Szemelvények Szalai Tiborról 2000-2001 során folytatott beszélgetésekből

2000 és 2001 folyamán olyan személyekkel beszélgettünk, akikkel Szalai Tibor személyes vagy szakmai kapcsolatban állt. Bár töredékesek a barátok, kollégák és művészeti szakemberek személyes jellegű megjegyzései, érdemesnek tartjuk közlésüket, mivel árnyalhatják a Szalai Tiborról és műveiről alkotott képünket.

2000 és 2001 folyamán olyan személyekkel beszélgettünk, akikkel Szalai Tibor személyes vagy szakmai kapcsolatban állt. A visszaemlékezések voltak a kötetünkben megjelent tanulmányok történeti részeinek elsődleges forrásai. Bár töredékesek a barátok, kollégák és művészeti szakemberek személyes jellegű megjegyzései, érdemesnek tartjuk közlésüket, mivel árnyalhatják a Szalai Tiborról és műveiről alkotott képünket. A visszaemlékezőkkel Szoboszlai János, Szőke Katalin, Sulyok Miklós és Páldi Lívia beszélgetett.

Beke László
A Szalai által képviselt vonulatba tartozik még rajta kívül Baranyay András, Forgács Péter és Hajas Tibor. Ezek összefüggenek egymással: mindegyikben valamilyen nyílt, vagy látens öndestruktív magatartás észlelhető. Szalai alkotómódszere annyiban expresszív, amennyiben Baranyay Andrásé is az: úgy expresszív, hogy rejtőzködő.

Makovecz Imre
Azt, hogy hogyan lehet térben biologikussá vált erővonalakat eruptív módon kezelni, Szalai találta ki. Ugyanakkor az volt a fixa ideám, hogy neki nem ezeket a félig organikus, vagy azt mondhatnám, szerves-dekonstruktív "konstrukciókat" kellene csinálnia. Rendezett családi körülmények között kellene élnie, üljön le a fenekére és dolgozzon, készítsen gyönyörű házakat. Úgyhogy tömtem melóval.

Nem igazán volt alkalmas a karaktere az építészet szociális részéhez, a megbízóval, a beruházóval, a kivitelezőkkel való tárgyalásokhoz, s ez kezdettől fogva nem ment neki. Többek között megbíztam azzal, hogy készítse el a kakasdi faluház kiviteli tervét, végezze el a feldolgozó munkát, amit példátlanul szépen meg is csinált. Próbáltam őt lelkesíteni, mert akkor még keményen dolgoztunk a kommunista rendszer ellen azzal, hogy közösségi házakat próbáltunk megépíteni olyan helyeken, ahol semmit nem lehetett csinálni (...). Magammal vittem Tibort, mentünk az erdőben, válogattuk az ágasfákat a nagyteremhez, gondoltam, be tudom őt lelkesíteni. Sose fogom elfelejteni, hogy miközben beszéltem hozzá, ő fokozatosan, észrevétlenül kihúzódott ebből a nyüzsgésből ott a sűrű ágak között, s egyszer csak látom ám, hogy a vizes rét peremén áll, és a messzeségbe néz. Nem érdekelte ez az egész dolog. Gyönyörűen elkészítette a kiviteli tervet, majd elveszítette az egész pakkot, úgy, ahogy volt. (...) És újra kellett rajzolnia az egészet, meg is tette és persze bánkódott miatta

Nem tudtam, hogy Gulácsy típusú személyiségről van szó, hogy Csáth Géza típusú személyiségről van szó, nem tudtam, hogy a bukás, az esendőség, a kitaszítottság, a peremlét elemi szükséglete. Beleélte magát egy olyan Na'Conxypánba, amelyik nem létezett körülötte. Hogy ott aztán mi történt vele, azt csak a végkifejlet mutatja meg.

Néray Katalin
A BTM-ben, az Osskó Judit által rendezett Fiatal építészek 1984 című kiállításon figyeltem fel rá először. Ott felvonult az új magyar építészet, ők akkor frissen végzettek voltak. Nagyon tetszett, amit Szalai csinált.

