Szemerey Samu: A hiányzó tekintet nyomában

Soha olyan fontos szerepe nem volt az építészeti fotónak, mint ma...

Visionen in der Architektur
Europäischer Architekturfotografie-Preis 2001
Goethe Institut, Budapest

Soha olyan fontos szerepe nem volt az építészeti fotónak, mint ma: az épített környezet kulturális hátterének globalizálódásával és a sztárépítész-kultusz reneszánszával a helyileg követendő minták és az építészek, de az építtetők számára is például szolgáló épületek megismerése és elemzése egyre inkább a róluk közölt képeken keresztül történik. Akárcsak a mindennapi információk egyre nagyobb részét, az épített környezetről szóló tudást is képek segítségével sajátítjuk el. Ez a folyamat már nem azonos a korábbról ismeretes, szövegeket illusztráló képek szemléletével: az építészeti fotó a nyomdatechnika és a digitális képalkotás robbanásszerű fejlődésével és hozzáférhetővé (olcsóvá) válásával önálló életre kelt.

Ha az építészeti folyóiratokat nézzük, a ma legnagyobb presztízsű kiadványok össze sem hasonlíthatók a néhány évtizeddel ezelőtt ismertekkel: az akkor túlnyomó részben szövegekből, esetleg rajzokból álló és legfeljebb néhány fekete-fehér képpel illusztrált bemutatók helyét mára a lenyűgöző színvonalon nyomott, szinte csak hatalmas, színes képekből álló prezentációk vették át. Ezek a képeskönyvek látszólag közvetlen mintákkal szolgálnak az egyes épületek részleteiről és megoldásairól, amit az építészek, de a kritikusok túlnyomó többsége is többnyire mindenfajta kritikai megfontolás nélkül azonosít az épülettel magával. Holott pusztán egy igencsak megkomponált, tudatosan megszerkesztett szűrőn, magán a fotón keresztül jut el egy bizonyos ismeret az olvasóhoz a helyről, amiről a kép készült. A szereptévesztés léptékét mi sem illusztrálja jobban, hogy egyre gyakrabban a meghatározó építészeti folyóiratok főszerkesztője nem építész, hanem fotográfus. Ez a folyamat nyilvánvalóan teljesen átalakítja nem csak az építészet értelmezését és befogadási mechanizmusait, de a tervezést és annak ideáljait, elveit is.

Ugyanakkor alkalmazott szerepénél, illetve a fényképészeten belül is kiemelkedően költséges mivoltánál fogva az építészeti fotográfia nehezen szabadul a rákényszerített szerepből - a megfelelő technika és tudás birtokában is ritka az olyan megrendelés vagy lehetőség, amikor egy épületről nem a bevált és némi eufemizmussal 'klasszikusnak' nevezett sematikus képeket kell elkészíteni. Pedig a város, a táj, az épületek és a képek viszonya, különösen a mai kulturális kontextusban, sokkal mélyebb és szerteágazóbb, és a tudatosan kezelt képi világ az arculatteremtésen túl talán a leghatékonyabban képes ezt feltárni és kommentálni. Ez a fajta autonóm, manapság gyakran a várossal foglalkozó fotó nem csak Magyarországról hiányzik szinte teljesen (ennek okait boncolgatni igencsak érdemes lenne), de a közismerten fejlett építészeti kultúrával rendelkező országokban is viszonylag ritka.

Érdekes kivétel ezalól Németország, ahol mind a fotóművészeten belül, mind az építészeti publikációkban egyre jelentősebb teret nyernek a függetlenebb, elmélyültebb szellemi tartalommal bíró munkák. Az előbbiek közül talán a legismertebb Berndt és Hilla Becher, illetve a körülöttük kialakult iskola meghatározó és ma már világhírű munkássága, az utóbbiak legjelentősebb kezdeményezése pedig a Deutsche Bauzeitung által kétévente kiírt Európai Építészeti Fotó-díj pályázat, aminek a 2001-ben díjazott képeit láthatjuk most a Goethe Intézet galériájában. A díj mára az egyik legjelentősebb építészeti fotó-pályázattá vált, és emellett az (egyébként inkább mérnöki szemléletű) újságban rendszeresen jelennek meg fotóesszék, amik szintén nagy szabadsággal és jelentős intellektussal kommentálnak egy-egy témát.

