”Székesfehérvár-Székesfehérvár” - segélykiáltás egy vasútállomásról
A fehérvári vasútállomást is utolérte a már igencsak időszerű teljes rekonstrukció. Ennek azonban áldozatául eshet Rimanóczy Gyula egyik közkedvelt épülete, a váltóállító torony. Csutiné Schleer Erzsébet írása.
Rimanóczy Gyula (1903-1958) a magyar avantgard építészet kimagasló alakja volt. Többgenerációs építészcsaládból származott. Már egyetemi tanulmányai során, mint az évfolyam legjobb tervezője, jutalomdíjat, elismeréseket kapott. Kezdetben neves mesterek irodáiban dolgozott, mellette hosszabb tanulmányutakat tett, szinte egész Európát bejárta. Harmincévesen elnyerte a budai pasaréti Szt. Ferenc-rendi templom és zárda tervezési munkáit. Ez lett életművének egyik legszebb alkotása. Számos családi házat, villát tervezett a budai hegyekben és vidéki városokban is. Már ifjúkori művei közül is több műemléki védelem alatt áll.
Ebben az időszakban Székesfehérváron is megvalósult egy jelentős tervezési munkája, az új közvágóhíd a Jancsár utca és Balatoni út sarkán, ami a két világháború közötti ipari építészet kiemelkedő alkotása lett. Majd 1936-ban - feltehetően sikeres fehérvári bemutatkozásának köszönhetően - az általa tervezett Országzászló emlékművet avatták fel a Várkörút mentén kialakított új Országzászló téren. 1952-53-ban a háborús romjaiból újraélesztett székesfehérvári vasútállomás területén Rimanóczy Gyula terve szerint épült meg a „II. számú állítóközpont", a sínek fölött magas, masszív lábakon álló, hídszerű impozáns irányítóépület. Európában kis híján egyedülálló vasúttörténeti alkotás, ilyen megoldás csak Milánóban és Bolognában látható. A mienk bizonyára az inaskori vándorlások hatására született.
Rimanóczy gazdag pályafutása során számos országos építészeti pályázatot megnyert, nagy középületeket, monumentális templomokat tervezett, és a Nemzeti Sportcsarnoknak is vezető építésze lett. Elsők között kapott 1953-ban Ybl Miklós-díjat „kiemelkedő építőművészeti működéséért". 1955-ben Kossuth-díjat vehetett át a műszaki egyetem Duna parti új épületéért. Tervezői hagyatékát a Magyar Építészeti Múzeum őrzi. Azonban mégiscsak peches építész Rimanóczy Gyula!
A modern Bauhaus stílusban épült székesfehérvári közvágóhídja, melyet 1935. év Péter-Pál napján avatták fel, akkor igazi építészeti szenzációt jelentett. Az 1938-as fehérvári ünnepi események során, a belvárosi műemlékeken, a Bory váron és a Bányatón kívül az új vágóhidat is büszkén mutogatták a látogatóknak. Molnár Tibor, a megrendelő székesfehérvári Városi Mérnöki Hivatal akkori építésze így vall erről az 1980-as évek végén írt önéletrajzi visszaemlékezésében: „Vágóhidunkat a Műegyetemen példaként tanították. A mi DIA film anyagunk évente vándorolt az egyetem és a Mérnöki Hivatal között". Sajnálatos, hogy ezt a vágóhidat, a magyar avantgárd építészet szerkezeti, gépészeti és építőművészeti csúcsteljesítményként számon tartott alkotását, a közelmúltban - valójában értelmetlenül, nem is mérlegelve építészeti és ipartörténeti értékeit - elbontották. Kiüresedett, útban volt, a helyén most más ház áll.
Nem maradt meg az impozáns Országzászló emlékmű sem. Rimanóczy terve szerint a talapzata a lépcsősen süllyesztett, ovális tér tengelyében egy dombon álló kőoltár volt, melyen az ország pallosa és egy kőből faragott párnán a szent korona helyezkedett el, a zászló árboca tetején kettős kereszttel. Az ünnepélyes avatás után az alkotás nem ért meg tíz évet sem, a háború és a politika elsodorta. Talapzatának feliratait, faragványait eltávolították, egy darabig Ságvári emlékmű lett belőle, majd a hatvanas években, a tér „Gagarin" korszakában a talapzat kövei a Halesz-parkba kerültek. A 90-es évek elején az emlékmű lépcsőmaradványait végleg elbontották, emlékét már csak archív fotók, megbarnult képeslapok őrzik.
A harmadiknak sincs több szerencséje. Míg a milánói sínek felett nagyterpeszben őrködő irányítóállások lábai körül ma is kitartóan surrognak a legmodernebb vonatok, addig fehérvári kisöccsük alatt, bár még délcegen áll, komolyan rezeg a léc. Csak örülni lehet a friss hírnek, hogy sokmilliárdos forrásból, uniós segítséggel hamarosan 21. századi vasúti csomópont épül Székesfehérváron. Felújítják a vágányrendszert, magasítják a peronokat, átalakítják az állomásépületet, kiszélesítik a lépcsőket, korszerű peronliftek, csarnokliftek, aluljárók és felüljárók készülnek. Új elektronikus biztosító berendezés létesül az elöregedett régi helyett. Lerövidülnek a menetidők, sőt a hatalmas beruházás új munkahelyeket is hoz a konyhára. És mi minden valósul még meg, amihez az egyszerű laikus utazó nem is konyít…
A 60 éves irányítótorony, a magyar vasúti építészet csodabogara viszont nem fér bele ebbe a grandiózus projektbe. Elbontásra ítéltetett, hűlt helyét a tervek szerint vigasztalásul majd egy kisebb emlékmű (?) fogja őrizni.