A Dorottya utcai kiállítást Beke László nyitotta meg, de nagyon különös volt, hiszen akkor még ez pikáns ügynek számított. Először fordult elő, hogy a XIV. kerülethez tartozó Műcsarnok igazgatójaként a kerületi pártbizottságból felhívtak, micsoda dolog, ez egy ellenzéki kiállítás lesz. Mondtam nekik, hogy akkor fáradjanak talán el és nézzék meg. Őrület, hogy mi volt ott. Egy Dorottya utcai házból a BM videózott az ablakból, rögzítendő, hogy kik jönnek a kiállításra. És látták, hogy semmi nem történik, illetve nem erre voltak elkészülve, nem is értették, hogy mit láttak.

Az amszterdami Fodor Museum kiállításának címe De Constructie, ami dekonstrukciót is jelent, illetve "a konstrukcióról"-t is. A kései Kassák művei, a neokonstruktivisták, Bak Imre korai művei, Hencze Tamás, Trombitás Tamás, Bachman Gábor és Szalai szerepeltek. Ez volt talán az első nagy munkája, amit külföldön csinált, nemzetközi kiállításon. A dekonstrukció kérdéskörét könnyű volt hozzákapcsolni műveihez, mivel ez volt az egész kiállításnak a filozófiája. De az ő műve, azt hiszem, nagyon is eltért a dekonstruktivistának nevezett tendenciától. Sokkal inkább - s lehet, hogy ez utólagos belemagyarázás - az ő belső világának nagyon furcsa kivetítése volt ez a munka.

A grazi kiállítás címe Káosz és rend volt, és nekem spontán Tibort juttatta eszembe, mint olyan embert, aki ennek meg tud felelni. A múzeumban egy furcsa, háromszög alakú kis tér volt, ahol senki a világon nem akart semmit sem csinálni, s ez pont alkalmas volt arra, hogy Tibor megépítsen ott valamit, s ott készítette el ezt a remek munkát. Ez a Káosz és rend rá tökéletesen érvényes volt: Totális belső káoszába, a papírkáoszba végül is rendet vágott. Olyan erős víziója volt a készülő műről, hogy elkezdte az egyik sarokban, s így onnan haladt végig.

Elképesztő volt, ahogy megjelent, ollóval, sniccerrel, ragasztóval, és kiadta, hogy milyen papírt kell venni. Végre dolgozhatott olyan papírral, amilyennel akart, habkartonnal. Ott ebből vettek neki nagy mennyiségben. Volt még nála néhány kazetta, kedvenc zenéi. A munkamódszere elképesztő volt, mert egyfelől dolgozott benne egy iszonyatos feszültség, másfelől pedig nem voltak vázlatai vagy tervrajzai. Kapott egy teret, ott fogta magát, leült a földre, elkezdett vagdosni, ragasztgatni, egyik oldalról elkezdte, végigment a téren, és született egy konstrukció, ami tökéletesen illett a térhez, és amelynek volt egy sajátos értelme. Mindenki úgy nézte, mint egy természeti csodát, annyira különleges volt. Először is ez a fehér anyag gyönyörű volt, az is, ahogyan ő összerakta, annak ellenére, hogy tudtuk, tíz perc múlva összeomlik az egész, és el fog múlni, ez szörnyen szomorú volt.

Rajk László
Még mint diáktársaság érkezett a Keszthely városának rehabilitációs pályázatába Vincze Laci, Szalai Tibi, Salamin Feri, ez az építész korosztály. Mindegyik dolgozott benne, és nem csak beadták, hanem utána az egész feldolgozásban is segítettek, mert kiderült, hogy lehetetlenre vállalkoztunk.

A díszlettervezés, a film-építészet azért volt nagyon jó kombináció és lehetőség, mert a '80-as években egy építésznek, mire materializálódtak a gondolatai, az 3-4 évbe telt, a díszletnél ez 3-4 hét, vagy 3-4 nap. Az, hogy az ember a papíron megrajzolt munkáját 3-4 nap múlva meglátja egy az egyben megépítve, az olyan hihetetlen feedback, amit egyetlen építész sem tud elérni az életében. Szalait mint építészt ismertük meg, és tapasztalt, öreg rókaként már tudtuk, hogy mint építész nem nagyon rúghatunk labdába a tervezés területén. Kovács Attila, Bachman, Ocztos Pisti, én, tehát egy csomóan bemenekültünk a filmgyárba, egyszerűen találtunk egy kis rést, amelyen át bejuthattunk valahová, ahol mégis lehetett valamit csinálni. Bachman Gáborral csináltunk egy filmet, a Scuderi kisasszonyt, ahová Szalai Tibort is meghívtuk dolgozni. Az alkimista dolgozószobája című, teljesen elvadult dolgot csinálta meg Vincze Lászlóval, aztán kihátrált a filmgyártásból. Tudniillik ott annyi félisten van fölötte - operatőr, rendező, gyártásvezető -, hogy a díszlettervező helyzete ebben a hierarchikus rendben elég rossz, tehát én nem csodálkoztam azon, hogy ő elmenekült ebből. Nagyon sok hihetetlenül tehetséges építésznél lehet látni, hogy nem bírja ezt a gyűrődést.