Az építészeti fotó autonómiáját és lehetséges territóriumát firtató alapkérdéseken túl a mostani kiállítás felhívása - Visionen in der Architektur, 'látomások az építészetben', illetve 'az építészet szemléletmódjai' - speciálisan a műfaj objektivitásának tarthatatlan hazugságát kezdi ki és az alapvetően leképezésre, a létező bemutatására hivatott eszközt látomások, azaz nem létező dolgok, jövőképek, rejtett vagy másként nem látható ismeretek és összefüggések kutatására ösztönzi.

A díjnyertes pályamű - a mára talán leghíresebb Becher-tanítvány, Thomas Ruff tanítványának munkája - kiváló példa a konceptualitás határát súroló hozzáállásra, ami annyira jellemzi ezt az iskolát, és ami egyben egyedülálló elmélyültséggel és felelősséggel kezeli a kép elemző és kritikai lehetőségeit. Josef Schulz mindenfajta esztétizálástól mentesen mutatja be a külvárosi bevásárlóközpontok világát, olyan léptékben, amit egy nézőpontból, természetes módon soha nem láthatnánk át. A közelről átláthatatlan környezet széttöredezett perspektívákból álló átfogó leképezése leleplező erejű: drámai erővel és egyben mindenfajta szubjektív gesztustól mentesen világítja meg a városi léptékű kontextus teljesen irreális mivoltát, azt a semerre sem mutató pszeudo-környezetet, ahol a fogyasztói társadalom jelentős része kialakítja viszonyait saját tereivel.

Ez a konceptualitás több munkát is jellemez, és általában is jellemző a 'klasszikus' fotográfia eszközeinek - korrigált perspektíva, emberi jelenlét nélküli táj, fény nélküli világosság stb. - kritikai használata, ahol a látszólag hűvös, semleges és átlagos képek mélyrétegei teljesen más tartalmakat hordoznak. Ez a látásmód újabb példa az egy adott kor építészete és annak képei közötti összefüggésekre - ahogy a Bauhaus építészete és fotográfiája szerves összefüggésben állt egymással (az építészek hagyományos és többnyire félreértelmezett fotográfiai elhivatottsága is innen eredeztethető, sőt, nem olyan régen még a nyomtatott publikációkat is jellemzően saját fotókkal illusztrálták), úgy lett meghatározó mára ez a konceptuális, alapvetően nem formai gesztusokkal operáló szemlélet. Ebből a szempontból sem mellékes néhány jelentős építész és fotográfus termékeny együttműködése, ami néha már a társ-alkotói szintig jut el, mint például Thomas Ruff és a Herzog&deMeuron iroda esetében.

A tartalom és formai megközelítés tudatos összekapcsolására más példák is láthatók. Viktor Jordan szinte politizáló, az emlékezet és társadalmi identitás szerepét nietzschei párhuzamokkal kiemelő német lakótelep-portréi a roncsolt digitális képek technikájával dolgoznak. Más munkák, a technikai eszközöket szintén tartalommá formálva (építészeti párhuzam?) házakból ikonokká vált tárgyak makettjeit képezik le, kontextus nélkül, magányosan, fotogramokon térből és időből kiszakítva (Andreas Langen) vagy éppen a létező abszurdot, az új városi tereket, szerverhoteleket, beruházások üres terekre állított látványterveit állítják az el nem forduló tekintet fényébe.

Nem lehet - szerencsére - átfogó képet alkotni sem az építészeti fotó mai állásáról, sem a nagyvárosok vagy tájak helyzetéről, viszont jól láthatók azok a jellemző helyzetek, amik létrejöhetnek az öntudatára ébredt szemlélődő tekintet és tárgya között. Valószínűleg mindannyian találkoztunk már a képek, a helyzetek nagy részével - a kérdés, fotográfusok, építészek számára egyaránt, hogy mennyit értettünk meg belőlük.

Szemerey Samu

 

Kapcsolódó oldalak:
Deutsche Bauzeitung
A pályázat honlapja