magyar kultúra palettáján, mint az a bizonyos kocka, amiért nem kár, ha elbontják. Pedig ez legalább akkora kár, mintha teljesen törölnénk egy Ady kötetet kulturális emlékeink közül. Örökre.
A Parlament épülete vasból, kőből, betonból és fából van. Van egy karakteres kontúrja, amely miatt összetéveszthetetlen más országok parlamentjével, és amely a budapesti szuvenírekről is visszaköszön. Erre az épületre az elmúlt 20 évben az állam sok 10 milliárd forintot költött, hogy a rossz minőségű homlokzatburkolatot egy jó minőségű homlokzatburkolatra cserélje. Annyi pénzről van szó, amiből fel lehetett volna húzni egy új parlamentet a régi helyén. Egy olyat akár, ami hűebben lenne képes reprezentálni Magyarország mai helyzetét, mint az a parlament, amely akkor épült, amikor Magyarország még háromszor ekkora volt mint most, és alkotmányos monarchia volt az államformája. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy egyetértsünk abban, saját szándékunkból soha az életben nem rombolnánk le ezt a parlamentet és építenénk helyette másikat. Mi több, ha jönne egy természeti katasztrófa, ne adj isten egy háború, aminek következtében a parlament a földdel válna egyenlővé, akkor egészen biztosan eredeti formáját figyelembe véve építenénk vissza. Mint ahogyan a Budavári palotát is visszaépítettük annak idején. És ez miért lehetséges? Mert egy épület nem csak anyag és nem csak egy kontúr. Hanem azoknak az emlékeknek, értékeknek és történeteknek az összessége, amelyeket ezekhez az anyagokhoz és kontúrhoz rendelünk. A parlamenthez például azt, hogy Szűrös Mátyás 1989-ben itt kiáltotta ki a Harmadik Magyar Köztársaságot. Ez egy olyan információ a parlamenttel kapcsolatban, amely nem látszik a parlamenten, ez vizuálisan nem szembetűnő rajta, mégis fontos, hogy ott történt, ez tagadhatatlanul egy parlamenttel kapcsolatos információ.
Míg az építészet vizuális úton történő terjesztéséhez tehát járatlan csatornákat kell használni, addig verbális úton gyorsabban és demokratikusabban lehetne közvetíteni azokat az értékeket, amelyek egy házat az kontúrjával és anyagával együtt, de azon túl jellemeznek. Az építészet nem pusztán művészeti és mérnöki, hanem társadalmi, kulturális, szociális és politikai cselekedet, amely cselekedet végeredményben megteremti a demokrácia tereit. Éppen ezért az épületek mögött rejlő át- és átlinkelt szövegeket le kell írnunk, ki kell mondanunk, egy előadáson elő kell adnunk, hogy a már említett kulturális szakadék építészek és nem építészek között megszűnhessen.
Smiló Dávid