A Beteg Ház egy kvázi pályázat volt, s Kovács Attila, Bachman, Szalai Tibi meg én megcsináltuk ezt a szekrényből összerakott ilyen furcsa izét, s annak a belseje volt a Tibi munkája. A BTM kiállításán lakóházat kellett tervezni, ezt kihasználva adtuk be ezt a házat. Ez a mű ment ki Bécsbe, először a Messepalastba a Töne und Gegentöne című kiállításra, ott látta meg az a srác, aki a Tatgalerie-t vezette, aki meg is hívta egy kiállításra a Beteg Házat.

Szalai Tiborról kiderült az, hogy olyan módon képtelen az együttdolgozásra - nem a kooperációra, hanem a segítség elfogadására -, hogy csak akkor tudta elkezdeni a munkát, amikor mindenki elment. Szerintem ő abszolút térben látó, térben alkotó ember, ma azt mondanánk, hogy installációs művész. Rengeteget rajzolt, de én is úgy érzem, hogy a térbeliség az igazi métier-je. Akkoriban, a '70-es, '80-as években, a koncertek, az avantgárd zenék, a performance-ok stb. nagyon ritkán vállalták föl az előadás rizikóját. Ő furcsa módon ezt át tudta tenni a kiállításba. Az, hogy ott a helyszínen megcsinál valaki valamit, eléggé röhejesre szokott sikeredni. De ő tényleg megvalósította ezt. Én úgy interpretálom, hogy olyan médiumba tudta átvinni az előadás rizikóját, amiről azt gondolná az ember, hogy lehetetlen, de ő ezt megtette. Tehetsége volt hozzá, hogy mire elkészült a mű, nem látszott, hogy előző éjszaka gányolta, ragasztotta össze, hanem úgy nézett ki, mint valami hihetetlen dolog, és az ember arra gondolt, jézusmária, hogy szállították ezt ide. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy milyen dobozban hozták ezt? Mikor azt válaszoltam, ezt tegnap éjszaka készítette a srác, azt mondták, ne hülyéskedj. Nem hónapok előkészítő munkája volt mögötte, hanem egy nagyon koncentrált időszak. Ha egyszer elkezdett alkotni, akkor nem tudta abbahagyni.

Úgy érzem, nem pejoratív vagy elmarasztaló azt mondani, hogy a "nagy mű" Tibornál nem született meg. Ő olyan típusú, mint Piranesi. Nem lehet egy nagy művet megnevezni, hanem az egészben, folyamatosan érhető tetten valami nagyon furcsa jelenség. Tibor, aki ezt a sajátos vizuális kommunikációt próbálgatta, mindig más médiummal kísérletezett, valamiféle nagyon furcsa kommunkációs nyelvet próbált meg mindig megteremteni. Valahol itt keresem, vagy vélem megtalálni a Tibornak a tevékenységét, a folyamatban és nem az egyes művekben.

Szabó Anna
A győri középiskolák közül az Építőipari Szakközépiskola adott szakképesítést az érettségin kívül, ezért küldték oda tanulni a szülei. Jól tanult, és az országos tanulmányi verseny megnyerésével felvételi nélkül került be az egyetemre.