E nagylábakon álló híd kettős munkaszintjéről belátni az egész pályaudvart, annak mind a 26 sínpárját. A főrendelkező szolgálatvezető helye olyan magas méltóság, akár az óceánjáró hajókon a kapitányi híd. Ma még innét hangolják össze az egész állomás munkáját, és ebből az égi szférából hangoznak el „A vágány mellett…" kezdetű visszhangos intelmek. Madártávlatból kapnak engedélyt a vonatok, hogy bekússzanak a peronokhoz és e merész magasságból sokkolják az utast, ha késik a kanizsai gyors. Aki már fent járt, vallja, hogy a kilátástól elakadt a lélegzete.
Mi a baj ezzel a különös kétlábú építménnyel, hogy nem maradhat a helyén? Újabban megnőttek a vonatok? Tán szélesebb lett a nyomtáv? A peron magasítása a szerelvényeket is lábújjhegyre kötelezi, és ezért nem férnek el alatta? Az egyik tudósítás szerint gyalogos, kerékpáros felüljáró lesz a helyén. Nem elég hosszú a Mártírok útja, hogy esetleg 50 méterrel arrébb vigyék? Vagy tekerjenek át rajta! Rossz állapotban van, rogyadozik? Szemre aligha, és a MÁV levéltárában fellelhető eredeti tervek – melyeket Rimanóczy mester aláírása szentesít – ugyancsak stramm, vagány építményt sejtetnek. Vagy egyszerűen senkinek sincs rá szüksége többé? Akárcsak Weöres Sándor „Öregek" című torokszorító versében: „…hetven (esetünkben csak hatvan!) nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: "No gyere, tedd le." A modern vasúti csúcstechnológia bevezetésével itt Székesfehérváron könyörtelenül eljárt felette az idő?
Négy évvel ezelőtt fellángolt egy nekibuzdulás a műemlékké nyilvánításáról. Vajon ez miért bicsaklott meg?
Máig felejthetetlen emlék, hogy kisgyerekeink számára az volt az egyik legnagyobb gyönyörűség, amikor édesapjuk kivitte őket a vasútállomásra „sihu-vonatokat" nézni. Ez órákig tartó élvezet volt, kicsinek, nagynak egyaránt. Ennél boldogabbak már csak egy generációval később az unokáink lettek, akik a már nagypapává nemesült kísérettel tehették ugyanezt. Kezükben egy kis tárcsával, összekacsintva a masinisztával, maguk indították a vonatokat. A magasított hátsóülésekre beszíjazott korosztály az effajta unikális kalandokat különösen tudja értékelni. Nem fordult meg senki fejében, hogy micsoda pompás dolog lenne a fehérvári vasútállomás irányítótornyába pusztán fölmenni és onnét körbenézni? Gyermeki örömmel bámészkodni, mint a modellvasutak fölött szokás? Ha a 21. századi vasúti irányítás számára másra már nem lehet hasznos.
Ugyan, mire jó az Eiffel-torony? Arra, hogy csak van. Maflán ott ácsorog Párizs közepén, alatta a népek hosszasan sorban állnak, föllifteznek rá, aztán onnét meg lenéznek. Valaki csak egy félórát, van, aki fél napot. Végül katartikus élményekkel töltekezve érnek ismét földet. Slussz. Más ott nem történik.
Sóvárogva tapasztalhatjuk, hogy kissé arrébb másképpen vigyáznak a vasúttörténeti emlékekre, sőt általában az ipartörténeti örökségre, mint mifelénk. Néhány éve, Pécs és Isztambul mellett a németországi Essen is Európa kulturális fővárosa volt. Sokáig állt a város szélén egy felszámolt bányarendszer gazos maradványain néhány hatalmas, sokmunkaszintes, igazán lerobbant, koszlott ipari csarnok, egykori szénmosó kombinát, amiből végül egy lebilincselően élvezetes, interaktív helytörténeti múzeumot varázsoltak. Nemcsak pénzzel, de merész elszántsággal, kiváló ízléssel és határtalan fantáziával. No, és a múlt értékei iránti alázattal… A bravúros, új építészeti gesztusokon túl, magát a régi elfeketedett épületeket mindössze egy kicsit kitakarították. A technológia is benne maradt és még a szénszagot se irtották ki belőle. Jól megfér az a bemutatott mammut csontvázzal és a páncélüveg mögé zárt arany kegytárgyakkal is! Ez az újjászületett „Zollverein" ma a Ruhr-vidék ékessége és egyben a földrészünk egyik sztár-múzeuma.
Mindezekbe belegondolva, valóban Rimanóczy Gyula építész a peches, vagy inkább mi, székesfehérváriak?
Csutiné Schleer Erzsébet építész
Székesfehérvár, 2014. március 22.
Az írás megjelent a Fejér Megyei Hírlap 2014. április 12-iki számában.
