Szabó Levente: Hát Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni?!

Az építészeti kritikáról egy esettanulmány szemszögéből

 

Amikor mi építészek, közös ügyeinkkel kapcsolatos kellemetlen, vagy kellemetlennek tűnő kérdésekkel szembesülünk, akkor ezekből a helyzetekből rendre nem szokott jó dolog kisülni. Az építészet, egészen konkrétan épületeink megítélését is hajlamosak vagyunk egyfajta „tetemrehívásként” fölfogni, ami az építészeti kritika szempontjából komoly akadálynak, azaz több mint kellemetlenségnek tűnik. Az őszinte vélemény, a valódi kritika – mely az ismert esztéta, Radnóti Sándor szavaival, „több, mint hit, de kevesebb, mint biztos tudás” – ma leginkább sértettséget, dacot, elutasítást vált ki, sőt, a nyilvánosság előtt zajló efféle aktusokat a kritika potenciális tárgyának szerzői bizony igyekeznek elkerülni.
(…)
Kérdés persze, hogy kit zavar mindez? Kinek érdeke, hogy e helyzet megváltozzon? Úgy gondoltam, hogy nem az építész elit az, amelyet zavar a helyzet, és nem ez a társaság az, amely érdekének tartaná, hogy változás történjen. Azon kollégák többsége számára, akik a mai magyar építészetet vagy annak a nyilvánosságban megjelenő struktúráit meghatározó módon alakítják, az építészeti kritika ellentmondásos, inkább problémás műfaj. Mindezek igazolására (vagy épp cáfolatára) esettanulmány szintű felmérésbe kezdtem, melynek következtetéseit a következőkben foglalom össze. Célom, hogy ezzel párhuzamosan megkíséreljem az építészeti kritika néhány mai problémáját föltárni, épp az általam megkérdezettek válaszaiból kirajzolódó önkép tükrében. (…) Tizenkét, egyenként pontozandó kérdést, majd egyetlen, a kritikára általánosan vonatkozó véleménynyilvánítást kértem több mint száz, a mai magyar építészetet és építészeti közélet meghatározó személyeitől, zömmel természetesen építész kollégáktól ez év augusztusában. Válogatásom, a megkérdezettek körének összeállítása szubjektív volt, nem alkalmazkodott semmiféle mérhető kategóriához.
(…)
Voltak válaszadók, akik már-már provokatív éllel fogalmazták meg véleményüket, melyek nem is elsősorban a kritika helyzetéről, hanem tárgyának állapotáról szóltak. „A szakmának szóló kritika elvileg tanult emberfőkhöz szól. A honi nyersanyag (értsd megépült házak) ezt alapvetően megkérdőjelezik. A laikusoknak írt kritikák valamiféle általános műveltségre építenek. Ilyen, építészeti értelemben nincs hazánkban. (Véletlenek ugyan vannak.) Olyan kritika kéne leginkább, amely ilyesformán mindenkihez szól. Közérthető, érdekes és véleményt tükröző legyen. Az, hogy építész írja-e, vagy nem, édes mindegy. Persze a „értőknek” is lehet írni, de azt inkább e-mailban kéne elküldeni; arra az öt címre.” E – Dévényi Tamástól származó – vélemény pamfletszerű megfogalmazása maga is „kritika”, mely a hazai köz- és szakmai műveltség és az aziránti igény elmarasztaló diagnózisát mondja ki. Az építészeti kritika persze nem csodaszer. Miközben – ha elfogadjuk, hogy az építészet fogalma alapvetően a kulturális térben értelmezendő – nélkülözhetetlen eleme az egészséges szakmai közéletnek, az arra való visszahatásának hatékonysága már erősen kérdéses. A kritika – önértékén túl – a párbeszéd, a nyílt kommunikáció egyik fő eszköze. (…) Kétségtelen, hogy a kritika aktuális céljain túl ez a hosszabb távú, az építészetelméleti és kanonizálási folyamatokra is hatást gyakorló műfaj jelentős erőtartalékokkal rendelkezik. A tervező napi praxisára való reflexió pedig konkrét gyakorlati lehetőségeket ígér. A kritikus és maga a kritika sem néz sokszor efféle távlatokra, ami érthető is, hiszen a kritika elsősorban napi, aktuális műfaj. Mégis, épp e távlatok adhatnak lendületet a hazai építészeti kritikának. „Az interpretáció mint mű tud csak a közös történet szereplőjévé válni.” – fogalmaz Janesch Péter.
(...)
Jelen dolgozatban nem célom azon egyes építészeti sajtóorgánumok kritikája, melyeknek időnként magam is szerzője vagyok, de a jellemző általános helyzet a kritika, mint öntörvényű műfaj szempontjából alapvetően problémás. A kritika vagy megfér ezek között a keretek között (a kereteket feszegetve, mindig kicsit kakukktojás-módon), vagy olyan fórumokra húzódik vissza, melyeken jobban megél. (…) Állítom, hogy a meglévő lapstruktúrában létezik az az űr, melyet egy független, az építészeti kritika aktivista szemléletű gyakorlásának médiumaként lehetne betölteni. Miközben tény, hogy az internetes portálok, fórumok jelentősége nő, az alapvetően konzervatív és a manualitáshoz természetesen kötődő építész közönség számára a nyomtatott sajtó tartogat ilyen kiaknázatlan lehetőségeket.
(…)

