Helyek

Szegény gazdagok az Unter der Lindenen

2002.08.27. 11:24

Berlin új építészetét elsősorban a roppant méretek jellemzik. No meg a két, sőt háromrétegű, focipálya méretű üveg homlokzatok.

Nagy kár, hogy senki fia magyar politikus nem volt jelen a német fővárosban, és így nem hallhatta Schröder kancellárt, amikor a megnyitó ülésen beszédet mondott: szólt arról, hogy az építészeti alkotómunka mennyire kulcsszerepet játszik az életminőség alakításában és mennyire serkentő hatása van innovációra. Kiemelte többek közt, hogy az építész és a politikus hivatásában sok a hasonlóság. Mindkettő hosszú távra szóló döntéseket kell hozzon, mindkettő az emberek javán munkál. Elismerte azonban, hogy ha dolgozik, mindkettő hibázhat. A jó politikus kijavíthatja, amit elszúrt. Az építész felelőssége azért nagyobb, mert számára ilyen lehetőség ritkán adatik meg. Közérdek hát, hogy széleskörű, naprakész tudásra és ezt megtámasztó megbízható gyakorlati tapasztalatokra támaszkodjék.

A kongresszust a német szekció - a főmegbízott Andreas Hempel irányításával - rendkívüli gondossággal és a megszokott német alapossággal készítette elő. A program érdekes volt és minden eseménynek jóelőre megvolt a helye, ideje. No és a szégyenlősnek egyáltalán nem mondható ára. A kormányzat és a városi vezetés kihívásnak tekintette, hogy minden flottan peregjen, minden esemény izgi legyen. Az UIA szempontjából is nagyon fontos volt ez a táborba tartozás. Részben, mert ebben az évezredben ez volt az első, részben, mert a központi téma, ”Az erőforrásunk az építészet” módot adott az építészet szinte minden aktuális kérdésének megvitatására. No meg azért is, mert a szakmai összejövetelt követő közgyűlés új elnököt kellett válasszon. A görög Vassilis Sgoutas ezt a posztot megelégedésre két cikluson át töltötte be. Újból hát nem is volt jelölhető.




Németország számára az esemény lábrajött labda volt, több szempontból is. Módja nyílt a régi-új fővárosban folyó ama hatalmas építkezések és elkészült épületek bemutatásra, melyek tervezői közt szinte minden náció képviselője megtalálható. Köztük is számos nemzetközi nagyágyú. Az effajta liberális nyitottság a főváros formálódó új önképének tudatosan megtervezett része, amire még a borzalmas hitleráj bukását követő félszázad múltán is szüksége van, ha - nem is titkoltan - Európa tényleges közepe akar lenni. Márpedig éppen ez a cél!
A Foster megbúbolta Reichstagtól puskalövésnyire metszi egymást a Párizs-Moszkva nyugat-keleti és az Oslo-Róma észak-déli vasútvonal, melyeken úgylehet nemsokára szuper gyorsvonatok hozzák-viszik az utasok tízezreit, s itt találkoznak fontos belföldi vonalak. A felszín alatt be lesz kötve ide egy másik pályaudvar is. Noch dazu a helyi földalatti és a városi gyorsvasút hálózat fővonala szintén itt símul egymáshoz. Adódik hát, hogy itt épül fel az a Központi (jelenlegi neve szerint Lehrter) pályaudvar, ami Európa legnagyobbja lesz. Ha majd elkészül. A forgalom egy része mindenesetre ma is zavartalanul robog át a két, együtt közel négyszáz méter hosszú, szitakötő szárny könnyedségű üvegdonga alatt, melyek fesztávolsága megvan vagy hatvan méter.

A csarnokot két irodaszárny fogja majd harántolni. Belőlük egyelőre még a gödör sem létezik. Úgy mondják 2006-ra, a foci világbajnokság idejére azonban minden ketyegni fog. Ha törik, ha szakad, kész kell legyen. Némethonban pedig, ha valamit nagyon muszáj megcsinálni, akkor - mint tudjuk - az meg is lesz csinálva. Ezt már seregnyi dús bajuszú török munkás is megtapasztalta.

A hivatalosan július 23-án megnyitott program részletes elősorolása reménytelen próbálkozás lenne. Még tallózni is csak lóugrás-szerűen lehet. A megnyitó plenáris ülésen Dr. Karl Ganser professzor tíz fogós kérdést intézett a megjelentekhez, hozzáfűzvén, hogy elég fogósak lévén, nem számít azonnali válaszra. Majd a ”városi társadalom” témakörben hangzottak el előadások, beleértve a ”fenntartható urbanizáció”, a ”növekedés és túlnépesedés”, illetve a ”lokalizált építészet” égető kérdéseit.