A Bercsényi Kollégiumban elég hamar elkezdődött a mi "második életünk", hiszen akkoriban az emberek úgy éltek, hogy volt egy hivatalos és egy második életük - ez most nyilván idegenül hangzik -, de akkor ez az egyetemen így volt. Teljesítettük a vizsgákat és a feladatokat, s csak a nagyon eredeti egyéniségek tudták azt megtenni, hogy már a féléves tevékenységükön is meglátszottak e "második életük" nyomai. Tibor nem vonzódott az erőteljes személyiségű tanárokhoz, többekkel ellentétben, akik a tervezési tantárgyaknál, diplománál mindig egy domináns személyiséghez, "sztároktatóhoz" mentek. Ő kikereste magának a legcsendesebb tanszéket, a rajzit, ahol úgy érezte, hogy azt tehet, amit akar.

A "kiállítási kört", tehát a kollégiumi kiállítások és programok szervezését mindig harmad-, negyedév környékén vették át az emberek és vitték két évig. Ők is így vették át az elődöktől. Máshol nem is igen lehetett kiállításokat rendezni. A Bercsényiben sok minden hatott rá. Volt akkor egy Altorjai Sándorról szóló előadás-sorozat, Szentkirályi Zoltán-, Beke László-, Makovecz Imre-előadások, Erdély Miklósnak volt több akciója, amit ő szintén tisztelettel nézett. Hajas Tibor akcióira is elmentünk. Pauer Gyulára is úgy tekintett, mint értékelendő művészre, Jovánovics Györgyöt és Jelenczki Istvánt is ide sorolta. Mindenféle zene volt jelen, olyanok, amelyeket azóta nem is hallgatunk: Ultravox, Cabaret Voltaire, Residents, Clash, később Laurie Anderson. Akkor kezdődtek az URH és egyéb koncertek. Nagyon tömény élet zajlott a Bercsényiben, úgy másod-harmad évtől kezdődően, megfejelve azzal, hogy egy kis társaság, Salamin Feri, Vincze Laci, Kotsits Pisti, Tibor, és a hozzájuk csapódó nagyobb slepp bulikat és kirándulásokat szervezett, s ezeknek megtervezett meghívójuk és programjuk volt.

A BUVÁTI mint munkahely építészeti mellékvágány volt, ugyanakkor nekem az a meggyőződésem, hogy lehetővé tett egy szemlélődő, művészet csinálására alkalmas életmódot, ami sokkal inkább megfelelt neki. A BUVÁTI-ban tömbrehabilitációs ügyekkel foglalkoztak, tehát nem nagyon voltak valódi feladatok. Csinálták a terveket és a tervpályázatokat, s közben Tibor rajzolt. Akkor kezdte el a grafikákat. Rengeteg kiállítása volt. Közben voltak a fotózások, a torzításos önfotók és '85-re az első építkezéses kiállítás is összeállt. Ez az időszak - amíg nem került be a MAKONÁ-ba -, művészi szempontból nagyon termékeny volt. Akkor azonban már Laci, Sala és Pisti is kezdte élni az életét, építészként dolgoztak, családjuk lett stb. Tibor sokszor érezte úgy, hogy elhagyták, nagyon magányosnak érezte magát, úgy érezte, hogy nincs társa, egyedül maradt. Részben így is volt, de nyilvánvaló, hogy ez a fajta közös művészeti kreáció, abban a formában, már csak számára volt még mindig fontos. Úgy tűnt, hogy ő továbbra is az autonóm és kísérletező művészi tevékenységre törekedett, de a többiek akkor már nem. És egy ponton túl nem volt társa. Továbbra is szeretett volna együtt zenélni valakikkel, kereste a partnereket, de ez ritkán jött össze.

Aztán megkereste őt Makovecz Imre, hogy dolgozzon az ő irodájában. Közben elvégezte az építészeti mesteriskolát, amit az utolsó BUVÁTI-s évben kezdett el és már MAKONÁ-s volt, amikor befejezte. Makovecz kiküldött egy embert hogy "Szalai, ne húzd az időt, gyere dolgozni!" és végül Tibor ment, bár érezte a zsigereiben, hogy ez nem lesz jó neki, és inkább otthon kellene csinálnia a rajzait, a fotóit, meg az építményeit, de hát az emberbe az egyetem beleveri azt, hogy akkor vagy valaki, ha tervezel és épülnek az épületeid.