Ma a mainstream (azaz elfogadott, kanonizált, ha tetszik divatos) magyar építészet stratégiáinak teoretikus, pláne markánsan beazonosítható teoretikus háttere aligha van. A teóriát, az elméletet sem „segédtudományként”, sem koncepcionális fundamentumként nem használjuk, a kivételek csak a szabályt tűnnek erősíteni. Legjobb esetben is egy kicsit allegorikus, egy kicsit mesélő, az anyagot általában fetisizáló, a részletekben szívesen elvesző, az „egy anyagból-gyúrtság” illúzióját, a homogenitást kedvelő, allegóriákkal, metaforákkal (álteóriákkal) szívesen élő, kicsit antiglobalista, szelíden civilizációellenes, külhonra szemérmesen figyelő, a mestertől tanítványként tanulható, a szükségből erényt kovácsoló, egyszóval néha savanyú bár, de a mienk – és persze esetenként: ragyogó. Mintha ez lenne a mitikus mottója, a jórészt a Kádár-rendszer alatt felnőtt építészgeneráció és tanítványi köreinek mai virágzásából élő építészetünknek. A lehető legjobb szándékkal bár, de ezt a mítoszt építi tovább az immár második sorozatát élő – és egyébként dokumentum-értékű, ezért üdvözlendő – „Tizenkét kőmíves” filmsorozat panteonja is, de végképp a mítoszok korát hosszabbítja az építészeti kritikai közéletünk renyhesége is.

A magyar építészek nem írnak és nem adnak ki könyveket, tanulmányokat. Lévai-Kanyó Judit válaszában így fogalmaz: „Hiányzik az építészetről való elmélyült gondolkodás igénye, ami úgy tűnik a hazai szakmai közéletnek sem fontos. Azokban az országokban, ahol jó építészet van, komoly esztétikai-elméleti diskurzus is van.” A kortárs nemzetközi építészeti műhelyek többségében magától értetődő, hogy az építész műhelyek a tervezéshez, annak prezentációjához, és a teljes tervezési folyamathoz felhasználják a gyakran maguk alkotta elméleti forrásokat, a teória passzivitása szép lassan aktivitássá fordult át. (Elég, ha kiragadott aktuális példaként Libeskind, Koolhaas, Zumthor, Herzog & de Meuron vagy éppen a Foreign Office Architects, MVRDV vagy az ONL műhelyeinek az elméleti munkával párhuzamosan gyakorolt különféle tervezői metódusaira gondolunk.) Nálunk az elmélet és a tervezői gyakorlat közötti szakadék áthidalásának egyik fő katalizátorának maga az építészeti kritika ígérkezik, noha az adott alaphelyzet érthetően nem könnyíti meg a dolgát. Az építészeti kritika jelentőségét épp abban látom, hogy primer műfaji funkcióin túlmenően az építészet és verbalitás, építészet és teória, építészet és kultúra közötti kapcsolatokat lehet képes a maga szerény, de nagyravágyó lehetőségeivel kicsit szorosabbra fűzni.

Esettanulmányom során a kérdésekre adott válaszokat olvasva úgy tűnik, mintha az egészséges hazai építészeti kritikai közélet kialakulásához minden adottság – legalábbis igény formájában – meglenne az építészekben. Megállapítható, hogy minden jogosan bírálható szegmense ellenére a mai magyar építészeti közgondolkodás mintha elmozdulni látszana a kritika létfontosságú kérdésének fölismerése irányába, amely egyéb most nem tárgyalt szükséges folyamatokkal együtt (intézményi háttér, kritikusi réteg kiépülése, a lapstruktúra bővülése, stb.) akár komoly előremutató tendenciákat indíthat el. Paradox módon épp az aktív publikációs verseny teremtheti meg az egészséges kritikai közélet kialakulásának lehetőségét. A valódi kritika adhatja a publikáció rangját, a kritikus hanggal szembeni ellenérzés lassan talán a háttérbe fog szorulni. A házak publikációs folyamatában lapokat és építészeket egymásra utaló, de az egészséges kritikai közélet kialakulását gátló gyakorlatától hosszú, de belátható út vezet addig, hogy kollektív élmény legyen: az építészeti kritikán keresztül valósulhat meg építészetünk folyamatosan változó gondolati portfoliójának kritikai közvetítése, amely – ennek belátása pedig a következő nagy lépés lenne: – egyéni és közösségi szempontokból is elemi érdekünk a nyilvánosság minden egyes szintjén.

Szabó Levente

A teljes szöveg (lásd a csatolt dokumentumban) nyomtatásban megjelent az UTÓIRAT-ban (POST SCRIPTUM, a Régi-új MÉ melléklete) 2007/6.