Július 24-én a központi téma az ”épített és a természetes” volt, majd a ”modernség és hagyomány” valamint az ”innováció és technológia”, végül a ”művészi és a reálisan megvalósítható”..
Befejezésül 26-án az ”innováció és tradíció”, a ”tervezés és konstrukció a követelmények és a realitás közt” és ”az innováció innovációja” témakört járták körül a rangos előadók. Két előadást külön ki kell emeljek. ”Az építészet 2030-ban” címen Peter Niehaus, vázolta fel a jövő ama szcenárióját, amit a Siemens Real Estate kutatócsoportjának energia prognózisára támaszkodva dolgozott ki. Az ”innováció és hagyomány” című előadást pedig az őszbecsavarodott Otto Frei professzor tartotta. Megkapóan egyszerű és kristálytiszta okfejtését a nagy auditórium közönsége hosszú és meleg tapssal jutalmazta.

Délutánonként párhuzamosan folytak a viták, munkaülések, előadások, vitafórumok. Ezzel párhuzamosan különféle előadások voltak látogathatók, melyek anyaga a szakmai publikációktól kezdve a különféle építési anyagokon és szerkezeteken át az irodabútorokon keresztül az építészeti szoftverekig terjedt, és akkor még nem említettük magát az építészeti kiállítást.

A kongresszus színhelye a folyóiratokból jól ösmert hatalmas csarnok volt (ICC), melyben a becslésem szerint jóval több, mint négyezer építész meg a rendezők népes csapata kényelmesen elfért, ha nem is mindig könnyen igazodott el. Ez a behemót épület közvetlenül kapcsolódik a kiállítási pavilonok sorához, melynek legutolsó csarnokát a gyakorta esős időben szárazon is el lehetett érni az előcsarnokból. Ha valaki vállalta a jó tízperces kutyagolást.

A magyar építészet három helyen volt látható Berlinben. Elsősorban persze a követségünkön, az Unter der Linden-en. Részint azért, mert itt a teremhasználatért nem kellett fizetni, részint azért mert sikerült olyan jó házakat találni, melyek építtetője vagy kivitelezője hajlandó volt hozzátenni valamit a minisztériumból az utolsó pillanatban csöpögtetett támogatáshoz. A baj csak az volt, hogy egyrészt a követség és a kongresszus színhelye egymástól nagyon távol esik, a megnyitás időpontját pedig nem közölte a rendezvény programfüzete. S mindennek hegyibe az időpont még egybe is esett azzal a románok rendezte, II. Régió kiállítás megnyitójával valamint az azt követő fogadással, amit persze kint a kiállítási pavilonban tartottak.



Mind a ház és a kiállítás is azt bizonyítja, hogy a magyar építészet java Berlinből nézve is kitűnő. Pedig a léc itt nagyon magosra van állítva. Át tudtuk volna ugrani mégis. Pontosabban a követség épületét tervező Sylvester Ádám ezt meg is tette. Háza nem csak szép, de nagyon berlini is. Mai, ugyanakkor akcentus nélkül beszéli a helyi dialektust. Komolysága és önfegyelme nem magától értetődő. Vesd össze a kőhajításra lévő Brit nagykövetséggel, annak fapofájú kőhomlokzatával, melynek hasítékából olyképp türemlik ki egy nagy kék doboz, mintha hátulról rohant volna a házba valamely robosztus csiricsáré off road bestia. Leginkább mintha azt sugallná, hogy az angol biz´ hagyományosan nem tud idegen nyelvet, azt viszont elvárja, hogy hóbortjait mindenütt respektálják.
Igaz, ezen kívül két másik magyar kiállítást is láthatott az, akinek volt elég kitartása, hogy ezeket megtalálja. Az egyik a kiállítási pavilon néhány négyzetméteres minimum fülkéjében szerénykedett, amelynek bérletét a rendezők alapszolgáltatásként minden résztvevő számára díjmentesen biztosították és a kiállítás költségét megint csak az építtetők állták. (Mindkét kiállítás anyaga megtalálható a csőd szélén álló Új Magyar Építőművészet 2002 júliusi, rendkívül igényesen kihozott és remélhetőleg nem utolsó számában és amelynek főszerkesztője Szegő György vállalta a kiállítások megtervezését és kivitelezését is.) Harmadikként látható volt egy magyar tabló az UIA II. Régió említett kollektív kiállításán is, amit a román szekció jórészt saját erőből rendezett 12000 € költséget vállalva. Ezzel a tablóval szerencsénk volt, mert egy megelőző kiállítás alkalmával Bukarestben maradt és a román szövetség 200 € ellenében vállalta, hogy szolidaritásból kirakja.