Az építészettel kapcsolatos napi munkában nem érezte jól magát. Ha az ember nem tud a napi feladatainak eleget tenni és megoldatlan érzelmi kérdések, ügyek veszik körül, az nem múlik el hatás nélkül. Egészsége, testi-lelki állapota egyre romlott (...) Néha célzott rá, hogy amikor eszméletvesztéses rosszullétei voltak, akkor - s ezt nem ő fogalmazta meg, hanem Kurdy Fehér János -, "átjárt képekért". Ugyanakkor orvosi kezelést, amely csak beleegyezésével történhetett, utolsó éveiben egyre ritkábban kapott.

Amikor a nagy papírépítményeket készítette, akkor valahova odament, csinált valamit és otthagyta. Ő ezt csak elkezdte csinálni, mert nem tudott mást és nem volt pénze jobbra. Szerintem alapvetően nem úgy képzelte, hogy ezek a művek elpusztulnak, hiszen minden alkalommal megpróbáltatás volt számára otthagyni őket.

A MAKONA után élhetett volna úgy, ahogyan egy művész él. Van évente egy vagy két kiállítása, amire készül, rajzol, fest, fotózik. Ezért hoztuk létre a Brettschneider Alapítványt, ami adott havonta egy közalkalmazotti fizetésnek megfelelő összegű ösztöndíjat neki. Tibor el is kezdett behozni dolgokat, rajzokat. Ezt nem rögzítettük és kikötve sem volt, de hozta a műveket. Az Alapítvány nyitott és befogad nem csak pénzt, de munkákat is. Gyakorlatilag azért hoztuk létre az Alapítványt, hogy ne kelljen építészeti munkákat vállalnia, amire ebben az időben már nem volt képes.

Vincze László
Szalai Tiborral együtt töltöttük a legfogékonyabb éveket, nagyon izgalmas és kreatív együttélésben, ami azóta sem valósult meg mással. Az együttlakás, az együtt töltött napok, nyarak során olyan közelség alakul ki az ember barátjával, ami egy picit kiemeli abból a helyzetből, hogy objektíven tudjon ítélkezni.

Nagy kérdés, hogyan tudott Tibor szuverén világot teremteni. Miként lehet az, hogy az aktuális trendektől, képzőművészeti, intellektuális témáktól annyira függetleníteni tudta magát. Hihetetlenül ingerülten tudott beszélni azokról, akik trendiben nyomulnak, állítanak ki. Rengeteget vitáztunk, mert szerintem, túlságosan is öntörvényűen kezelte a dolgait.. Abszolút nem érdekelte a közönség. Nem érdekelte, ki mit mond arról, amit csinál. Számára nem létezett bizonytalanság. Sem amikor zenélt, sem abban a pillanatban, amikor a papírműveket csinálta. Nagyon pontosan kitalálta, mit akar leképezni, akár Salvador Daliból, akár a Merz-építményekből, akár a King Crimson vagy a Colosseum zenéjéből. Nem biztos, hogy mindig értettem, hogy ennek mi az iránya, én inkább esztetizáló szinten vettem részt ezekben a dolgokban, Tibor pedig a provokatív része volt a közös munkáknak.

A Brettschneider-csoport egy zenei performance-félével jött létre, 1981-ben. Egyetemi nyílt nap volt a Schönherz Kollégiumban, ahol először próbáltuk ki a húrokat a közönség előtt. Kotsis István, Salamin Ferenc, Tibor meg én voltunk együtt. Játszani akartunk a közönséggel is, és kitaláltunk egy fiktív szereplőt, aki a nem létező ötödik tag lett volna. A mese úgy szólt, hogy a Szkénében tölt egy estét, hogy szórakoztassa a közönséget, fogadja mindenki szeretettel. Ő volt Brett Schneider, aki Tibornak jutott eszébe a Švejkből a beszélgetések és a készülés közben. Olyan nevet kerestünk, amely nem könnyen felismerhető. A Brettschneider így jött elő, ami tükörfordításban is működő kifejezés, és hozzárendelhető sok-sok megtévesztő jelentés. Ennek alapja az általunk kissé felületesen ismert zürichi Cabaret Voltaire és a dada. Volt egy víziónk arról, hogy a '10-es, '20-as években a dada hogyan működhetett. Végigpróbáltuk az estét, mindez egy négyemberes diskurzusból származott.