Végül láthatott volna a közönség még két bemutatót is. Hogy erre mégsem volt módja, már nem a pénzen múlott. Mert láthatott volna a nemzetközi tervpályázatra benyújtott kitűnő hallgatói tervek közt magyarokat is, ha azok a határidőre, értékelhető formában elkészültek volna. De sajna nem készültek el. És láthatott volna legalább egy művet budapesti helyszínre kiírt Graphisoft nemzetközi tervpályázat díjazottjai közt is, ha akad köztük magyar. Uti figura docet építészetünk csúcsai magasak, a politikát azonban ez hidegen hagyja. A média nagyobb passzióval reklámoz címeres gazfickókat, mint azokat a tehetséges építészeket, akik csendben és szépségesen teszik a dolgukat. Árral, széllel szemben. A szakma pedig úgy tűnik, a sok évtizedes politikai trimmelés hatására már mintha bele is törődött volna a lefokozottságba.

A tanulság? Hát csak annyi, hogy az építészet olyan természetes része annak, ami közönségesen az ország önképének jelentős fejezete, hogy lévén valóban természetes, sokan levegőnek nézik. Meg hogy az ilyesmi tudatosítására itthon nem csak külföldön van szükség. Tetszetős érv, de mindkét lábára béna. Sokan emlékszünk arra, amikor a pártállam gazdaságpolitikája éles határvonalat vont a hazai és export minőség közé. Azt is ésszerűségként hirdették. Mígnem végül szinte ráment az egész magyar ipar. Ha otthon nincsen helye és becsülete az építészetnek, lehet bármily gazdag és értékes része kultúránknak, méltó módon külföldön sem tudjuk megismertetni. És ne szépítsünk! Ha ezt a kancsal látást sürgősen nem korrigálják, azt tekinthetjük akár baljós üzenetnek is - alig néhány évvel az uniós csatlakozás előtt.

Berlin új építészetét elsősorban a roppant méretek jellemzik. No meg a két, sőt háromrétegű, focipálya méretű üveg homlokzatok. Kell egy kis idő ahhoz, hogy a vidéki magyar építész megszokja ezt a világot, amit akár a technikai perfekció apoteózisának és a gazdagság magamutogatásának is tekinthetnénk. Unter uns gesagt, gyakran nem is több. A Reichstag végeláthatatlan ”Löbl” szárnya, úgylehet funkcionális szempontból mindent tud, de olyan ház, amely modell méretben még megnyerő, de a valóságban már unalmas és lélektelen, annak ellenére, hogy a városépítési koncepció fölöttébb nagyvonalú és célratörő. Ezzel szemben a Kaiser szárny megkapó eleganciával illeszkedik a környezetébe anélkül, hogy nálunk elvárt módon cirádásan gügyögne. A Potsdamer Platz környékén meggyőzően friss szellemű a Marlene Dietrich tér. Urbanisztikai koncepciója intenzíven urbánus és emberi. A közelében emelt Renzo Piano féle Daimler Benz épület pedig nagy méretei ellenére is együtttartott, kiegyensúlyozott és kifinomult részleteket kínál.

Aki Berlinben méltón képviselte a magyar színeket, az a teljesen magyar gyökerű Graphisoft cég volt. Amit azért merek másodszor is leírni, mert ez a világpiacot vezető cég volt a Kongresszus egyik főszponzora, és nagyvonalú megjelenése látványos sikert aratott. Amihez minden olyan magyar építész nevében szívből gratulálok, aki szoftverjeit eredményesen használja, vagy használni szeretné. Ha megengedhetné magának.

Még mielőtt elfelejteném, a közgyűlés brazil elnököt választott Jaime Lerner személyében, aki meglepetésre lekörözte a már említett német A. Hempelt, a minket érdeklő II. Régió elnöke pedig az eddigi román Baldiman helyett az orosz J. Gnyedovszkij lett. A Tanácsnak immár kilenc éve nincsen magyar tagja. Most volt rá esélyünk, hogy ismét legyen. Ha jelöltünket megválasztják. De nem választották meg. Bíztató viszont, hogy szlovák és szlovén tagja viszont lett. És legközelebb 2006-ban Isztambulban újból próbálkozhatunk.

Szöveg, képek: Borvendég Béla