A kifeszített húrnak mint hangszernek az ötlete teljesen véletlenül jött. A Bercsényi Kollégiumban volt egy hatalmas köteg drót, nagyon erős, zongorahúrhoz hasonló anyag, amivel fellógattad a képeket a csővezetékre a kisgalériában. A Bercsényi hosszú középfolyosóján, a folyosó végétől egészen a lépcsőházig - lehetett vagy 15-20 méter - feszítettük ki. Annak rettenetes hangja volt, a Vermona erősítőnek köszönhetően, és hát laktak a kollégiumban... Így kezdődött. Aztán lett kettő, három húr, és elkezdtünk vele foglalkozni. Először a zenei részek születtek meg, azután a fotók.

A magam nevében azt mondom, hogy a játék kihívása érdekelt. Hogy ebből csoportosulás, formáció is létre jöhet, arra senki nem gondolt. Olyan volt, mint egy baráti társaság kártyacsatája, csak nem kártyával, hanem adott esetben hangszerekkel. Mindenkinek volt egy saját, kreatív világa, amelyben jól elvolt otthon egyedül. De az együttes vizsgálódások újabb csavart jelentettek. Akkumulálódott, összeadódott valami, olyan következtetésekre jutottunk el így szórakozva, amire egyedül nem gondoltunk volna. A zenei játékok kapcsán felmerült egy csomó ötlet. Engem rettentően inspirált Vető János, Hajas Tibor, Szalait ugyanúgy. Ő előttem csinálta egyébként a Bercsényi 28-30 Galériát.

A gyertyás képeket, a fénykalligráfiákat mindig én fényképeztem. Tibor játszott, ő volt a színész. Akartunk készíteni egy 16 mm-es filmet, amely nem statikusan ábrázolta volna a fényképen megjelenő képet, hanem elmozdult volna. Nem definiáltuk, hogy hogyan. De nem érkezett meg a kamera és dugába dől, elhalt a dolog.

Az Iparművészeti Főiskolán volt egy koncert, ahová Mátrai Péter hívott meg, az FMK Fekete kiállítójában egy kiállítás, ahol alumínium csöveket használtunk, nem húrokat, azokon fújtunk. Nincs dokumentálva. A Szkéné-előadásra meghívtunk barátokat. Közöttük volt Masznyik Csaba, aki nem zenélt, csak áthaladt a színpadon, mint unikornis. Ehhez a szerephez kitaláltunk egy Boschszerű, nehezen értelmezhető, agresszív csinálmányt. Ebből jött az ötlet, hogy milyen izgalmas dolog aktokat fényképezni kiegészítő objektekkel. Volt is egy kísérletünk Tiborral, amelyben a modell nem csak magára vette az erre a célra készített maszkot, koronát, hanem egy nagyon éles lámpával kellett volna derítenünk a modellt. Teljes sötétségben készültek a képek, állványról, "B"-idővel exponáltunk, vaku nélkül, egy nagyon szúrós fényű elemlámpával, amivel festettünk, kifestettük az arcát, próbáltuk a fény-pászmát úgy vezetni, hogy grafikai körberajzolás legyen belőle. Ez volt a fotózás vége, az utolsó kísérlet. A maszkos képek egyik forrása a Bosch-képek, egy furcsa, metafizikus világ. A negatívokat smirglivel meg is karcoltuk, mintha likvid közegben úszna az alak. Leegyszerűsített, minimalizált objektekkel akartuk körülvenni az embert.

Tibor építész akart lenni. Esze ágában sem volt megosztottan felfogni az alkotást, tehát külön választani az építészetet és az egyéb műfajokat. Az építészet ugyanazt jelentette, mint a mintázás, a festészet. Híres volt arról, hogy baromi jól rajzolt.

Szembe kellett azzal nézni, hogy a Műegyetemen akkor olyan emberek ítélkeztek, osztályoztak és adtak diplomát, akik nem a szakmai, hanem a pártosság, a hűség alapján jutottak pozícióba. A rajzi tanszék volt Tibor számára a legliberálisabb hely, ahol azt mondhatta, hogy itt az építészettel foglalkozhat, s nem vitatkoznia kell tehetségtelen technokratákkal. Merészebb ötleteket lehetett bevinni a tervbe. Az ő erőssége az volt, hogy nagyon jól tudott ábrázolni.